Engedjétek meg, hogy illőn bemutatkozzam. A nevem Tex Darwin, huszonkét éves, angol származású. Tizennyolc éves korom óta éltem Japánban. A múltamról nem mesélnék, félő még bajotok esne. Mesébe illő hercegként jellemezném magam, csak épp a szemszín nem stimmelt, hiszen az enyém barna volt, a már megszokott kék helyett. A ló pedig már olyan elavult… Én jobb szerettem fekete Mercedessel róni a kilométereket. Más voltam, mint a legtöbb fiú, akiket ismertek. Miért is mondom ezt? Hát tudjátok az igazság az, hogy én szintén a fiúkat kedveltem. Tudom, átérzem fájdalmatokat. Én is sírnék, ha lemaradnék egy ilyen jóképű Adoniszról, mint amilyen én is vagyok. Ki ne akarna magának egy tökéletes társat, aki még jóképű is?! Na de még ha hetero is lettem volna, már megtaláltam azt, akiért úgy gondoltam érdemes élni.
            - Szeretlek. – hangja olyan gyengéd volt.
            Mesélnék is róla. Mármint arról a fiúról, ki rabul ejtette szívemet. Mint már említettem, ő is ugyan olyan nemű, mint amilyen én vagyok. Nem is tudom, hogy miért szerettem belé. Talán a kezelhetősége miatt. Mi tagadás, mikor megismertem nem a hűségéről volt híres. Minden nap, és talán minden órában más fiúja vagy épp lánya volt, akivel megoszthatta ágyát. Ez engem igenis zavart, hiszen már kiszemeltem magamnak, és ha én ezt megteszem valakivel, akkor nem adom át másnak, és akármibe is kerüljön, de az enyém lesz holtomig, s az után. Bár az is igaz, hogy még csak vele éreztem ezt első látásra. Volt előtte is egy alany, de vele mégsem tudtam volna elképzelni a közös jövőt.
            - Tex… - hangja elcsuklott.
            Végül sikerült megnevelnem ezt az orosz szépséget. Bizony ám, orosz volt. Kisfiús arccal, dús vörös hajkoronával, és csillogó barna szemekkel. Biztosan felmerült bennetek a kérdés, hogy hogyan is ismerkedhetett meg egy orosz és egy angol japánban. Noss… Nagoyában éltünk mindketten, és úgy alakult, hogy az ottani középiskola cserediákokat fogadott be. Kijátszva a törvényt nekem sikerült bejutnom, Jurij apja pedig munkája miatt költözött oda. Véletlen lett volna? Vagy maga a sors keze? Mikor először találkoztunk, tizenkilenc voltam, és egy cukrászdában dolgoztam. Találkozott a tekintetünk, és tudtam, ő kell nekem. Benne megvolt minden, amire csak vágyhat egy hozzám hasonló alak. Az iskolába mégis folyton ellenségeskedtünk egymással. Majd úgy véltem ideje lépnem, és egy nyakörvet aggasztottam rá, ami gombnyomásra áramot bocsátott törékeny testébe. Tudom, nem volt szép húzás tőlem, de higgyétek el, ha ezt a drasztikus húzást nem választom, nem jöttünk volna össze. Mikor levettem róla kezem, s elengedtem, nem menekült el, velem maradt. Van is ilyen kísérlet. A rab a felettesébe beleszeret előbb, vagy utóbb.
            - Te szemét! – fakadt ki belőle.
            Végül gondtalanul éltük a mi kis életünket. Persze voltak veszekedések, de azok nélkül nem lett volna izgalmas a kapcsolatunk, így utólag talán még hálás is vagyok értük. Meg kell hogy valljam néha úgy éreztem, mint egy marionett bábut rángattak, és én csak sodródtam az árral. Eljegyeztem, és minden jól is alakult volna talán, ha nem történik meg…
            - Meg ne merd tenni! Nem teheted ezt! – zaklatott volt, próbált fenyegetni mindhiába.
            Két nagyobb vitánk volt. Egyszer a saját érdekében ott kellett hagynom egyedül, épp mikor kezdett megbízni bennem. A múltam miatt történt minden. Rossz társaságba keveredtem, akik bosszút esküdtek. Ebbe nem szeretnék belefolyni. Minden esetre tudtam, hogy hogyha ott maradok vele… mellette, akkor képesek végezni vele. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, így megléptem.
            - Ne hagyj el! Kérlek! – elképzeltem remegő hangját, könnyektől piros szemeit, reszkető testét.
            Nem volt helyes, én magam is tudom. Főleg úgy, hogy amíg édesdeden aludt, akkor szedtem össze a sátorfámat. Végül ott hagytam, és visszautaztam Angliába, ami épp jókor jött. Katonákat soroztak be, akiket aztán kiküldtek külföldre, hogy harcoljanak a hazáért. Elmentem hát a többiekkel a harctérre, ahonnan végül hősként tértem vissza, aki túlélte a két hónapnyi szenvedést. Mikor visszaértem Japánba, a banda veszély már elmúlt, de amiről nem tudtam, hogy kedvesem új szeretőt talált magának, akivel próbált engem helyettesíteni. Azt hitte soha többé nem lát viszont, így ez érthető, de a felszarvazott szív ilyenkor egészen mást súg az agynak. Az illetőnek csak annyi volt a szerencséje, hogy szerelmem már nagyon hiányzott.
            - Csak téged szerettelek mindig is. – vallotta be.
            A második, és egyben utolsó vitánk nemrég következett be. Egy ifjúként megismert barátom jelent meg a színen, akivel már nem ápoltam jó viszonyt évek óta. Az állítólagos legjobb barátom csúnyán átvert, és elárult. Sose bocsátottam meg neki. Ő miatta költöztem el szülővárosomból Londonba. De ez már egy másik történet. Nem tudtam, hogy újra a közelembe került. Úgy tudtam, hogy Angliában csücsül egy diliházban, ahova való. De nem így volt. Sokáig figyelt minket, és várt a megfelelő alkalomra. Mikor nem voltam otthon, illetve a közelben, hát lecsapott. Szerelmem nem tudta ki is ő, és viszonozta az érdeklődést. Végig hallgatta a rólam szóló történeteit, és próbált vele barátságos lenni. Mért is ne tette volna, hiszen hazudott neki. Csúnyán átverte, és nem érdekelte, hogy mi is lesz mindezek következménye. Egyre több kellett neki belőle, és már nem elégedett meg azzal, ha csak beszélgetnek. Csókot lopott tőle, és mivel ezzel megvolt a fegyvere ellene, már sokkal többet követelt tőle, és egyre sűrűbben. Kedvesem nagyon megijedt, s nem tudta mit is tehetne, így úgy döntött az a legjobb, ha megtartja magának a mocskos kis titkaikat. Ezzel próbált megtartani. De végül ez lett a veszte…
            - Bárcsak visszatekerhetném az idő kerekét.
            Nem mondom, hogy ő volt a hibás. Tudom, hogy nem. Ismerem a régmúlt ismerősömet, és tudom, hogy mikre képes. Mindössze azért haragszom rá, amiért a szükség óráján hallgatásba burkolózott, és nem osztotta meg velem gondját. Ezért is buktam ki akkor úgy, ahogy, és szerintem teljesen jogosan.

