Történetünk egy apró mag vándorlásánál kezdődik. Elválva anyjától a szél hátára ülve keresett magának új otthont.
A szél sok szép helyre elvitte, de ő mégis egy aprócska tó mellett lelt nyugalmat egy völgyben. Belefúródott a földbe, és várt. Várt, míg ki nem burjánzott. A tónak köszönhetően nem kellett aggódnia a csapadék miatt, volt neki elég, ahogyan napfény is.
Teltek az évek, és a kis magból egy terebélyes fűzfa növekedett. Szeretett ott lenni, ahol gyökeret eresztett, hiszen nem bánta meg. A tó egy kedves teremtés volt, aki már évszázadok, sőt ezredek óta a völgyben élt. Minden nap a megszokott embereket látta, ahogy sétálnak a kitaposott úton, de volt, hogy idegenek is odatévedtek, akik furcsa szerkezetekkel fényt bocsátottak ki, majd tovább álltak. Sosem panaszkodott. Nem bánta, ha a kutyák körül ugrálták, vagy ha a gyerekek a lombját tépték, hogy legyen mit a másikra, vagy a tó vizébe dobni. Szerette a nyári estéket, amikor a fiatalok pokrócokon ülve nézték a tiszta, csillagos eget, vagy épp a tűz körül ültek, és úgy bohóckodtak. Volt már része olyanban is, mikor a fiatal párok a lombja alatt kerestek menedéket a külvilág elől.
Mindezek ellenére a legjobban Napot szerette. Amikor a sugarai elértek hozzá melegség öntötte el. Sokszor érezte úgy, mintha szerető cirógatásával hívta volna fel magára a figyelmet. Figyelemmel kísérte Őt. Megjegyezte, hogy éjszaka a bátyja, Hold veszi át a Világ fürkészésének szerepét. Őt nem szerette. Mindig hideget hozott szegény fűzfánk lombjaira ha tél volt, ha nyár. Tudta azt is, hogy hogyha a felhőket Nap maga köré hívja, olyankor szomorú. Kendőként bánt a felhőkkel, amikben néha kisírhatta magát. A fűzfa biztos volt benne, hogy olyankor valami nagyon szomorút látott, és kedve volt megvigasztalni.
- Drága, egyetlen Nap! – szólította meg, de hiába. Megismételte tehát hangosabban. – Drága, egyetlen Nap! – a hangos szó mit sem ért. Kiabálásra fogta, hátha úgy elér valamit – DRÁGA, EGYETLEN NAP!
A kiabálásra mintha ránézett volna, melegsége ismét megérintette a kis fűzfát, aki sóhajtott egyet.
- Mi a baj kis fűzfa? – kérdezte lágyan Tó anyó.
- Jaj Tó anyó. – sóhajtott ismét a kis fűzfa – Nap ma is olyan szomorú.
- Drága fiam, már megint róla álmodozol?
- De hiszen Ő olyan szép! Ő az én megmentőm!
- De hiszen olyan öreg hozzád képest. Te még fiatal vagy! Bármikor találhatsz más kis leányzót, akit megérdemelsz. Nap olyan kiszámíthatatlan, és szeszélyes! Nem való hozzád. Te ahhoz túl jó szívű vagy.
- Ugyan Tó anyó! Hogy lehetne ilyen? Hiszen ő bájos, és elragadó!
- Ahhoz, hogy megismerd, beszélned kellene vele. De ez képtelenség. Ő meg sem hall téged innen lentről!
- Hát akkor majd teszek róla! – határozta el magát a kis fűzfa.
- Hogy érted ezt? – értetlenkedett Tó anyó.
- Megkeresem a Világ legmagasabb pontját! Onnan már könnyedén meg fog hallani engem. Nem adom fel!
- Kis fűzfa, ne menj! Bolondságot csinálnál! Nap nagyon messze van innen! Nem fog meghallani!
- Ne félts te engem Tó anyó! Erős fából vagyok.
Hiába kérlelte Tó anyó, a fűzfa rendíthetetlenül el akart menni, hogy Nappal tudjon beszélni.
Addig-addig próbált a kis fűzfa szabadulni a lágy föld fogságából, míg végül a gyökerei el nem engedték az anyaföldet.
- Szabad vagyok. – jelentette ki – Most már oda megyek, ahova csak szeretnék!
- Jaj drága fűzfa, ne menj! – kérte utoljára Tó anyó.
A kis fűzfa azonban mintha meg sem hallotta volna, ment amerre látott. A napok, mialatt eljutott egy közeli dombhoz fárasztóak, és megterhelők voltak számára. Nap nem sírt, és olyan szárazság volt, hogy az egy ilyen kis fűzfának felért egy kánikulával.
