27-én lázban égtem az izgatottságtól, ugyanis 28-án volt anyu szülinapja, de mivel ő elutazott, így nem tudtam volna aznap felköszönteni. Meglepi tortát akartam neki csinálni, de mint kiderült, ő egész nap itthon fog dekkolni. Na mondom jó. Összebeszéltem mamával, és apával, hogy addig legalább tartsák távol, amíg kész nem lesz. Nagy nehezen, de ez megtörtént. Epres-joghurtos tortát csináltam neki, aminek az alapja piskóta volt. A tetejét zselatinnal öntöttem le, és még került rá csoki öntet is elcsepegtetve. Lényegében nagyon guszta lett, legalábbis szerintem. Amíg a torta sült, meg hűlt, addig befejeztem anya ajándékát, ami egy képkeret volt. Hat óra felé hazaérkeztek. Amikor anya kiért a konyhába, ahol ki volt készítve a torta és a keret, meghőkölt egy pillanatra, majd kérdezgetett. „Honnan van? Ki csinálta?” Meg a többi. Én meg ártatlan pofival „Én csináltam neked.” Hát igen, anya nem szokott hozzá, hogy egyedül (teljesen egyedül!!!) csináljak dolgokat. Elámélkodott rajta, hogy milyen szép piskótát tudok csinálni, és hogy milyen szép nagyra feljött nekem. (Hát igen, aki tud, az tud :D <- nem ám xD) Bekönnyezett a szentem, olyan aranyos volt. <3 *-* Aztán elbúcsúztunk, mentek lefeküdni, majd én is nem sokkal rá.
Úgy volt, hogy drága bátyó lejön 15:53-as vonattal. Ehhez képest egyet (vagy kettőt?) kapásból le is késett. Nem tudom, hogy már mit vagyok ezen kiakadva, megszokhattam volna. Jó, mondjuk erről nem ő tehetett, de mivel nincs mobilja, én meg nem tudtam, hogy mi van, így persze, hogy elfogott az aggodalom!!!! Ha a kis totojázása miatt késett volna, azé kapott volna a fejére, de így nem. :) Ugyan, kérlek, ismerem már! :D Lényeg, hogy ideért, meghívott egy pizzára, de én már ott tűkön ültem, és fél percenként néztem az órát, hogy mikor kezdődik a koncert. A színhelyen (este) 8-kor kapunyitás, 9-kor pedig kezdődik az egész. Ooooké… Kilenckor ott vagyunk, be se akartak minket engedni! oO Na mindegy, 11-re vége volt a koncertnek. Ohh, ha tudnátok! *-* Naaaagyon jó volt! *-* Nem ismertem túl sok számukat, így csak csápoltam, ugráltam, és ahol tudtam a szöveget ott kiabáltam az előttem állók fülébe azt a részt, amit tudtam belőle. :D A koncert után vak sötétben hazagyalogoltunk. Ja, de ne is beszéljünk arról, hogy a drága biztonságőrök kitalálták, hogy nem kaphatunk autogramot, így sírva, de beletörődtem a dologba. :’D Három kilométer nem sok, de cigánysoron végigmenni azért ijesztő. Kicsit azért féltem, és imádkoztam, hogy ne történjen semmi olyan, hogy „kiugranak elénk, és elrabolnak”. Ugyanis az út ahol haladtunk… Noss az mellett az a kis lepukkadt utca egy ilyen hely. Drogokat, lányokat, és mindenféle illegális dolgokat árulnak ott. Így jogos a félelmem! Nappal nem félek, mert akkor nem merészkednek elő ezek az alakok. Szóval igen, jó környéken élek én is. x’D Hazaérve néztünk filmet, majd elaludtunk.
Másnap nem történt túl sok érdekesség. Főztünk sajtostésztát (a szokásosat), sütöttünk kuglófot tepsibe kékre festett vanília pudinggal, megettük egy Gyűrűk ura első rész közben aminek mint kiderült: a vége „eltűnt”. Aztán lementünk a hintaágyba, bátyó macskázott, majd felmentünk, néztünk még egy filmet, majd szunya.