* * *

            Jurijjal való szakításom után mély depresszióba estem. Úgy éreztem minden körülöttem lévő szín megfakult, az ízeket már nem éreztem úgy mint régen. Minden olyan unalmas, fakó, és érdektelen volt számomra. Mindenről csak Ő jutott eszembe.
            Abbahagytam egy időre még a főzést is, amit úgy szerettem. Nem láttam értelmét már. Régen mindig felvidított, ha akár egy rántottát is elkészíthettem, most azonban se erőm, se kedvem nem volt hozzá, nem hogy még fel is vidítson.
            Próbáltam elzárkózva élni a külvilágtól, de kevés sikerrel, hiszen végül rájöttem, hogy a depresszióval nem érek el semmit se. „Nem ülhetek csak itt, muszáj tennem valamit, különben megőrülök.” – gondoltam.
            Kikászálódtam az ágyból, rendbe szedtem az eset óta magamon hagyott ruhát. Egy fehér ing volt rajtam, és egy szűk sötét farmer nadrág. Nyakam körül egy laza csomóra hagyott vörös nyakkendő. Az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a sötétítő függönyt, ami eddig félhomályba vonta a szobát. Elég volt csak milliméternyire elhúznom, hogy a napsütéstől megvakuljak. Elszoktam már a meleg napsugaraktól. Megdörzsöltem szemeimet, hogy minél előbb megszokják a világosságot. Lassan megfordultam, de a tükörbe nézve elszörnyedtem. Közelebb csoszogtam, hogy jobban megnézhessem magamat. Egy fikarcnyit sem hasonlítottam régi önmagamra. Szemeim alatt még sosem látott karikák csúfították arcomat. Napok óta nem használtam borotvát sem, így államnál már megjelent az apró szőke borosta.
            „Ha most jóban lennénk azonnal a fürdőruhába rohannék, hogy ne szórjam selymes bőrét.” De nem voltunk együtt, és a gondolattól csak még magányosabbnak éreztem magam, mint amilyen voltam, pedig azt hittem az már nem lehetséges, de ezek szerint mégis. Mit meg nem tettem volna azért, hogy csak egy pillanatra is elfelejtsem őt, de az évek alatt annyi sok szép emlék gyűlt össze. Próbáltam csak a rosszra emlékezni, hogy gyűlölhessem őt, de nem ment parancsszóra, sőt, az ellenkezőjét értem el. Bármennyire is próbálkoztam, csakis a szépre tudtam emlékezni. Túlságosan szerettem. Még mindig…
            A nap hátralevő részében kísértetként kóvályogtam a házban. Nem találtam a helyemet, pedig az én lakásom volt. Bármihez is hozzákezdtem, balul sült el, mintha a mindenség is azt akarná, hogy továbbra is ágyban maradjak. Én mégis ellenkeztem, és akaratosan véghez akartam vinni az ebédem elkészítését.
            Mire elkészültem már koraeste volt. Megterítettem… Két személyre. Az eszem tudta, hogy nem jön már vissza, de a testem ezt nem akarta elfogadni, és a már régen berögzült mozdulatok előtörtek a felszínre. Órákig nem nyúltam az ételhez, amit az asztalon hagytam, csak méregettem, mint a véres rongyot. Egy szó nélkül végül felálltam, és elhagytam az otthonom.
            Nem mentem messzire, csak a város másik végébe, ahol barátaim laktak. Név szerint Motoko, és Sekai. Őnekik úgy tűnik bejött az élet. Boldogan éltek jegyesekként, és már régen nem vesztek össze úgy isten igazából. Jurijjal már többször voltunk náluk, így tudtam az utat. Bár messze volt, csakis a gyaloglás jöhetett szóba. Úgy éreztem ha autóba ülök, biztosan elgázolok valakit. Út közben legalább volt időm gondolkodni, hogy egyáltalán miért is megyek el pont hozzájuk, és mit is mondhatnék nekik. Nem ápoltunk túl jó viszonyt, de ők az egyetlen emberek, akikben Jurijon kívül még megbíztam.
            Bekopogtam, majd hosszan megnyomtam a csengőt.
            Nyitom! – szólt a túloldalról egy vékony női hang. Két másodperc után már nyílt is a barna tölgy ajtó, és láthattam a kérdő tekintetét, amit rám szegezett – Nocsak Tex, mi járatban vagy? Jurij nincs veled? – nézett hátam mögé, hátha ott rejtegetem.
            A név hallatára összeszorult a szívem, de nem válaszoltam neki – Bemehetnék? – kérdeztem bátortalanul.
            Motoko aggódva nézett rám – Persze. Történt valami? – kérdezte percek múltán.
            Beljebb merészkedtem. Megálltam tőle nem messze a halban, sóhajtottam – Sekai is…? – de ekkor megláttam a kanapén ülő fiút, és már nem volt más kérdésem. A fotelhoz léptem, és mintha csak otthon lettem volna leültem, kezeimet a karfára helyeztem, összekulcsoltam ujjaimat, úgy néztem rájuk – Szeretnék kérni tőletek valamit.
            - Mi lenne az? – kérdezte Sekai kitárva Motoko felé kezét, jelezve, hogy üljön mellé.
            A lány engedelmesen a kanapéhoz lépett, leült kedvese mellé, aki aztán vállára hajtotta kezét - És mi történt? – kíváncsiskodott továbbra is Motoko.
            - Tudjátok történt egy s más. Köztem, és Jurij közt. – minden mondat között tartottam egy perces szünetet, hogy összeszedjem gondolataimat – Úgy érzem nem tudok többet itt lakni, szóval elköltözöm.
            - Elköltözöl? De hova? – értetlenkedett Sekai.
            - Visszamegyek Angliába. Két éve született egy húgom, úgyhogy idő szerű lenne már meglátogatnám őket. És ha az információim is helyén valók, akkor a nővérem terhes.
            - Sajnálom. – sóhajtotta Motoko - De biztos nem szeretnél Japánban maradni?
            - Nem. – ráztam fejemet – Ezt már eldöntöttem. Ide túl sok emlék köt hozzá, nem lenne nyugtom tőle. Épp ezért szeretnélek megkérni titeket, mint legjobb barátait… - Sekai itt ugyan félrehúzta száját, de Motoko oldalába fúrta könyökét – Hogy látogassátok meg néha. Ahogy ismerem, most biztosan mély depresszióba esett. Félek, hogy valami butaságot követ el. – kezeimre néztem, amik megremegtek.
            - Nem szeretnél elbúcsúzni tőle? – kérdezte félve a lány.
            - Nem. Az csak megnehezítené a dolgom.
            - És mikor utazol? - ezt már a fiú kérdezte.
            - Holnap reggel. Már megrendeltem online a jegyemet.
            Sokáig nem szóltak, még nekik is fel kellett fogniuk, hogy elmegyek. Nem lesz több cukkolás, perverz zaklatás feléjük irányulva, és nem lesz több közös iszogatás. Végül próbálták még másra terelni a szót, de még az sem segített a fagyos hangulaton. Alkohollal is kínáltak, de annak érdekében, hogy még idejében el tudjak otthonról indulni, inkább nem fogadtam el.
            Reggel a reptéren voltam időben, és a jegyet váltottam ki.
            - Hé, búza! – fogadott egy vidám szőke fejű fiú. Kiköpött úgy nézett ki, mint ifjú kori énem, csak neki hideg kék szemei voltak. Kezében szorongatta zöld bőröndjét, ami nem volt épp a legnagyobb.
            - Te meg mit keresel itt? – vontam fel szemöldökömet.
            - Én is megyek veled.
            Felnevettem – Na persze, és mégis miből?
            Yuuta úgy nézett rám, mint egy idiótára szokás – Pénzből, miből másból?
            Yuuta Motoko unokatestvére volt, akivel a viszonyom sose volt fényes, de mindig is jól éreztem magam vele. Őt legalább lehetett sértegetni. És volt ennek más oka is, de a pedofil énemre nem hallgatok sose. Legalábbis esetek nagy részében.
            - És Motoko tudja? – furcsálltam.
            - Nem kell neki mindenről tudnia. De hagytam nekik egy üzenetet.
            - Gondoltam, mert más különben benn tartott volna a házban.
            Nem volt több kérdésem felé, hiszen nem voltam én neki senkije se. Még a barátomnak se nevezném. Elfogadtam a tényt, hogy lesz egy útitársam a hosszú út során. Elképzeltem, hogy a lány majd mit fog szólni, ha megtudja, hogy Yuuta nincs otthon, sőt, az országban sem. Biztosan sírni fog, majd dühös lesz, elvégre próbálta fiaként kezelni őt, még ha közbe is szólt színészi karrierje. Erről aztán újra eszembe jutott Jurij, akivel terveztem családot alapítani. Igen, nem lehet fiúknak gyerekük, de attól még lehet adoptálni. Igaz ezt szerettem volna elkerülni, de ha nincs rá más mód, ám legyen…
            - Szervusz Tex! – köszöntött nagy mosollyal édesanyám, majd mikor közelebb lépett észrevette a mellettem álló fiatalabb kiadásomat – Van egy unokám? – tette szívére kezét meghatódva – Istenem Tex, hát miért nem szóltál?
            - Ugyan anya, nézd csak meg alaposan. Ő távolról sem olyan jóképű, mint amilyen én voltam hajdanán. – húztam ki magam büszkén.
            - Most már fel is vállalod, hogy pedofil vagy? – jelent meg a küszöbön nővérem, Heather gonosz mosollyal ajkán – Nem értem mit eszel rajta. – intézte ezt már Yuutának.
            - Ne is törődj velük, mindig ilyenek. – lépett elé – Az én nevem Ruth, örvendek, hogy megismertelek... – nyújtotta jobbját.
            - Yuuta. – segítette ki – Már megszoktam az ilyes fajta humort.
            Nővérem mögött egy aprócska lány jelent meg, aki a nadrágjába kapaszkodott. Az enyém, és Yuuta tekintete is rá vándorolt. Én legutoljára akkor láttam, amikor még anya hasában növekedett.
            - Tex, ő a húgod, Winona. – nyújtotta a kislány felé kezét – Gyere Winona, nézd ki van itt, a bátyád, és a barátja, Yuuta.
            A kislány lassan elengedte nővérem nadrágját, majd anyja szoknyájához szaladt, amibe aztán meg is kapaszkodott. Félve nézett ki mögüle. Anya bátorításként csak megsimogatta feje búbját gyengéden.
            A családom szeretettel fogadott minket, még ha nővéremnek ez mást is jelentett. Yuuta is egészen könnyen beilleszkedett. Ahogy észrevettem, már iskolában jó volt angolból. Bár könnyű neki, hiszen nem teljesen japán, van benne norvég vér is, igaz élete nagy részét Japánban töltötte.
            Teltek a hónapok, és úgy éreztem kezdek újra teljes életet élni. Otthonról irányítottam Japánban lévő éttermemet, az Oroszok Gyöngyét, és már szívesen főztem is. Mivel így életem még mindig unalmasnak bizonyult, úgy döntöttem átveszem örökségem, amit édesapám hagyott rám. Ez egy étterem lánc volt, ami Anglia nagyobb városában megtalálható volt. Úgy döntöttem, hogy ez nem elég, és kiterjesztettem ezt Világméretűre. Apám csak azt szabta meg, hogy nem adhatom el.
            Utazni kényszerültem, hogy megbeszéljem ezt az országokban. Mindent elintéztem már jó előre fejben, már csak meg kellett valósítanom. Az Angliában található éttermeimet átalakíttattam a Japánban található Oroszok Gyöngye másolatára, a többi országban pedig az épp leáldozni készülő éttermeket megvettem, és építettem szintén annak másolatára. Épült tehát egy Amerikában, Franciaországban, Kínában, Németországban, Norvégiában, Magyarországon, Olaszországban, és Oroszországban. Jurij országát hagytam a legvégére. Nem volt még erőm oda utazni, főleg, hogy vele jártam már ott először és utoljára.
            Nagy levegőt szippantottam a csípős orosz levegőből mikor kiléptem a repülőből. Éreztem, hogy ez a nap döntő lesz számomra, ami megváltoztathatja életem. Azonban akkor még nem gondoltam volna, hogy ez tényleg így is lesz…
            Nem vittem magammal bőröndöt, sem aktatáskát, csak egy tollat tűztem zakóm zsebébe, amivel aláírom a szerződést. Az ügyvédem már mindent elintézett, és a szükséges papírokat ő vitte a helyszínre úgyis.
            A repülőtérről kilépve azonnal taxit fogtam, ami aztán elvitt a szerződéskötés helyszínére. Úgy volt, hogy csak jövök-megyek. Nem akartam ott aludni, valahogy frusztrálva éreztem volna magamat ebben az országban. A tárgyalás egy régi étteremben zajlott. A falakról már potyogott a vakolat, és a bútorok is agyon használtak voltak. A képek ferdén lógtak a hamuszürke, valaha fehér falon.
            Nem tartott sokáig, mire végeztünk mégis besötétedett. Kiléptem az épületből. A hideg szél megcsapott, így jobban összehúztam magamon a kabátot, a sálat pedig felhúztam egészen az orromig. Még csak november közepe volt, de a hó már nagy pelyhekben esett. Kinyújtottam kezemet, amire épp rászállt egy, de azonnal el is olvadt. Felnéztem a sötét égboltra. Olyan érzés volt, mintha apró csillagok hulltak volna alá az égből.
            Lassan elindultam a helyenként hiányos világítású utakon. Néhány villanykörte nem bírta az orosz telet, így inkább feladta a szolgálatot, vagy még küzdött, és villogott. A hó már három centiméteres is lehetett. Az utcák kihaltak voltak, egy taxist se láttam. Mivel nem tudtam egy taxi társaságnak sem a számát - és amúgy sem tudtam volna megértetni magamat velük – ezért úgy döntöttem, hogy gyalog iramodok a reptérnek. Az utat még délután, amikor taxiban ültem jegyeztem meg. Ropogott a cipőm alatt, ahogy léptem egyet. Lábnyomomat hátra hagyva gyalogoltam zsebre dugott kezekkel.
            Az egyik étteremből egy pár lépett ki az utcára. Mindkettő fiú volt, mégis az egyikkőjükön szőrmebunda volt, és bolyhos csizma. Haját egy szintén szőrös sapka takarta el.
            Elmosolyodtam kinézetén, hiszen Jurij is szerette az ilyen ruhákat. Ahogy közelebb értem hozzájuk, akkor láttam csak az arcukat.
            Ő volt az. Nem is lehetett más. Bárhol felismertem volna a szeplős arcát. Partnere egy barna hajú fiú volt, aki rettentően hasonlított rám. Őt is ismertem. Mikor Jurijt ott hagytam, és katonának mentem, vele csalt meg. Az ő arcát sem fogom soha elfelejteni. Bár akkor megúszta verekedés nélkül, most mégis zsebemben ökölbe szorult kezem. Minden vágyam az volt, hogy elverjem amiért annak idején lefeküdt vele, és amiért most olyan felhőtlenül nevetnek.
            Láthatóan Jurij kiheverte a velem való szakítást, és jól érezte magát. Boldognak tűnt. Nem akartam megzavarni az idilli pillanatot, így jobban a sál rejtekébe bújtam, és elmentem mellettük sietős léptekkel. Imádkoztam, hogy ne vegyen észre, hogy ne ismerjen fel, de imáim nem hallgattattak meg.
            - Tex? – fordult utánam Jurij.
            Én próbáltam úgy tenni, mintha nem én lennék, és újra sietős tempót vettem fel.
            - Tex várj! – kiáltott utánam, majd társához fordult – Mex, bocsáss meg, de el kell intéznem valamit. Sietek vissza. – ott hagyta magára a másik fiút, csak hogy utánam eredhessen.
            Meg kellett volna állnom, meg kellett volna hallgatnom, de nem tettem egyiket sem. Csak siettem tovább, hogy lerázhassam. Tudtam, hogy nem volt jó sportoló, így reménykedtem benne, hogy hamar feladja.
            Azonban ezen a napon ez másként alakult. – Állj már meg! – fakadt ki.
            Éreztem, hogy a hátamat eltalálta valami kemény. Valószínűleg egy hógolyó volt, mert utána hallottam ahogy darabokban lepotyog a kabátomról. Megálltam, de nem fordultam felé. Képtelen voltam rá.
            - Tex, te vagy az igaz? Mégis mit keresel itt?
            - Miért jöttél utánam? – úgy éreztem magam, mint egy hisztis kölyök, pedig ez általában az ő reszortja – Légy boldog azzal a… Hogy is hívjákkal.
            - Szeretnék mondani neked valamit.
            Újra elindultam, de már csak sétálva. Jurij nem szaladt utánam, megtartotta a négy méteres távolságot köztünk – Mégis mi mondanivalója lenne egy olyan alaknak, mint amilyen te is vagy?
            - Tex, ne mondj ilyeneket. Tudod jól, hogy…
            - Nem, nem tudom. – álltam meg ismét, és szembe fordultam vele. Éreztem, ahogy már-már felnyársalom a tekintetemmel.
            Jurij azonban nem hátrált meg, erőt véve magán kihúzta hátát, és úgy próbálta állni tekintetemet – Én tényleg sajnálom. Tudom ez már mit sem ér…
            - Most boldog vagy vele nem igaz? – utaltam itt előző partnerére.
            - Jurij hosszasan nem szólt, azon gondolkodott, vajon mit is válaszolhatna erre. Próbálta összeszedni gondolatait.
            Tovább indultam, de mégis megálltam, és felé fordultam újból. Kezeim továbbra is zsebre téve – Jurij… - szólítottam nevén, amit már rég tettem. Mindig Julcsinak szólítottam, hiszen az sokkal jobban illett hozzá. Ha komor voltam, akkor váltottam csak vissza – Én nem haragszom rád. Sose nem is tettem. Szerettelek… - nyeltem egyet.
            Végig mértem. Egy cseppet sem változott. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam újra megölelni. Jurij piros arcát látva melegség öntötte el a szívem, és újra úgy éreztem mindenem feláldoznám, ha újra enyém lehetne. De ő most boldog volt, és ezt nem akartam tőle elvenni. Velem újra csak szomorú lenne.
            Jurij elnézett, majd kikerekedtek szemei – Tex…!
            - Nem! – vágtam közbe – Engedd, hogy befejezzem a mondatom. Szerettelek. Szeretlek! És szeretni is foglak!
            Az utóbbi négy méter idő közben már tíz volt. Jurij elindult felém sietős léptekkel. Láttam arcán a rémületet, de nem tudatosult bennem hirtelen, hogy miért.
            Lenéztem cipőm orrára. Két fényoszlop közepén álltam, az árnyékom egyre jobban megnyúlt. Oldalra pillantottam. Láttam ahogy közelít felém sebesen két fénygömb. Ekkor Jurijra szegeztem még utoljára tekintetemet, elmosolyodtam. „Szeretlek.” Hangomat azonban már nem lehetett hallani, a közelgő kamion robaja elnyomta. A sofőr későn vette észre a kanyar után az úton állót, és már hiába próbált fékezni, a hó miatt az út csúszós volt.
            - NEEEE! – hallottam még utoljára Jurij hangját, ahogy kiálltja. - Szeretlek. – olyan gyengéd vol velem, mint régen - Tex… - csuklott el hangja - Te szemét! – fakadt ki belőle zokogva - Meg ne merd tenni! Nem teheted ezt! – zaklatott volt, próbált fenyegetni mindhiába. - Ne hagyj el! Kérlek! – hangja megremegett, könnyei sápadt arcomra hulltak, reszkető testével ölelt - Csak téged szerettelek mindig is. – vallotta be - Bárcsak visszatekerhetném az idő kerekét.
            Hiába ölelte szorosabban magához élettelen testemet, lélek már nem szállt vissza belé.