Végül elért egy nagyobb dombhoz.
- Domb, kérlek engedd meg, hogy felmásszak a hátadra!
- Hát te kis fűz mit keresel itt? – kérdezte lomhán.
- Szeretnék a hátadra mászni, hogy Nappal tudjak beszélni!
- Ejnye kis fűz! Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy majd innen tudsz beszélni Nappal!
- Majd meglátod! – legyintett a fűz, és már el is indult a domb hátára.
Nap éppen felkelt, mikor a fűzfa felért. Gyönyörködött narancssárga és lila színben pompázó köntösében. Majd neki kezdett.
- Nap! Ó drága, egyetlen Nap! – szólongatta.
Nap hiába fordította rá tekintetét, mintha a kis fűzfa ott se lett volna. Köntösét már levetette, és felöltötte kék ruháját.
- Drága Nap! – kiáltotta a kis fűzfa mindhiába.
Csak nem hall. – morgott magában – Magasabb helyet kell keresnem, hogy meghalljon. - Ahogy szétnézett, meglátott egy magas hegyet – Megvan! Majd oda felmegyek. Onnan biztosan meg fog hallani.
- Köszönöm Domb! – intett neki, majd tovább állt.
Drága Nap! Várj rám! Nemsokára az enyém leszel! – ezekkel a szavakkal ösztönözte magát. A szél is fújni kezdett, ezzel hátráltatva a kis fűzfát. Egy hét is kellett mire elérkezett a hegyhez.
- Hegy! Kérlek! Engedd meg, hogy a gerinceden megpihenjek!
Hegy felnevetett – Hogy te, kis fűzfa? Ugyan mit keresnél te az én gerincemen?
- Szeretnék beszélni Nappal!
- Innen ugyan nem fogsz tudni. De ahogy gondolod. Gyere csak.
Ezzel a fűz elindult fel a hegy legmagasabb pontjára. Hidegebb volt, mint a tóparton, vagy mint a dombon, de a kis fűz ezt nem bánta. Minden áron szeretett volna legalább egyszer beszélni Nappal.
Mikor felért, Nap ködfátyolba burkolózott. Nem látott belőle sokat. Hideg volt, és a kis fűzfa már napok óta nem ivott egy csepp vizet sem.
- Nap! Ó drága Nap! Nézz le rám!
Rá emelte tekintetét, de fátylát nem húzta el.
Ez sem a legalkalmasabb hely. Nem láthat innen tisztán! Más helyet kell keresnem. – gondolta.
A ködfátyol ellenére meglátott egy nagyobb hegyet, aminek a csúcsát a fellegek takarták.
Meg kell próbálnom. Ki kell tartanom. – győzködte magát. Hiába volt szomjas, fáradt, és erőtlen, elhagyta a hegyet, és neki látott, hogy egy sokkal magasabbra tudjon felmenni. Az eltöltött idő, ami a hatalmas hegy felé vezető úton eltelt csak fájdalmat okozott neki. Már nem érezte gyökereit. A sok napsütéstől lombkoronája kiszáradt. A szomjúságtól pedig már kezdte ágait elhagyni.
- Hatalmas Hegy! – kiáltott fel neki mikor végre odaért.
- Engedd meg, hogy a csúcsodon megpihenhessek! Szeretnék beszélni Nappal! Elárulni neki, hogy mit érzek iránta!
Hatalmas hegy azonban egy ideig nem válaszolt. Látta, hogy a fűzfa milyen állapotban van.
- Menj vissza oda, ahonnan jöttél, kicsi fűzfa. Nem való neked az én kietlen csúcsom. – kérte.
A kis fűzfa azonban nem tágított. Addig könyörgött, míg végül Hatalmas Hegy fel nem engedte.
A csúcshoz mire felért annak idején dús lombján most csak pár levél pihent. Ágai megkettőződtek a zord időjárás miatt, ő maga pedig úgy érezte, hogy elveszti erejét. Azonban az akarat ereje kitartott, így ért fel.
- Nap! Ó drága, egyetlen Nap! Én egyedüli szerelmem! – szólongatta. Hiába. Nap még mindig túl távol volt ahhoz, hogy meghallja a kis fűzfa vallomását.
Vihar kerekedett. Már a tél közepén jártak, és a kis fűz már nem bírt tovább megkapaszkodni gyökereivel a földben. Lassan elengedte, és hagyta, hogy a hó fútta szél törzsét ide-oda dobálja Hatalmas Hegy oldalán.
Nyugodt szívvel halt meg. Bár nem beszélhetett Vele, és nem mondhatta meg Neki, hogy mit is érzett, olyan közel került hozzá, mint amiről álmodni sem mert. A legutolsó dolog, amit látott, az Nap tündöklő fénysugarai voltak.