Harmadnap mosogatás, elpakoltunk, felöltöztünk, és nekivágtunk a bicikli útnak. Igen ám, de mint az kiderült, a biciklihez se zár, se pumpa nem volt, mert drága jó atyámtól elloptak nemrégiben, nekem pedig elfelejtettek szólni. Most mi legyen, hát felmentünk újra az emeletre, hogy kérjünk bicikli pumpát. Csöngettünk, senki. Jó, lemegyünk egyet, csöngetünk másik szomszédnál, se kép, se hang. Jó, akkor menjünk le, induljunk el, majd a benzinkútnál felfújjuk. Dög nehéz volt tekerni a biciklit, de aztán egy hölgyet leszólítottunk, aki épp a cipőjét festette. Nagyon rendes volt, egyből segített nekünk. Felfújt kerékkel tehát tovább álltunk. Párszor megálltunk, döglődtünk, végül célunkhoz értünk, az arborétumhoz. Ki volt rakva táblával, hogy nem szabad bicajozni. Na mondom oké, de én ott nem hagyom a biciklit nekik, így én toltam, bátyus meg tekert tovább. Rosszallóan néztem utána, de ráhagytam, jobban lekötött, hogy menni alig bírok, úgy felsértette az ülés a popsimat. (nem vagyok én ehhez hozzászokva :D) Egyszer, de tényleg csak EGYSZER szálltam fel, és tekertem az arborétum területén a biciklivel, amikor ugyanis egy lejtőről gurultunk le. Nagyon jó volt, csakhogy egyből jött az őr, hogy „Tudjátok-e, hogy miért állítottalak le titeket.” Egyből kitaláltuk, mentünk tovább, ismét csak hajtva a bringát. Hét óra tájt elkezdtem ismét izgulni, hogy zár a terület, mi van, ha bezárnak minket. Hát igen, az izgulás nagyon megy nekem, ami általában alaptalan. Jó, elindultunk hazafelé a rövidebb úton. Összeszámoltam, 25 kilómétert bicikliztünk összesen!!!! Ez már azért teljesítmény! :D És csoda, hogy elfáradtunk? Igen, nyafogtam, igen, nem bírom az ilyen megerőltető cuccosokat, és igen, bátyus úgy teker, mint egy őrült. x”D Nem figyelt oda (vagy én nem tudom) de előzésnél többször is le kellett fékeznem, hogy ne menjek neki. Utca közepén bringázott, előzésnél indeksz luxus. :D Jó, én meg kacsázok, és össze-vissza megyek, de azért próbálok odafigyelni. Jó, én se vagyok jobb nála, sőt! :D Hehe. ^^ De mindezek ellenére jól éreztem magam. Vendégem már kevésbé a nyafogásom miatt.
Aztán elérkezett az utolsó nap. Úgy volt, hogy megyünk fel hozzájuk majálisozni, de ez elmaradt, mert anya nem hagyott annyi pénzt, mint amennyi kell az útra, kockáztatni meg nem akartam, mert most nagyon nem hiányzik a pénzbeli büntetés. Kimentünk az állatkertbe, megnézni mi van ott. Lényegesen semmi. Pedig én kiskoromból emlékeztem rá, hogy nagy banzáj volt, de most… Kimentünk a központba is, ott se volt valami nagy was ist das, így elindultunk vonathoz. Út közben persze veszekednünk kellett, mert nem is mi lettünk volna. :D Figyelmeztetett, hogy sok lesz ez a négy nap, de én nem hallgattam rá. Nagyon igyekeztem, hogy ne legyek bunkó, sértő, meg amilyen szoktam, és csak a „nyafogásommal” készítettem ki, azt is a harmadik napon. Ja, meg az értetlenségem, ami abból eredt, hogy nem értek valamihez. :D Ilyenkor elkapnak az indulatok. :( Lényegtelen, az egész délutánt átveszekedtük, de azért megvártam vele a vonatot.
Ami furcsa: viszketett reggel a bal szemem (sírni fogok) és bevált.
Vicc az egészben: úgy volt, hogy kimegyünk a strandra, de későn kaptunk észbe. ÉS mint kiderült, a majális OTT VOLT megtartva. Jó, nem pont ott, de eleve ott, ahol volt a strand. Értelmes magyarázat powa! :D
Visszafelé kimaradt egy busz, és fél órát kellett volna várnom rá, de inkább besétáltam a központba, ahol épp Erik (<3) adott egy röpke koncertet. Megvártam, végigcsápoltam, szereztem tőle egy autogramot, majd hazabuszoztam. Este vártam anyámékat, közben a biciklizéstől (is) kijött az aranyerem. x’D Szóval nagyon boldogságos vagyok, látszik, öregszem. :( Anya szétzúzta magát szó szerint, szegény tiszta kék-zöld foltos. De épségben és egészségben hazaérkeztek, és ez számít. *-* Már hiányoztak. ^^
Mai nap: A gyakorlati vezető megdicsért, hogy ügyes vagyok, és jobb a többieknél, akiket ő szemmel szokott tartani. (7 ember) És már ott tartok, hogy nekem kell segítenem mamának tökéletes piskótát készíteni. oO Ez kicsit meglepett, de anyám részéről ez elismerés. (csináltatott velem még egy adag piskótát, mert nem akarta elhinni, hogy a tortáját én csináltam)