A legtöbb lány úgy gondolja, hogy divatot követni az élet értelme. Az új kollekciók megjelenése napján már ott toporognak az üzletekben, hogy meglegyen a számukra tetsző legújabb viselet.

Minden kislány – legalábbis a legtöbb – arról álmodik, hogy egyszer ő is hercegnő lesz, mint amilyeneket a mesében látnak. Magas, vékony, csinos, és gyönyörű, egy szóval: tökéletes. Ilyen ember azonban nem létezik, bármennyire is próbálunk erre törekedni. Sokunk „barátja” a média viszont nem így látja. Észrevettétek már gondolom, hogy minden – ismétlem MINDEN – filmben gyönyörű lányokat mutatnak, akik persze a végén megkapják álmai pasijukat?

A média világa bizony kegyetlen. A tini lányokat veszik célközönségnek, akik még befolyásolhatóak, hiszen ki ne szeretne hasonlítani egy tini sztárra? Gondolok itt Hannah Montanara alias Miley Cyrusra, Selena Gomezre, és a többi Disney sztárjaira, akik mind egytől egyig tökéletes fehér fogsorral, pattanás mentes arccal, és vékony külsővel rendelkeznek.

Nem egyszer láttam már olyan lányokat, akik tizenkettő-tizenhárom évesen már úgy öltözködtek, mint a tinik. Has ki, mutassunk annyit magunkból annyit, amennyi még épp hogy nem feltűnő, de azért meglegyen a mérce, hogy a fiúk utánunk nézhessenek, smink az arcra. „Fiatalság, bolondság” tartja a mondás. Én azonban ezért nem feltétlenül a médiát, sokkal inkább a szülőt hibáztatom, akik megveszik ezeket a ruhákat, és kozmetikai szereket lányuknak, és engedik is, hogy viseljék. Arra azonban nem gondolnak, hogy a kamerák mögött csak ők is hétköznapi lányok, csak épp más rétegben mozognak.

Valószínűleg maradi vagyok, de én úgy gondolom, hogy ez tizenkét évesnek még ne az legyen a legfőbb baja, hogy melyik ruhája megy az adott cipőhöz, vagy fordítva.

Persze, a divat jó, és az olyan üres fejű lányoknak kell is, akik döntésképtelenek, nincs önbizalmuk. Ezt főleg azokra értem, akik a sztárokat veszik példának.

A mai Világban már hiányzik az egyediség. Mindenkin csak cicanadrág, és egyforma felső. Ennyi erőből visszamehetnénk azokba az évekbe is, ahol a diákoknak is egyenruhát kellett viselniük, nem csak a nővéreknek, rendőröknek. Annak idején nem azért szegültek ellen nagyanyáink az egyéniség kifejezésért, hogy most újra visszaalacsonyodjunk arra a szintre.

Lehetünk divatosak úgy is, hogy közben megtartjuk egyediségünket. Nem kell feltétlenül a sztárokat „majmolnunk”. Egy divatos kiegészítővel is felkelthetjük magunkra a figyelmet, ha azt egy régi – de nem ronggyá kopott – pólóval vesszük fel. Vagy akár újrahasznosítás gyanánt a már nem használt, annak idején kedvenc gönceidet átalakítod. Ez viszonylag olcsóbb megoldás, nem gondoljátok?

Én inkább arra bíztatnám a fiatalokat, hogy merjék kimutatni öltözékükben, hogy ők milyenek is valójában. Ki tudja, talán új divatot hozunk létre. Hiszen az emo, rock, punk sem a „nyáj” követése miatt jött létre. Az már más tészta, hogy vannak olyanok, akik ezt is csak egy divathullám miatt kezdték el követni.

A divat évszakonként, évenként változik, de az egyediség örök!

LuPirtól kaptam egy olyan feladatot, hogy írjam ide le nektek blogba, hogy mit bántam meg az elmúlt két évben. Nincs nagy kedvem regényeket zengeni, így felsorolásban írom inkább le ami hirtelen az eszembe jut. Amit kell, úgyis megmagyarázok.

Bántom, hogy…

… laposgömböt annak idején csak úgy ott hagytam. Mint azt ti is tudjátok, már a barátságunk vége felé csak kihasznált, hazudozott rólam. Ezt a kapcsolatot vagy meg kellett volna beszélni, és tovább barátkozni vele, vagy alaposan beolvasni neki még utoljára. De nem, nekem az arany középutat kellett választanom, és egy szó nélkül „elpártolnom” tőle.
…mákospálcának nem olvastam be. Na ezt bánom, de nagyon. Amíg jóba voltam laposgömbbel, addig próbáltam vele kijönni. Mindig, de mindig bocsánatot kértem, még akkor is, ha nem is én voltam a hibás. Na de ezt inkább hagyjuk. Mákospálca egy idegesítő görcs volt már végül, és mikor félbeszakadt a barátságunk, meg kellett volna neki mondanom, hogy mégis mit képzel magáról, etc. Nem tettem.
… járaszámmal nem tudunk annyit találkozni. Eddig a középiskola, most meg a munka választ el minket egymástól. Ó, jut eszembe, sok sikert a vizsgádhoz, szeretlek! <3
… nem tudtam nyáron elmenni Masival külföldre. Hülye, és naív voltam, aminek köszönhetően jó alaposan még össze is vesztünk. Gratula utólag is! >.< De szerencsére már kibékültünk, és minden okés.
… anyát nem látogattam meg a kórházban. Súlyos beteg volt, nekem pedig javítanom kellett németből, és nem tudtam volna a szemébe nézni ha buktam volna. Illetve nem akartam felzaklatni sem. Márpedig ha elmegyek hozzá, és épp akkor van ott a család többi tagja, tuti az lett volna, amilyen lelki állapotban épp voltam. Egyszer azért sikerült elmennem.
… nem volt meg bennem a lelki erő a tanuláshoz. Persze, ezt mondhatjuk kifogásnak is, de én akkor nem voltam a toppon, és kész.
… LuPirral összevesztem. Iiiiiigen, vele is volt már egy nagyobb vitám. Most már ő sem szűz a velem való nagyobb veszekedésben. Igazából visszatekintve egy nagy marhaság volt a kiindulópont. Csak gondolom már neki is töke tele volt velem, és kiborult a bili. De azért még mindig szeretnék vele is találkozni. *-* Nem ússza meg! >.< Egyszer… Biztosan… :D
… nem mentem tovább tanulni. Anyám kikötötte, hogy nem fizeti az iskola költségeket, amit mindenféle képpen fizetni kellett volna. Én hülye meg engedelmesen hagytam magam lebeszélni róla.
… nem nyelv-, LCDL vizsgáztam, és nem tettem le a jogsit még mindig. Anya kezelése mellett nem futja. Bár a jogsit annyira nem bánom, de azért jó lenne már vezetni. Félek a vezetéstől, nem akarok elgázolni senkit sem.
… (bár ez két évnél több ideje volt..) lebeszélt a rajztanárom a divattervezői szakról. Még ha nem is tudtam volna elhelyezkedni, a rajztudásom most jobb lenne, és tudnék varrni is.
… a balatoni kiránduláson nem minden úgy alakult, ahogy terveztük. A tökéletesség végül is untat, ez igaz, de jó lett volna azért. Nem baj, majd a nyáron minden sikerülni fog. :)
… előítéletes voltam új barátosnémmal. Oké, néha az is kell, de őt tényleg-tényleg-tényleg ártatlanul vádoltam meg. Tömzsitörpre nagyon hasonlított mindenhogy, és nem tudtam elfogadni a tényt. Remélem benne nem fogok csalódni. Megbeszéltük a dolgokat azóta, gondoltam jobb tiszta lappal kezdeni az új kapcsolatot.
… a karambolnál nem vágtam pofán apámat. Egyszer lett volna adandó alkalmam rá, és elszúrtam. :( A francba. Pedig akkor tényleg kijárt volna neki egy.
… nem vagyok képes lefogyni. Hiába próbálok ki új diétákat, koplalok, hagyom el a tejterméket, és kevesebbet eszek. Genetika, az ősellenségem. :D
… eltávolodtam keresztanyámtól. Régebben nagyon jól kijöttünk, és sokat találkoztunk, de mióta van neki ez a pasija… Kiborít. Nem csak a pasija, de ő maga is. Annyira egy lyukas fejű tyúk lett, hogy az nem igaz.
… nem tudom ténylegesen bebizonyítani, hogy XY honlapjánál igenis én jobbat tudnék összeeszkábálni. Noss igen, társszerkesztőm nem ér rá úgy, mint én. x)
… mindenkit traktálok a szereppel. Ehh… Szegény bátyó… De ha egyszer élek-halok érte! *-*
… még mindig nem tudok olyan jó diziket készíteni. Azonban az átszínezés már nagyon megy. És a táblával rajzolás is kezd alakulni. Anatómiából még mindig szutyok vagyok, szóval a segítség azért még mindig kell.
… nem készítettem még mindig egy animációt. Minden féle képen szeretnék egyet készíteni, de nem jön rá az ihlet. :( Se képileg, se történetileg, zeneileg meg még pláne nem. Bár már mutattak jó számokat, de ahhoz meg nekem nem jött meg az ihlet, hogy rajzoljak hozzá.
… nem merem beadni egyik könyvemet sem egy kiadónak. Vagy esetleg egy újat. Tényleg kíváncsi lennék rá, hogy mi lenne a véleményük róla.
… egy nagyon jó barátnőmmel megszakadt a kapcsolat, de megváltozott, és sajnos negatív irányba.
… nem tudok többet találkozni a Földi barátaimmal/ismerőseimmel, akik valamilyen okból fontosak számomra. A suli, más barátok, és a pasijaik mellett mondjuk nem csodálkozom rajta. De hogy rám se tudnak írni...

Na ennyi jutott hirtelenjében eszembe, pedig biztosan van még. Ma még talán jövök egy blog bejegyzéssel, de nem ígérek semmit sem. ^^

Köszönöm szépen az új dizit Aya-channak! *-* Nagyon rendes lányka. :D Bár a chatet én csináltam, meg egy-két helyen még bele kellett javítgatnom, de azért szép munkát végzett. Na ja, nekem semmi kedvem nem volt megcsinálni, ő pedig ingyen és bérmentve elkészítette. Szegény hetekig gürizett vele. :( Hát de ha ha már lúd, legyen kövér. :) Amit eredetileg csinált, az is szép volt, de mindig találtam benne apróbb hibákat, így folyton javítgatnia kellett szegény lánynak. :(
Véleményeket kérnék a diziről ide, vagy az új chatbe! *-* Őőő... Azért új, mert elfelejtettem az adatokat az előzőhöz. ^^" De ezt könnyebben megjegyzem, szóval remélhetőleg nem lesz vele semmi baj.
Na és úgy tűnik egy darabig blog közelben leszek, mert van még mit mesélnem. :) De addig is olvassátok el az előző bejegyzést, amiben kirándulásomat mesélem el Masival. ^^ (mármint a kirándulásunkról szól >.< fú, már fáradt vagyok oO')

/Előre is bocs a képek elrendezéséért, kódolásba nem vagyok olyan jó! :D/

Nemrégiben voltam kirándulni Masival. Húúúú, hogy mennyit össze nem szenvedtünk mi azzal a kirándulással. Hetekig készülődtünk rá. Több napra mentünk, így keresni kellett olcsó szállást, és el kellett döntenünk, hogy hova megyünk.
Az alap felállás:
Első nap Veszprémbe megnézzük a kápolnát, a tűztornyot, meg ami így egy helyben van, utána amíg a buszra várunk, sétálgatunk. Az után átbuszozunk Tihanyba, ahol eszünk, és várost nézünk, ide is beiktattunk egy kápolnát. Utána megyünk Balatonfüredre, ahol körbejárjuk a Tagore-sétányt, és utána elmegyünk a szállásra.
Második napra terveztük Szigligetet, ahol megnézzük a várat, majd Keszthelyt, ahol a Helikon kastélyt vesszük szemügyre, majd a városban alszunk.
Harmadnapra ismét két vár került sorra: Sümeg, Nagyvázsony.
Mindent alaposan kiszámoltunk. Értem itt utazási költség, kaja, szállás, és belépők. Igen ám, de sajnos sok mindenről le kellett mondanunk közben idő hiányában. Például ott van Veszprém. Mivel időszakosan vannak nyitva azok a helyek, ahova menni szerettünk volna, így arról le kellett mondanunk. És sajnos az időbe se fért bele. Szigliget és Keszthely sem fért meg egymás mellett főleg úgy, hogy aznapra mondták a legrosszabb időt. Hóban-fagyban nem épp a legkellemesebb várat nézni. De volt olyan is, amit az időjárás miatt kellett törölnünk. Ilyen volt Sümeg, ahova a hidegre, és a hó miatti csúszós útra való tekintettel nem engedtek volna fel minket. Úgyhogy máris megfeleződött a látnivalók száma sajnos.

Na de nézzük, hogy hogyan alakult valójában a mi kis Húsvéti kirándulásunk. (igen, március 30.-ápr.01-ig voltunk tova)
Huszonkilencedikén Masi lejött értem, hogy olcsóbban vehessem igénybe a buszt, majd együtt mentünk fel Pestre, hogy bevásárolhassunk az útra. Szerencsére még nyitva volt a piac, így olcsóbban be tudtuk szerezni az élelmiszert. Vettünk tehát zacskós levest, zsömlét, nyomós sajtot, amit nem is lehetett nyomni, szalámit, innivalót, sósat és édeset egyaránt. Elmentünk hozzájuk, bepakoltunk, elkészítettem a szendvicseket amíg ő beágyazott… Bár el kellett volna menni a cipőjét kicserélni, de így, hogy mindent megvettünk a piacon, és nagyon hideg is volt, mi meg eleve lusták vagyunk, így ezt a programot töröltük aznap.
Első napon tehát keltünk időben, bár pár perc erejéig még lustálkodtunk. Masi anyukája elfelejtette odaadni neki a pénzt, így meg kellett várnunk, hogy hazajöjjön. Vett nekünk péksütit, csomagolt sonkát, és főtt tojást. Nem mintha nem lett volna elég kajánk erre a három napra. Masi még zsörtölődött ugyan kicsit, hogy a főtt tojás becsomagolás miatt nem fogjuk elérni a buszt (az én igényem volt), és ez a metrónál még nagyon úgy is tűnt. Azonban szerencsére elértük, és még volt elegendő időnk, szóval várhattuk a buszt. Kettő busz is ment Balatonfüredre. Úgy voltunk vele, hogy előbb oda megyünk, lecuccolunk, és csak az után kelünk útra. Két órás volt az út, így levetkőztünk a buszon (rossz az aki rosszra gondol!), Masi böhöm táskáját pedig betettük a busz csomagtartójába. Így indultunk el tehát reggel 10:15-kor a Balatonfüredre.
Mivel a szállás nekünk közelebb esett úgy, így Balatonarácson kellett leszállnunk. Amint ezt megtettük, és rendezgettük a cuccomat (!) épp vettem volna ki a táskámból az iratokat, hogy merre kell tovább menni, mire Masi, aki a táskámat fogta köhintett egyet. Ez után egy szempillantás erejéig körbenéztem, és ekkor esett le. Az ő hátizsákja bizony a buszon maradt. Kínunkba már nevettünk az eseten, hiszen ilyen bénák is csak mi lehetünk. Hát akkor előbb tegyük le a szálláson a cuccokat, utána keressük meg a táskát. Igen ám, de nem tudtuk a Volánnak a telefonszámát, így fel kellett hívnom apát, hogy adjon meg egyet. Amíg a szálláshoz vezető utat kerestük, fel is hívtam, hogy akkor adjon meg egy számot. Jól van, elküldte sms-be, én meg egyből fel is hívtam őket. Az a beszélgetés… „Jó napot kívánok, Csitt Nakiez vagyok, és az a problémánk támadt, hogy a Budapest-Balatonfüred buszjáraton hagytunk egy hátizsákot. Kék Budmil táska, aminek az egyik csatja el volt izélődve…” Kislányos zavaromban nem jutott eszembe az a szó, hogy eltörve. Szóval ezt így mind mondtam egy huzamba. Nagyon rendesek voltak, mert mint az kiderült, az autóbusz állomáson már a sofőr kitette a táskát, hogy délután ötig átvehessük. Könnyebb szívvel sétáltunk tehát a szállás felé. Út közben négy alakot is megkérdeztünk, hogy merre van XY utcák. Na de végül odaértünk. Egy szép, tágas apartmant béreltünk ki, amit még a pénztárcánk is megengedhetett magának. Büszkén becsöngettünk a kapun, de sehol semmi. Csöngetünk még egyszer, továbbra sincs válasz. Jó, hát akkor felhívjuk a házigazdát. A telefon kicsöng, mire a távolból hallani, hogy valakinek megszólal a mobilja. Masival összenéztünk, hogy ez biztosan ő lesz. Kijött egy idős bácsika, köszöntött minket, átadta a kulcsokat, majd megbeszéltük, hogy reggel 8 órakor kivisz minket az állomásra. Nagyon rendes volt, hallva a történteket, hogy milyen kis ügyetlenek voltunk, felajánlotta, hogy kivisz minket, és hogy vissza is visz a szállásra. Elfogadtuk hát az ajánlatot, és a lepakolás után kocsiba szálltunk. Elvitt minket a Balatonfüredi autóbusz állomáshoz, ami nem volt olyan messze a szállástól, csak ugye nekünk turistáknak messzebbnek tűnt volna, ha gyalog megyünk. És ahogy ismerem magunkat, tuti nem jó irányba indulunk el…
A buszmegállóba már vártak minket mosolyogva az információs pultnál. Gondolom nem sűrű arrafelé, hogy a buszon hagyják értéktárgyaikat, főleg nem egy ekkora böhöm dolgot. De igazából nem csak a mi hibánk, ugyanis amint leszálltunk, két perc se telt el, és a busz hajtott tovább, esélyünk se lett volna kivenni. Kihozták nekünk a táskát „Jó nehéz, mi van ebbe, arany rúd?” <- Ami nem tudom miért, talán a fáradtság miatt, de nekem lúdként maradt meg. (wtf???) Nem baj… Szóval visszamentünk a szállásra az apókával. Könnyedén megjegyeztük az utat, hiszen mint már mondottam, nem nagy távról beszélünk. Így egy kisebb pihenő után elindultunk vissza immáron gyalog az autóbusz állomásra, hogy elbuszozhassunk Tihanyba, ahova csak enni mentünk.

Az étterem ahol ettünk

A buszmegálló felé persze, hogy eltévedtünk, de igazából ez csak annyi volt, hogy tovább mentünk a kelleténél. Félő volt, hogy lekéssük a buszt, de sikeresen, még időben odaértünk. A buszon nézelődtünk, és közben kipipálgattuk azokat a buszmegállókat, amiket elhagytunk. Igen ám, de nem mindenhol állt meg a busz. Végül lettem a kis papírosomat, és kijelentettem: „Egy postát már csak megismerünk!” Noss igen… Ha nem kérdezünk meg egy leszállót, hogy ő hol száll le, akkor valószínűleg fenn maradunk a buszon. A posta a buszmegállótól kb 10 méterre volt, de takarta egy másik ház, így nem láthattuk. De azért leszálltunk, és elkerestük keresni a már előre kiszemelt éttermet. Esküszöm ott volt majdnem velünk szemben, és nem vettük észre, pedig nagy ló betűkkel volt kiírva. Még néztem is, hogy milyen takaros kis kertje van… Eszem megáll… Szóval jóformán elmentünk mellette, de végül megtaláltuk ez a „Szerintem nézzünk el arra, hátha arrafelé van.” Ahogy elindultunk „arra”, „Basszus, de hiszen ez az!” Be is mentünk, de teltház volt, ugyanis a kertbe most a hideg miatt nem lehetett kiülni. Két srác azért megszólalt, hogy „Szorítunk mi helyet!”, de mi csak mosolyogva tova álltunk. Végül egy pizzériába mentünk be, ami olcsónak tűnt, és valóban az volt. Belaktunk, majd kimentünk, de még éheztünk egy kis nasira, így egy cukrászdába evett minket a fene. Belapátoltunk kettő-kettő gombóc fagylaltot, majd megbeszéltük a továbbiakat. Felmentünk az apátsághoz, és épp akkor ment el a busz, így gondoltuk egy órát várhatunk a következőre. A túrót! Két teljes órát vártunk a buszra, jobban írva majdnem

Tihanyi apátság

hármat!!! Hát akkor mit csináljunk… Fényképezgettünk, sétáltunk a városba, majd visszamentünk a buszmegállóba. Közben eleredt az eső, és lehűlt a levegő. Elkapott minket a nagy zuháré. Busz érkezése előtt fél órával megbeszéltük, hogy melegedni kéne, így visszamentünk az étterembe, hogy igynk valami meleget, és még egy nasi is belefér. A forró csoki isteni volt, amit akkor ittam, a somlói már annál inkább. Nekem valamiért nem ízlett. A pincérünk megsajnált. Egyből felismert minket, és mivel bőrig ázva tértünk vissza: „Szegény lányok, még egy esernyőtök sincs? Na várjatok, megnézem, hátha van itt egy szolgálati esernyő, amit hazavihettek.” Úgyhogy indulásunk előtt kézbe kaptuk Mihit, a szürke szolgálati esernyőnket. „Nem kell visszahoznotok, már évek óta itt áll.” Nem akartuk mondani, hogy amúgy se jövünk vissza, ugyanis másnap már Keszthelyen leszünk. De rendes volt, és bővült a csapat. Na hát akkor visszamentünk a buszmegállóba. Áztunk, fáztunk, összebújtunk mint a verebek, úgy vártuk a buszt. Ráadásul imádom a tejallergiámat, mondtam már? Pont a legjobbkor tört rám. Na de jött a busz, mi felszálltunk, váltottunk jegyet, majd melegedtünk az ablak melletti fűtésnél.
Buszmegállóból irány a szállás. Sebes léptekkel nekiiramodtunk, vagyis csak én, mert elszabadultak az indulatok a hasamban. Úgyhogy egy forró fürdőt mindenképpen venni akartunk. Őőő… A csap azonban rossz volt, így kb egy órát vett igénybe a kád megtöltése, ráadásul mire Masi végzett a fürdéssel, addigra nem volt több melegvíz. De megoldottuk. Nem fáztunk meg se, szóval királyak vagyunk. Találtunk egy kis házi körtelikőr pálinkát, abból sutyuban ittunk egy-egy pohárral, majd este még tévéztünk, felhúztam az órámat, majd elszundítottunk.
Nem tudom, hogy emlékeztek-e rá, de óraátállítás volt aznap. Na az én telefonom automatikusan át szokta állítani magát, de mivel kapott egy kis vizet, meg mostanában mindig valamit szarakszik, így úgy döntött, hogy aznap is cserbenhagy minket. Reggel arra ébredtem, hogy valaki bement a bejárati ajtón. Ébresztettem Masit, aki még fél kómában volt, és hirtelen azt se tudta, hogy mi van. De sajnos igazam volt, és a házigazdánk bekopogott az ajtón, hogy lerendezhessük a számlát, és elvihessen minket a buszmegállóba. Mi azonban még hálóingbe voltunk. Kimásztam a jó meleg ágyikóból, majd megbeszéltem a bácsikával a dolgokat. Szegénynek két órát kellett ránk várnia, ugyanis nekünk csak akkor indult buszunk. Abban a két órában ő elvonult tv-t nézni, mi meg összepakoltunk, átöltöztünk, elvégeztük a reggeli teendőket, elmosogattuk a 

Mihi Keszthelyen

tegnap este után, megreggeliztünk. Kifizettük a szállást, majd gyalog nekiindultunk a buszmegállóhoz. Beültünk a váróterembe, és hát úgy voltunk vele, hogy majd előre megvesszük a jegyeket, ugyanis minden normális autóbusz állomáson, meg lehet venni. Őőőőő… Nem tudom, hogy hogy nem vettük észre, de mi a vonatra váltottunk jegyet. A busz menetrendjét meg elnéztem, így akkor úgy voltunk vele, hogy marad a vonat. Felsiettünk a hármas vágányra, ahonnan indult épp egy vonat. Megkérdeztük a kalauzt, hogy meg áll-e a vonat Keszthelyen. „Tatabányára megy.” Úgyhogy nem hogy választ nem kaptunk kérdésünkre, de mellé még le is nézett minket, és további kérdésekre nem felelt. Később megtudtuk, hogy nekünk jó lett volna az a vonat, de hála neki nem szálltunk fel rá. Szerencsére jöttek még buszok, és szerencsére 20 percre rá jött egy busz, ami eredetileg a miénk lett volna. Ugyebár mondtam, hogy elnéztem…

Az erotika múzeum bejárata felett

Nekiiramodtunk Keszthelynek, ez az út is kb másfél órát vett igénybe. Út közben esett eső, fújt a szél, és a hó se kímélt minket. A szálláshoz vezető utat megkérdeztük egy információs pultnál, de még ők se tudták, hogy merre van az az utca, ami kellett nekünk kiinduló pontnak. Megnéztük egy térképen, és eligazítottak minket, de természetesen a másik irányba. Leszólítottunk előtte egy járókelő helyes fiúkát is „Fú, hát induljatok el azon az úton, akkor kilyukadtok oda szerintem. Ha meg nem, akkor legalább túráztatok egy jót.” Szóval elindultunk a rossz irányba. De volt annyi eszünk, hogy bemenjünk egy étterembe, és megkérdezzük az utat. Egy nagyon édes nőszemély útbaigazított minket, és még adott nekünk egy várostérképet is. Na az alapján már könnyebb volt a tájékozódás, ugyanis ami nekünk volt, az Google térkép, és szinte semmi mellékutca nem volt rajta. -.- Na de így már gyorsabban odaértünk, bár a hideg és a bizonytalanság miatt így is óráknak tűnt.
Ez is egy vendégház volt, ami nekünk szimpatikusabb volt. A berendezés miatt

Templom (bár ez 3. nap készült)

talán? Fogadtak minket, kipakoltunk, fizettünk, kaptunk egy lapot amit ki kellett töltenünk. Leültünk a konyhába, kitöltöttem a lapot, közben megettük a maradék nassolnivalót, megbeszéltük merre tovább. Mivel hideg volt, esett a hó, nagyon fújt a szél, így úgy döntöttünk, hogy aznap csak henyélünk. Bekuporogtunk a sarokba, ahol volt radiátor, és egész nap szerepeztünk. Hát igen, ez elmaradhatatlan volt. Estefelé mikor már megéheztünk rendeltünk pizzát. Úgy tudtam, hogy jó a csengő, de hát a futár (aki mellesleg nagyon helyes volt!) felhívott, így lementem a pizzákért, majd vissza fel. Aznap este mennyit nevettünk… Elökörködtük az időt. A szállásnak csak egy baja volt, mégpedig az, hogy az ágy nagyon kicsi volt, de ezt is megoldottuk, nem mocorogtunk legalább annyit.
Harmadik, és egyben utolsó nap volt a legforgalmasabb. Gyalog indultunk neki a kastélynak. Még csak eltévedni sem lehetett, hiszen végig egy egyenes úton kellett mennünk. Még előző este a kapott térképen megnéztük, hogy milyen múzeumok vannak Keszthelyen. Volt csiga, kínzó, játék, erotika, történelmi, baba,

Nosztalgia múzeum

és nosztalgia. Masi kijelentette, hogy őt érdekli a kínzó, és az erotika múzeum. Engem inkább a baba és a nosztalgia érdekelt, de belementem, hogy hogyha nyitva van, és nem drága a belépőjegy, akkor mindenképpen bemegyünk. Volt egy olyan akció, hogy mind a hét múzeumra a belépő kétezer forint volt. Rengeteg pénzt megspóroltunk vele, így neki is kezdtünk először a nosztalgia múzeumnak. Annyi mindent láttunk, és olyan szépek voltak! Régi bélyegek, lámpák, telefonok,

írógépek, plakátok, stb. Az után bementünk az erotika múzeumba, amit először nem találtunk, de mint kiderült ott mentünk el vele szembe, sőt, még le is fényképeztük. Lényegtelen… Jót nevettünk a gipsz figurákon, akik különböző pózokat mutattak be, amiket még néhány képen is láthattunk. Volt egy Sztálin szobor is, aminek az orra egy pénisz volt. És még sok érdekes dolgot láttunk, amiket nem részleteznék. Menjetek el, nézzétek meg! :D Ez után betrappoltunk a játékmúzeumba, ahol sok olyan játékkal találkoztunk, ami nekünk is megvolt. Kinder figurák, 

Játékmúzeum

babák, figurák, Moncsicsik, stb. Ez után következett a történelmi múzeum. Lementünk az alagsorba, szembe velünk viasz figurák. Elfordulok ballra, az út közepén egy kislány hátizsákkal épp rám nézett. Úgy megijedtem, hogy majdnem felsikoltottam, de mikor az apukája megszólalt „nyugi, mi élők vagyunk” rám jött a nevetőgörcs. Körbejártuk, felmentünk, bementünk a babamúzeumba. Istenem, hogy milyen szép babák voltak! Oh, említettem már, hogy imádom őket? Főleg a porcelán babákat. És itt csak olyan

Babamúzeum

volt! *-* Mennyország! <3 Úgyhogy én itt kiélhettem magamat. Ez után bementünk a csigamúzeumba, ami kicsit azért csalódást okozott, mert nem éppen arra számítottam, hiába volt feketén-fehéren leírva, de minden esetre az is nagyon szép volt. A parlament kirakva rengeteg, ha jól emlékszem közel négy millió csigából. Végül a kínzó múzeum, ahol nem tudtak sok újdonságot mutatni, de érdekes volt megfigyelni a kínzási módszereket viaszfigurákkal ábrázolva.

Na de ez után jött csak a java. Festetics kastély! Istenem, még mindig rohadt 

Festetics kastély

szép! Mivel a kastélyba csak csoportostul lehet bemenni, és a körbevezetés háromkor kezdődött, mi meg odaértünk fél háromra, ezért maradt még egy kis időnk, hogy szétnézzünk a kertben, és a hintómúzeumban. Egyből ki is szemeltem magamnak egy fehér halottas kocsit. Áááá nem volt gáz. :’D De mentségemre legyen mondva, tényleg meseszép volt! És bár nem lehetett volna fotózni, nekem azért sikerült egy-két hintót lefotóznom. Aztán visszamentünk a kastélyba. Ott cipőre felvettünk egy mamusz szerűséget, és körbejártuk a kastélyt. Rengeteg szép terme van, gyönyörű bútorzattal, és sok képpel, amik emlékeztettek pár szerepes karakterre. Hát azt látni kell, leírni nem lehet. *-* Sajnos csak az olcsóbbik jegyre futotta, mivel a torony az előző napi havazás miatt nem volt látogatható. És fényképezési jegyet sem váltottunk, mert az ugyan annyiba került, mint egy normál jegy. Eszem megáll…
A kastély után beültünk egy étterembe. A pincér bunkó volt, a pizza fagyaszott Tescos, úgyhogy édességet inkább egy cukrászdában ettünk. Megfontoltuk, hogy átmegyünk egy környező városba, de a buszom most nem járt tizenegyig, mint szokott, így el kellett érünk a következőt. Igaz, még így is kétes volt, hogy elérem a járatomat, de végül sikerült.
Hát dióhéjban ennyi lett volna a mi kis kirándulásunk. Bár semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük, mi mégis jól szórakoztunk, szépeket láttunk, és új élményekkel tértünk haza. Meg egy olyan 15-30 oldalas szerepjátékkal a füzetben. Máskor is szeretnék elmenni ide, de igazából nekem máshol is jó. Nyárra már tervezzük, hogy megyünk megint valamerre.

Az animéről

Tsuyoshi Yasuda egyik művét ismertetném. Neve talán a Tűz és Jég című animéről ismert lehet, hiszen az volt első műve. Az Over Drive először egy nyolc kötetes manga formájában látott napvilágot. Angol tudás híján csak a képeket nézegettem, és próbáltam beazonosítani az anime menetével. Amivel amúgy nem volt gondom, mert egy az egyben ugyan az. Illetve majdnem, hiszen kisebb eltérések azért vannak köztük. De erről majd a grafikai témában olvashattok.
2007-es anime, ami mindössze 26 részes. Kifejezetten a sportra, akarom mondani a kerékpározásra épül fel. Rengeteg mindent megtudhatunk benne a sportágról, a csoportos versenyekről és versenyzőkről, különböző stílusú kerékpározókról, a csapat összetartásáról és egymás támogatásáról. Szóval akit nem is érdekel maga a kerékpározás, de csoportos sportban vesz részt, annak is ajánlani tudom. Bár ezt a csapatmunkát természetesen több anime is feldolgozza, de ebben természetesebbnek tűnik.
Mivel főhősünk még csak első éves gimnazista, ezért az iskolai élet is megtalálható benne, de természetesen nem erre fektetnek hangsúlyt. Vicces, és nem csak a fiú közönséget, de a gyengébbik nemet is célközönségként tekinti, hiszen sok olyan jelenet van, amiben a fiúk félmeztelenek, vagy egy-egy alsónemű kikandikál, esetleg yaoi momentbe is ütközhetünk.

Történet

Történetünk főhőse az első éves Shinozaki Mikoto reménytelenül szerelmes Fukazawa Yukiba. Egy nap mikor Mikoto benn marad iskola után, a lány felajánlja neki, hogy lépjen be a kerékpár szakkörbe. A fiú nemet mond, mivel nem tud biciklizni. Azonban aznap este álmában kerékpárra ült, és Yukit szállította rajta bikiniben. Ez ösztökélte arra, hogy mégis kipróbálja, illetve megtanuljon biciklizni. Yuki a maga módján segít neki, és ad egy piros homlokpántot, ami csak még jobban ösztönzi a fiút a további tanulásban.
A képbe megjelenik Izawa, annak a bandának a főnöke, amit Mikoto mindig kiszolgál cserébe várva egy kis baráti szeretetre. Ez persze elmaradt. Yukival töltött beszélgetése után Mikoto rádöbbent, hogy meg akar változni, beleunt szánalmas kis életébe. Szembe szállt Izawaval, de csúnyán elverte, és még a homlokpántot is elkobozta tőle. A fiú úgy döntött tehát, hogy visszaszerzi az elkobzott tárgyat, és megvédi becsületét. Üldözöttei azonban motorral vannak, és mint kiderült ő túl lassan fut. Marad a kerékpár. Így hát lőn mit ad isten Yuki öt másodperces tanítása után hirtelen megtanul biciklizni. Visszaszerezte a számára becses tárgyat (ami azt illeti igen könnyen) majd a nap végén nem csak belépett a kerékpár szakkörbe, de megkérte Yukit, hogy ígérje meg, amint jól tud biciklizni, felül vele egy biciklire pont úgy, mint ahogy az álmában történt.
Másnap Mikoto természetesen elmegy a szakkörbe. Fukazawa Yousuke Yuki bátyja érdekesen ugyan, de köszönti, és egyből próba alá veti, miszerint három percig kell a víz alatt benn tartania a levegőt. Mikoto úgy dönt minden áron kiállja a nehéz próbát. Persze Yousuke célja csupán annyi volt, hogy feladja, és ne akarjon belépni a klubba, de mi ez Mikotonak, az (akarat) erő vele van. Ezen az estén elmennek Yukival tandemezni. A jármű fékje eltört, ők pedig beleestek egy tóba. Mikoto nem tudott ugyan úszni, de Yuki eszméletét vesztette, így rákényszerült, hogy még egy sportágat megtanuljon, és ezzel megmentse a lány életét. Bár… De végül sikeresen csatlakozik a szakkörhöz.
Megismerjük még Terao Kouichit, a szakkör másik (és egyben rajtuk kívül utolsó) tagja és Yousuke gyerekkori barátja, Yamato Takeshit, aki a csapat riválisa, illetve későbbi barátja.
Később csatlakozik hozzájuk … akivel már a második részben találkozhattunk, mikor Mikoto bénázott.
Innentől már csak a szakkörről, a kemény gyakorlásról, és a versenyekről szól. Megismerhetjük jobban a karaktereket, és azok múltját. Végigkísérhetjük jellemfejlődésüket.
Főhősünket persze semmi sem tántoríthatja meg. Elsőre lenyom egy hosszabb távot, és 50 km/h-val süvít végig a városon, ami még az edzettebbeket is megvisel, nemhogy a friss, két napja tudó biciklizőt.
Elképzelhető, és reális események. Bukás és siker váltakozása, életszerű. Báááár ez nem feltétlen igaz, hiszen vannak olyan jelenetek, amikor az agyam megáll, de minden esetre az akaraterő tényleg nagyon sokat dob a lanton.
A 13. rész után a történet számomra már kicsit lapos. Oké, verseny meg minden, de hiába próbálják színesíteni a taktikák kifejtésével, vagy a karakterek történetének megismertetésével, nálam ez nem jön be. Persze megértem az ő nézőpontjukat is, hiszen egy csaknem 6 órás versenyt nem elég egy részben levezetni, nyilván több kell. De én az ilyen elhúzott dolgokat sose szerettem. Egy idő után unalmassá, és monotonná válik.

Grafika és animáció

A karakterdesignért Yuichi Ouka szerepelt. Neki ez az anime volt az első műve. Valahol el kell kezdeni ezt is. Én ugyan annyira nem ismerem a többi animét, amiben szintén ezt vállalta el, de nézegetve róla képeket nem sokat változott a stílusa, mondhatni semmit sem. Ugyan az a nagy kerek szem, „babapofi” jellemzi megrajzolt karaktereit. Bár kifejezetten jobban néznek ki az animében a főszereplők, én mégis úgy vélem, hogy a kerekded arcuk miatt nem lehet komolyan venni magát a karaktert. Ez szerencsére az anime előrehaladtával egyre ritkább.
Aki azonban szemet szúrt nekem, az Takao Kato volt, aki a Vadon hercegnőjét is rendezte. Már ott felfigyeltem, hogy valamit nagyon jól csinál.
A tájképek egyszerűen gyönyörűek, elvarázsolják az embert, mintha mi is Japán utcáin sétálgatnánk a karakterekkel együtt. A mellékszereplőkre (gondolok itt az egyszer előkerülő szereplőkre <- pl szurkolók) azonban nem fordítottak mindig túl nagy figyelmet, van ahol arányokban nem épp a legtökéletesebb. Amíg a fő karakter elment egyik helyről a másikra, addig körülötte minden „lefagy”, és nem mozdulnak, de még a szájuk se jár. De nem is kell mindig, hogy a főszereplő mozogjon csak. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de engem ez mindig is irritált. Alatta persze ott van a háttér nyüzsgés (lépkedés, beszélgetés, stb) amitől csak rosszabb.
A 10-11. rész felé már a számítógépes animáció féle beavatkozás is látszik. (Pl amikor sebességet váltanak.) Vagy nekem csak akkor tűnt fel jobban? Nekem semmi bajom nincs az efféle megoldással, de én úgy vagyok vele, hogy akkor vagy rajzolt legyen egy anime, vagy ez a másik megoldás. A kettő együtt nálam nem fér össze.
Nem is tudom, hogy hova is sorolhatnám a következő „bakit” amit észre vettem. Úgy döntöttem, hogy ide írom, hiszen grafikai téma. Észrevettem, hogy az utakon sosincs senki ha a szereplők bicikliznek. Ez érdekes, már csak azért is, mert nem egy kisebb faluról van szó, hanem egy egészen nagy városról. És még ha ráfogjuk, hogy biciklis út, akkor is kellene rajta lenni legalább egy-két biciklisnek, de senki! Egy árva lélek se megy se mellettük, se szembe velük! Legalábbis általánosságban, ugyanis kivételek azért szerencsére vannak.

Hangok

Az Opening Death Note 2. openingje jut róla eszembe, csak ez jobban kedvelhető számomra. Az ilyen eltorzított „ordibálásokra” nem vagyok kíváncsi. Bár sokadjára hallgatva már-már odakívánkozik, hiába nem kedvelem. Talán a megszokás.
Az Endingje nekem idegesítő a sok hajlítgatás miatt, de hozzá lehet szokni. A második azonban valami eszméletlen szép! Első hallásra beleszerettem.
A háttér zajok néha erőteljesebbek a kelleténél. A háttérzenét pedig szerintem nem mindenhol találták el, de meg kell hagyni, hogy kellemes hallgatni.
A karakterek hangját azonban eltalálták, bár Yuki hangja lehetne kissé lágyabb.

Karakterek

Mikoto egy tehetséges művészlélek, akiben megvan az akaraterő, hogy bármit véghez tudjon vinni, de sajnos a személyisége ebben gátolja. Túlságosan csendes, és visszahúzódó. (Valamiért emlékeztet D.N. Angel Daisuke-jére.) Hagyja magát kihasználni, csak hogy ne okozzanak neki fájdalmat. Ügyetlen, és nem egy sportos alkat. Próbál barátokat szerezni, és ezért képes saját kárára ebédet venni az úgy nevezett társainak, és a divat terén is próbál beilleszkedni. Lassú a felfogása is szegénykének. Tipikus az a karakter, akire ráfér a jellemfejlődés.

Yuki Mikoto osztálytársa. Sekélyes, és öntelt. Az órákra csak a barátnői miatt jár be, hiszen „máshol nem lenne alkalmas” beszélgetni. Ő maga a megtestesült szépség, legalábbis Mikoto szerint. Van egy főiskolás barátja, akivel jár, bár ő nem szerepel, és csak egyszer említette meg. Mikotot csak akkor vette észre, mikor aznap benn maradt az osztályban. Számára a fiú jelentéktelen, aki nem kaphat szerepet életében. Ennek ellenére mikor meglátta, hogy milyen szenvedéllyel képes rajzolni a fiú megkérte, hogy legyen bátyja kerékpár szakkörének tagja. Bár ami azt jelenti ezt is önös célból tette. Ha új tagokat talál részesedést kap, amit aztán egy drága pénztárca megvételén elköltheti. Erőszakos ha pénzről van szó. (One Pice – Nami? oO) De ahogy egyre több időt tölt a fiúval ráeszmél milyen céltalan is élete.

Yousuke Yuki bátyókája. Egy perverz alak, aki képes fogdosni saját húgát is. Furcsa egy alak, aki szórakoztató, de képes bolondságokat megtenni. Mint például tetőkre ugrálni, beugrani az emeleti ablakon a tanterembe, és még sorolhatnám. Rámenős, őrült, de nagyon menü. Minden lány odáig meg vissza van érte. Amúgy van amikor egész aranyos, és gyermekded a viselkedése. Remek biciklis, és „koronázatlan király”. Nem csoda, hiszen már kiskora óta keményen edz. Viselkedése, és tehetsége miatt már sok csapattársa otthagyta. Álma, hogy megnyerje a Tour de Francot, és ezzel ő lenne az első japán győztes.

Kouichi egy igazán rendes fiú. Mikor Mikoto csatlakozott, kicsit anyáskodott felette, és mint jó csapattárs és barát segített neki, és kiskori barátjának, Yousukenak. Másodikos gimnazista korában volt egy balesete, aminek köszönhetően azt hitte egy életre elment a kedve a biciklizéstől, de ez szerencsére nem így lett. Céltudatos, mindig eléri azt, amit akar. Türelmes, és igazán jó a szervezőképessége, csak nem megy vele sokra, ha nem hallgatnak rá. Khm.. ugye, Yousuke?!

Takeshi titokzatos, és komor alak. Először eltitkolta, hogy ő a… Miket is beszéltek, majd ha megnézitek rájöttök. Nem nagy ördöngösség rájönni, hiszen elég egyértelmű. Senki sem nézné ki belőle, de mi tudjuk az igazat. Eléggé fenn hordja az orrát, és néha undok is. Azonban hasonlít Mikotora. A kerékpározáson kívül más sportágban ő is ügyetlen. Apja munkája miatt sokat költöztek, sokszor idegen országokba, ahol egy kisfiú igen nehezen tud boldogulni egy új nyelvvel, környezettel. A barátkozás így távol állt tőle, de azért egész jól boldogult. Apja híres kerékpárversenyző, így álma, hogy túlszárnyalja.

Mellékszereplők
Persze nem maradhatnak el a barátnők (Yukié természetesen, nevük) Maki és Yukiko, a reménytelenül szerelmes, de hihetetlenül idegesítő (visszahúzódó) kiscsaj Asahi, és a legjobb versenyzők se, akiket le kell győzni. Első versenyben Hyoudou Naoto (Japán legfiatalabb bajnoka), és Takeshi. Aztán van itt még Himuro Katsuchi, Jichi Rakusha, Mizuki csapat. Őket egy negyed rész erejéig megismerhettük.

Mikotonak és Yukinak van a legnagyobb jellemfejlődése, és szerencsére pozitív irányba, ami nagy szó, hiszen ritkán látok olyan animét, amiben ennyit változnak a szereplők ilyen rövid idő alatt.
A fiúk olykor lányosan viselkednek, és ettől még a yaoinál is falra tudok mászni, nemhogy itt! Úgyhogy nálam itt és akkor sajnos megtörte a varázst, de szerencsére a történetszál haladt tovább, és újra visszakerült a lelkesedésem.

Megnézném-e újra? A 11. részig simán! Aztán jöhet a 24. rész utolsó 10. perce is. Én a versenyt még egyszer biztos, hogy végig nem nézem, így is nagyon nehezemre esett rávenni magam, de hát becsületesen akartam megírni ezt a cikket.

Összességében
Grafikai hibái vannak, de ez a számok növekedésével egyre kevesebb, illetve az animációval még mindig nem vagyok kibékülve, de az már az én egyéni szoc problémám. Sport animéhez (?) képest nézhető, hiszen még én is képes voltam végignézni, aki nem igazán rajong ezért a műfajért. Vicces, és aranyos, de a fiúk néha nőies viselkedése a sírba vitt.
Ha pontozni kellene: 10/8 pont. (És ebbe a csak számomra zavaró tényezőket nem számítottam bele.)

Ez a mai nap egy fos. Ilyen rég volt, illetve ilyen még egyáltalán nem volt. Kezdem azt hinni, hogy nálunk az őrület a normális. De  ez már nekem is sok volt, pedig már elég sok mindent megéltem. Rá kellett ébrednem, hogy a családom nem normális. Én se vagyok semmi, de…
Na de hogy is kezdődött az egész. Reggel keltünk nagy csöndbe, hogy apát ne kelljen felébresztenünk. Én és anya ugyanis aznapra terveztük a nagybevásárlást. Apa azonban felkelt, és elkezdett velünk kiabálni, hogy mi mit ordibálunk kora reggel. (Tíz óra, és a matrac dobozja esett ki a szekrényből, mert a hülye feje nem képes visszatenni normálisan -.-)
Na akkor elindultunk hárman az egyik bevásárlóközpontba. Felhívtuk keresztanyámat, hogy induljon el ő is az üzletbe, mivel neki csak 3 sarok. Előtte azonban bementünk az itteni „kis” boltba, hogy apának vegyünk kaját, hogy ne éhezzen egész nap. Na akkor meg az volt a baja, hogy nem tudta, hogy mit akar enni. Nagy nehezen (egy olyan tíz perces gondolkodás után) vettünk neki kettő buktát, meg kettő zsömlét szalámival, aztán go vissza a kocsiba.
Keresztanyám felhív minket idegesen, hogy hol az istenbe vagyunk. Na már most, mint kiderült, ő azt hitte, hogy a lépcsőházba menjen le, és mi majd elvisszük. Na akkor anyám kiborult, mert már előző napon összevesztek szintén valami apróságon. Anya meg persze egyből pletykálás végett (is) felhívta mamát, hogy elmondja neki, hogy jöhet le a lépcsőházba, illetve elmesélje neki, hogy keresztanyám mit „bénázott” megint. Akkor apa elkezdett kifakadni, hogy őt nem érdekli a családi dolgok. Tudni illik ugyanis, hogy anyám ha telefonál, akkor mindig kihangosítja a telefont, mert olvasott valamit a rádióhullámokról, amire már nem igazán emlékszem. Na mindegy, nem is annyira lényeges.
Felszedtük mamát, én meg befészkeltem anya mögé, mert ott volt egy csomó cucc, amitől be lettem passzírozva az anyósülés mögé. Elindultunk immár mamával kibővülő társasággal. Elindultunk keresztanyámhoz, mivel megsajnáltuk. Na már most neki a bal oldalon kellett volna közlekednie, de e napon teljesen meg volt kavarodva, így jobbról jött. Ugyebár jobb oldalon van az anyósülés, és amikor a járda mellett megálltunk (akkor amikor nem jött senki!!!) ő persze az én oldalomon akart beszállni. Én azonban nem tudtam mozdulni se a csomagok miatt, mama meg már középen ült. Keresztanyám idegesen kopogott az autó ablakán, hogy miért nem megyünk már arrébb. Mentünk volna, de beszorult a lábam, és egyszerűen nem ment. Na akkor anya lehúzta az ablakot, és kikiabált drága húgának, hogy szálljon be a másik oldalon, mivel nem jön senki, és amúgy se tudunk megmozdulni. Keresztanyám besértődött, de azért duzzogva beült mama mellé.
Apa a kiabálás miatt teljesen felhúzta az agyát, és kijelentette, hogy „nem megyünk sehova”. Négyen könyörögtünk neki, hogy ne csinálja, mert ez köcsögség. Igen, az! De nem, ő úgy gondolta, hogy ez rohadt jó móka, ezért tovább hajtott az ellenkező irányba. Akkor vörös lett a lámpa, anya pedig duzzogva kiszállt. Na már most így mentünk egy kört, mire anya visszaszállt a kocsiba. Rövidíteni akart, ezért megkérte apát, hogy forduljon be a következő utcán. Apa azonban nem hallgatott rá. Anya erre felbőszülve elrántotta a kormányt, mire apa kiegyenesítette. Ekkor minden olyan hirtelen történt, és egyszerűen egy pillanat volt az egész. Lepergett előttem az életem, és azt hittem ott halunk meg. Jó, ez azért túlzás, hiszen nem volt olyan nagy gond. Ha apa nem is egyenesíti ki a kormányt, akkor is simán be tudtuk volna venni a kanyart. Csak a hirtelen mozdulatsortól mindenki megijedt. Ekkor történt meg az, ami még soha. Amikor felucsódtam apa keze már véres volt, anya pedig köpte ki a vért. Apa megütötte anyát. Nem adott nagyot, csak amekkorát én kaptam kiskoromban. (egy olyan közepeset…) de anya ínye felszakadt. Persze a mögöttünk lévő ránk dudált, és elálltuk az utat, ahova be akart anya fordulni. Na már most nekem se kellett sok, mint egy anyatigris nyitottam ki a kocsi ajtaját, rúgtam ki a csomagot a francba a kocsiból, kitéptem anya ajtaját, és úgy vettem szemügyre, hogy mi történt. Anya sírt… Mit sírt… Zokogott… Apa pedig megrémülve nézett rá, és bocsánatért esedezett. De azért nem vitte túlzásba. -.- Egyből leugattam apámat, hogy egyáltalán normális-e, de ekkor ránk dudáltak, akik ki akartak hajtani az utcából. Na én meg hátrafordultam, és cseppet sem kedves hangon elküldtem oda, ahonnan jött, majd visszaszálltam a kocsiba, és tovább indultunk. Anya sírt, apa kiabált, én meg remegtem az idegtől, és bekönnyeztem. Egy kisebb sokkot kaptam. Nem tudom, hogy kinek is kellene igazat adjak, egyszerűen mindketten felelőtlenek és nem normálisak voltak. Egy kisutcába megálltunk, hogy anya rendbe hozza magát. Víz hiányán teával kellett megmosakodnia. Eközben mama próbálta osztani az észt, ami szikra volt a tűz. Keresztanyám pedig próbálta kipártolni mamát, de azt se kellett volna. Én segítettem anyának, de nem bírtam megszólalni, továbbra is remegtem, mint a nyárfalevél.
A vásárlás közben anya kijelentette, hogy utálja apát, megveti, és el akar válni. Ezzel már többször is fenyegetőzött, de eddig nem volt semmi belőle, pedig párszor apa kicsapta a biztosítékot nála.
Aztán én a vásárlásból egyből elmentem járaszám, mivel aznap megbeszéltük, hogy találkozunk. Mit mondjak, rohadtul nem volt jó kedvem, és járaszám se volt túl vidám. Neki is megvolt a maga baja, szóval együtt depiztünk. Mikor felhívtam anyát, akkor hallottam a hangján, hogy sír még mindig. Pedig akkor már az eset után három óra is eltelt.
Én estefelé indultam el járaszámtól haza, de valamit nagyon elnéztem, és a buszomat pont lekéstem, a következő pedig óra múlva jött volna. Elindultam gyalog, de ekkor apa aki arra ment valami dolga miatt felszedett, szóval megúsztam 5 kmnyi gyaloglást. Apa még próbált beszélni anyával mamánál, de nem volt sikere. Mikor lejött kérdezte, hogy van-e hozzáfűznivalóm az esethez. Mit mondhattam volna? Én csak 6 éves koromig voltam apás, aztán történtek dolgok, amik megváltoztatták kettőnk kapcsolatát, és utána kész, vége, kampó. És amúgy se tudom, hogy kinek kellene igazat adnom. Mindketten tökkelütöttek. Ezek után mit mondjak rájuk???
Anya holnap jön haza a cuccaiért, ugyanis egy hétre elköltözik mamához. Huszonhárom évig bírták egymás mellett jóban rosszban, és most ennyi volt? Apa a kocsiban azt mondta, hogy idézem: „Anyád kijelentette, hogy el akar válni. És még csak semmi megbánás sem volt a hangjában. (a délelőtti incidens miatt) Hát ennyi volt. Huszonhárom év. Pedig én igazán szeretem őt.” Ilyenkor bezzeg jó lenne a véleményem mi? HuszonX évemet úgy töltötte ebbe a családba amióta én élek, hogy csak este jött fel, meg hétvégén esetleg ebédelni. Többi idejét vagy dolgozott, vagy lenn volt a garázsába, és ott is dolgozott. Nem mintha nem keresne eleget. De ami elszomorító volt, hogy még hozzátette: „Talán fölösleges volt a huszonhárom év is” Na itt szíven ütött, és egy újabb sokk ért. Többször mondtam anyámnak, hogy én az ő helyében már rég elváltam volna tőle. Én ugyan nem bocsátottam volna meg azokat, amiket tett, még ha azok apróbb ügyek is voltak ehhez képest. Most azonban ahogy hallottam, mégis összeszorult a szívem, görcsölt a gyomrom, és képtelen voltam ezt mondani a szemébe, és legszívesebben egész napomat végig bőgtem volna.
Az a baj, hogy apa bunkó volt mostanában, és anyának ez talán még jobban is fájt. Tegnap volt nőnap, és még annyit se mondott neki, hogy kapja be. Holnap pedig névnapja lesz, és anya bemagyarázta magának, hogy „megkaptam a névnapi ajándékomat is”.
Ahogy ismerem őket úgyse fognak elválni, és anya is az egy hetes költözésből csak három napot fog bevállalni. Ráadásul csütörtökön mennének kirándulni egy kis welness hétvégére. (szal négy napra) Nem fogják vissza mondani már csak azért sem, mert már egy része ki van fizetve, és az pedig nem kevés összeg. Bár anya felvetette, hogy menjek el én apámmal. Ez eléggé röhejes, ugyanis tisztában van vele, hogy mindketten makacs egyéniségek vagyunk. Azonban ha nem az van, amit apa akar, akkor elég gyorsan eljár a keze, de én még olyankor se hátrálok meg, képes vagyok neki visszaszólni, és egy újabb vitát kezdeményezni. Örök hiba…
Ma amíg vásároltunk ez volt a téma. Anya azt mondta, hogy hogyha körivel ezt bárki megtette volna, ott helyben kikaparta volna a szemét. Köri erre védekezés képen beismerte, hogy fél apámtól, és amúgy se lenne képes szembeszegülni vele, ÉS még csak el se bírna vele. Mama szintúgy. Hát én meg én vagyok… Délelőtt majdnem nekiestem apámnak, csak köztünk volt a vérző anya, és a kocsi ajtaja nem elég magas, szóval elég kényelmetlen pozitúrát vettem fel. Na jó, erre nem vagyok büszke, de egyszerűen képtelen voltam karba tett kezekkel nézni a történteket, és még ha ennyit is, de léptem. Anyának jól esett, apa meg jegyezte, ahogy a dudáló kocsisnak beszóltam, engem pedig valamennyire lenyugtatott.
Még mindig fostalicskául érzem magam. Most, hogy egyedül vagyok folyamatosan csak sírok, és még mindig remeg a kezem, ha rágondolok, hogy ma mi minden rossz történt.
Reméltem, hogy a svéd melodyfestival kicsit feldob, de azon kívül, hogy Ulrik extra cuki volt, sajnos nem került be az Eurovisiora. Helyette egy nyávogó kan került be, akinél szerintem Ulrik fényévekkel jobb. De ha már nem is Ulrik, akkor Ralf került volna be, akinek rohadt jó hangja van, és a szám, meg az előadás is nagyon nagyot üt!

Na jó, ne haragudjatok, de most nem volt se erőm, se kedvem részletesebben kiemelgeni a dolgokat.

Hát cicukáim én itt és most azonnal ha meghalnék, akkor azt se bántam. Mint ahogyan azt ti is tudjátok, most lett vége az elődöntőnek A Dalban. De hát kit érdekelnek azok a ratyi magyar előadók, akik most szerepeltek? Igazából semmilyen értelmes dal nincs a felhozatal közt. Nem, nincs kedvem erről vitát nyitni, légyszi haggyatok vele, köszi!
Na akkor mit is akartam? Az svtplay nevű oldal segítségével könnyedén figyelemmel kísérhettük (azok akiket érdekel ez az egész) a svéd Melodifestivalen-t. Én a magyarok helyett inkább őket néztem. Rengeteg előadó (összesen 32) szerepelt benne.

Lássuk a listát:

(Akik tovább jutottak a középdöntőbe, kiemeltem nektek)
 

Ami azt illeti egyetlen egy emberke miatt néztem végig az egészet, hogy tudjam kik lesznek a vetélytársai, és hogy hogyan is fog szerepelni. Talán van akinek ismerős is ez az énekes palánta, hiszen már sokszor emlegettem, illetve linkeltem ki zenéit a blogomra. Bár az oldalon belül elég sok helyen megtalálhatjátok, nem csak itt.
Na most egy kis segítséget is adok nektek. Akiről szó volt nem is olyan régen elég fiatal.
De előtte lássuk is, hogy mik voltak az előzmények. Mikor kiderült, hogy indul ezen az eseményen, hátha Svédországot képviselheti az Euróvízión, már akkor tűpárnákon ültem, hogy hallhassam legújabb számát, amit majd élőben a műsor keretein belül ad elő.
A szám tényleges címét ha jól emlékszem december környékén tudtuk meg, szóval két hónapot kellett várnunk arra, hogy meg is hallgathassuk mi rajongók. Mit ne mondjak, mindenkit elöntött az izgatottság, hogy vajon milyen lesz. Gitár, dob, vagy szájharmonika szóló lesz-e újra benne? Lassú, vagy pörgős szám lesz?
Az első elődöntő február 2.-án volt. Izgatottan kapcsoltam be a gépemet, és kattintottam az oldalra, ahol élőbe nézhettem az első elődöntőt. Mikor felsorolták, hogy kik lesznek benne, szomorúan vettem tudomásul, hogy aznap bizony nem hallhatom őt.
Helyette megismerhettem Mary N’diaye-t, Eric Gadd-t, és Yohio-t. Igen, nekem ők tetszettek a legjobban. Mary-ről azonban látszott, hogy nem nyerhet, egy ilyen „komolytalan” számmal esélye sem volt. Eric-nek tetszett a száma, de a dallama monoton, és unalmas volt. Yohio pedig mintha egy Japán Rocker lenne, nagyon megtévesztő. De nem, ő csak egy svéd, aki imádja Japánt. Szerintem tehetséges. Amikor megláttam, nem tudom hogy ti hogy vagytok vele, de nekem szerelem volt első látásra. Na jóóó, nem szerelem, de nagyon szimpatikussá vállt az előadása után.
Aztán egy hét múlva abban a tudatban ébredtem, hogy már csak két hetet kell aludnom, és hallhatom a kis kedvencemet. Sajnos tévedtem, mert az utolsó fordulóban szerepelt. Tehát a következő két fordulóban sem szerepelt sajnos.
A második fordulóba is lettek személyes kedvenceim, mint Felicia, Joacim Cans, Erik & Tone párosa, Louise, és Sean Banan. Felicia-nak szerintem gyönyörű hangja van, de valahogy nem illett a képbe. Joacim Cansot véleményem szerint „füves” szám. Olyan kis nyugodt, ejtőzni lehet rá. Euróvízión nem hinném, hogy jól nézne ki. A párosnak még adtam volna esélyt, mert szerintem esélyes lett volna a tovább jutásra, de hát ez sajnos nem így lett. Louise… Na hát ebben a fordulóban nekem ő volt a kedvencem. Nem tudom miért, de megfogott. És nagyon aranyos is volt, amikor kiderült, hogy a középdöntőbe tovább jutott. Alig akarta elhinni. Sean Banan előadása vicces, a dal maga pedig fülbemászó. Sejteni lehetett, hogy ő tovább jut.
A harmadik fordulóban Eddie, Ravaillacz, Martin, és a State of Drama foglalt helyet a szívemben. Na kezdjük az elején. Ez a forduló tetszett a legjobban, mert az énekesek konkrétan egy-egy szereplőt testesítettek meg az egyik „könyvemből”. Például Eddie Tex vagy mex, még mindig nem voltam képes rájönni eme egyszerű feladatra. Martin a kis ribi Julcsi, míg Janet Tex nővérére emlékeztetett leginkább. A State of Drama fő énekese pedig kívül-belül Dan, aki ugyan mellékszereplő, de bátyóval egyszerre vágtuk rá, hogy ő bizony az. Többet így már meg is magyaráztam szerintem, hogy miért tetszett. Janet azért nem tetszett, mert szerintem nincs hangja. Ravaillacz-al úgy vagyok, hogy szerintem hangulatos, és aranyos az öt bácsika. Eddienek a hangja, Martinnak az előadásmódja tetszett. Ahogy riszálta magát a színpadon, az valami eszméletlen volt. A SoD pedig fiatalos, és pörgős.
Így tehát elérkeztünk az utolsó fordulóhoz. Itt nagyon kevés előadó tetszett igazán. Talán mert a kis kedvenc is szerepelt, és magasra emeltem a mércét. Lucia hangja orbitálisan jó szerintem. Ralf-nál leginkább az efektek tetszettek, de el kell ismerni, hogy van hangja a csávónak! Behrangnak a fülbemászó dala nagyon bejött, viszont ha rapp, akkor jobb érteni, hogy mit mondd, így ezért tegyük fel mégse tettem fel a listára. Na nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem Terese hangja is tetszik, és őt szívesen tovább küldtem volna. Az utolsó pedig Ulrik Munther. A hangja tökéletes, és a többi fellépéséhez képest itt sokkal többet mozog, még ha legtöbbször csak egy helyben is.
Na és most leleplezem kiről is szólna valójában a cikk. Mit is tudtunk meg róla? Sokat emlegetem, fiatal, utolsó körben szerepelt, szájdarmónikán, gitáron és dobon játszik, fantasztikus énekes, fiú az illető, alá van húzva a neve, ugyanis tovább jutott, és van egy mappányi cuki képem róla. Kizárásos alapon nem lehet más, csak Ő. Aki nem más, mint Ulrik Munther. A fiatal, mindössze tizenkilenc éves fiú már másodjára szerepelt a Melodifestivalen-en, és mindkétszer először jutott be. (tehát őt a zsűri juttatta tovább) Ez hatalmas teljesítmény ilyen fiatalon.
Bátyónak köszönhetően ismertem meg, hiszen ő mutatta nekem a Soliders című számát, amivel tavaly nevezett szintén Euróvízióra. Még csak az sem kellett, hogy mondja, hogy ő valójában egyik karaktere, Yuuta. Azonnal beszerettem rakoncátlan szőke tincseibe, gyönyörű szép kék szemeibe, pipaszár lábaiba, és hangjába, ami akkor még nem bontakozott ki annyira. Rögtön utána is kerestem a neten, és elég sokat megtudtam. Például hogy 1994. február 18.-án született, a szülei elváltak, kettő fél, és kettő mostohatestvére van. Tud kötni, deszkázik, és egykerekűzik. Négy hangszeren is játszik az éneklés mellett. Ezek a zongora, dob, gitár, zongora, és szájharmonika. Kedvence saját szerzeményei közül a Kill for lies, és a The box. (bár azóta ez változhatott <- 2011) Jó ízlésű kölyök, hiszen szereti többet között a U2-t is. Számait ő írja és szerzi. Mindegyiket kivétel nélkül! Kezdetben YouTube sztár volt, oda énekelte fel dalait a szörföző közönségnek. Járt már Japánban, és szeretne Magyarországra is ellátogatni. (csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy támogatom az ötletet!)
A tegnap esti fellépése pedig vitt mindent. A belépője, ahogy a kifutón végighaladt a színpadon.. Igazából hasonlított apámra hasonlított, aki részegen táncol, de szó mi szó, neki sokkal jobban állt ez a bohókás stílus. A mosolyáért elolvadok, aranyosan "totyog" a mikrofon közelében, és amikor eldöntötte a mikronállványt, majd amikor ellökte magától, hát akkor én ott kész voltam. A végén még imádkozott is egy sort. Szerintem cuki ahogy van, nem véletlenül akartam én már jópárszor készíteni egy rajongói oldalt neki, de angol nyelvtudás híján ezt inkább kihagyom. Másra pedig nem szeretném rásózni a feladatot. Meg kéne tanulni angolul, most már nagyon-nagyon jól jönne tényleg.
Hát igen. És tudom, ez most senkit sem fog érdekelni, de én azért bátorkodom leírni. Mára az Ulrikos képgyűjteményem 429-re bővült. (bár van még olyan, amit nem tettem be a mappába, mert elfér még ott, ahol van) Minden nap fellátogatok twitterre és facebookra miatta, hátha valami érdekeset tesz ki. Oldalára is felszoktam menni, hogy fájdítsam a szívemet a CD-ivel, amiket sajnos nem tudok még megvenni. De ha lesz pénzem! Muhaha~!
Na azt hiszem mára ennyi olvadozás mára elég volt. Búcsúzom, sziasztok! És drukkoljatok Ulriknak a középdöntőben jövő héten, mert nem csak neki, de nekem is fontos!

Óóóóó jeah! Halisztok!

Most értem haza a munkaügyi központból. Utálok munkanélküli lenni, de legjobban ezeket a hülye központokat utálom. Találtam egy képzést, ami érdekel, és szeretném csinálni, ez pedig nem más, mint a bolti eladó. Fél évig tart a képzés, az önkormányzat pedig fizeti, éééés aki bekerül, az még plussz pénzt kap, ami azért valljuk be, jól jön. Ráadásul ha a képzést jó eredményekkel végzed el, van lehetőség a további ott dolgozásra.
Nyolc órakor már ott voltam ezen a „gyönyörű” helyiségen. Nem tudom, én azon a helyen mindig félek. Eleve egy elhagyatott hely, ami akár egy lepratelepnek is elmenne. Az utcában akik ki is tévednek, azok olyan félelmetesen tudnak nézni, hogy az ember bátorsága inába száll. Ha rájuk nézel, akkor jobb esetbe csak beszólnak, rosszabba már követnek is, így a legjobb módja ha lehajtott fejjel próbálsz úgy elmenni mellettük, mintha ott se lennél.
Szóval nyolckor már benn voltam. Nem engedtek be pontosan, így egy olyan tíz percet az előtérbe tölthettük, ami valljuk be, 30 embernek túl kicsi és szűkös volt. Márpedig mi annyian tömörlőttünk ott.
Nagy nehezen tehát beengedtek minket, úgyhogy libasorba rendeződve beálltak a recepciós pulthoz akiknek kérdésük volt. Én nem oda tartoztam, így lementem az alagsorba, ami még kisebb volt, mint az előtér, de szerencsére ott már csak 15-en várakoztunk. Ott is várni kellett még, majd bevonultunk egy előadóterembe. Tele székekkel, kicsi légtér, ami nem csak dohos volt, de semmi levegő nem volt, és ami benn is volt, attól elájulni lehetett volna, annyira bűzlött a pisi szagtól.
Elmondták, hogy mik a tudnivalók. Pénzt kapunk, fizetik, semmilyen szünet nincs, március 4.-től indul, és majd telefonon értesítenek minket. A beszéd után egy tesztet kellett kitölteni. Volt benne szövegértés, számolás, és egy kicsi felmérés. Szóval a bolti eladókról volt szó, amiből ki kellett másolni mondatokat, össze kellett adnunk egy bevásárló lista összegét, terület és kerületszámítás, megkérdezték ki írta a Sorstalanságot, és a Négy évszakot ki komponálta. Fel volt még sorolva két költő, két író, és Kossuth neve, abból melyik a kakukktojás. Őőőő… Na melyik is?!
Ja, és találkoztam Palacsintával. Bocsánatot kért. oO Úgyhogy beszélgettünk. Bár nem igazán hiszem, hogy azok után jó lenne a kapcsolatunk. Nahát mindegy, kicsit most úgy érzem, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Már nem kell rögeszmésen haragudnom rá, mert bocsánatot kért. :) De nem bocsátottam meg, és nem is feledek egy könnyen!
Oh.. Nem hiszem, hogy olyan sokat fogok itt lenni. Kéne dizit is váltani. Valami témát kellene kitalálni ennek a kis oldalnak, amivel foglalkoznék blogoláson kívül, vagy belül. Mondjuk vélemény nyilvánítás XY dologról. Vagy tutorial rajzból, sminkből, vagy valami másból. Valakinek valamilyen ötlet? Mit szeretnétek látni? Ötleteket várok kommentbe.
Na de most megyek, és próbálok összehozni valami irományt. ^^
Ui: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT UTÓLAG IS DRÁGA-DRÁGA JÁRASZÁM! <3

Már alig várom, hogy kijöjjön ez a száma is!
Hajrá Ulrik szombatra!!! *-*