Engedjétek meg, hogy illőn bemutatkozzam. A nevem Tex Darwin, huszonkét éves, angol származású. Tizennyolc éves korom óta éltem Japánban. A múltamról nem mesélnék, félő még bajotok esne. Mesébe illő hercegként jellemezném magam, csak épp a szemszín nem stimmelt, hiszen az enyém barna volt, a már megszokott kék helyett. A ló pedig már olyan elavult… Én jobb szerettem fekete Mercedessel róni a kilométereket. Más voltam, mint a legtöbb fiú, akiket ismertek. Miért is mondom ezt? Hát tudjátok az igazság az, hogy én szintén a fiúkat kedveltem. Tudom, átérzem fájdalmatokat. Én is sírnék, ha lemaradnék egy ilyen jóképű Adoniszról, mint amilyen én is vagyok. Ki ne akarna magának egy tökéletes társat, aki még jóképű is?! Na de még ha hetero is lettem volna, már megtaláltam azt, akiért úgy gondoltam érdemes élni.
            - Szeretlek. – hangja olyan gyengéd volt.
            Mesélnék is róla. Mármint arról a fiúról, ki rabul ejtette szívemet. Mint már említettem, ő is ugyan olyan nemű, mint amilyen én vagyok. Nem is tudom, hogy miért szerettem belé. Talán a kezelhetősége miatt. Mi tagadás, mikor megismertem nem a hűségéről volt híres. Minden nap, és talán minden órában más fiúja vagy épp lánya volt, akivel megoszthatta ágyát. Ez engem igenis zavart, hiszen már kiszemeltem magamnak, és ha én ezt megteszem valakivel, akkor nem adom át másnak, és akármibe is kerüljön, de az enyém lesz holtomig, s az után. Bár az is igaz, hogy még csak vele éreztem ezt első látásra. Volt előtte is egy alany, de vele mégsem tudtam volna elképzelni a közös jövőt.
            - Tex… - hangja elcsuklott.
            Végül sikerült megnevelnem ezt az orosz szépséget. Bizony ám, orosz volt. Kisfiús arccal, dús vörös hajkoronával, és csillogó barna szemekkel. Biztosan felmerült bennetek a kérdés, hogy hogyan is ismerkedhetett meg egy orosz és egy angol japánban. Noss… Nagoyában éltünk mindketten, és úgy alakult, hogy az ottani középiskola cserediákokat fogadott be. Kijátszva a törvényt nekem sikerült bejutnom, Jurij apja pedig munkája miatt költözött oda. Véletlen lett volna? Vagy maga a sors keze? Mikor először találkoztunk, tizenkilenc voltam, és egy cukrászdában dolgoztam. Találkozott a tekintetünk, és tudtam, ő kell nekem. Benne megvolt minden, amire csak vágyhat egy hozzám hasonló alak. Az iskolába mégis folyton ellenségeskedtünk egymással. Majd úgy véltem ideje lépnem, és egy nyakörvet aggasztottam rá, ami gombnyomásra áramot bocsátott törékeny testébe. Tudom, nem volt szép húzás tőlem, de higgyétek el, ha ezt a drasztikus húzást nem választom, nem jöttünk volna össze. Mikor levettem róla kezem, s elengedtem, nem menekült el, velem maradt. Van is ilyen kísérlet. A rab a felettesébe beleszeret előbb, vagy utóbb.
            - Te szemét! – fakadt ki belőle.
            Végül gondtalanul éltük a mi kis életünket. Persze voltak veszekedések, de azok nélkül nem lett volna izgalmas a kapcsolatunk, így utólag talán még hálás is vagyok értük. Meg kell hogy valljam néha úgy éreztem, mint egy marionett bábut rángattak, és én csak sodródtam az árral. Eljegyeztem, és minden jól is alakult volna talán, ha nem történik meg…
            - Meg ne merd tenni! Nem teheted ezt! – zaklatott volt, próbált fenyegetni mindhiába.
            Két nagyobb vitánk volt. Egyszer a saját érdekében ott kellett hagynom egyedül, épp mikor kezdett megbízni bennem. A múltam miatt történt minden. Rossz társaságba keveredtem, akik bosszút esküdtek. Ebbe nem szeretnék belefolyni. Minden esetre tudtam, hogy hogyha ott maradok vele… mellette, akkor képesek végezni vele. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, így megléptem.
            - Ne hagyj el! Kérlek! – elképzeltem remegő hangját, könnyektől piros szemeit, reszkető testét.
            Nem volt helyes, én magam is tudom. Főleg úgy, hogy amíg édesdeden aludt, akkor szedtem össze a sátorfámat. Végül ott hagytam, és visszautaztam Angliába, ami épp jókor jött. Katonákat soroztak be, akiket aztán kiküldtek külföldre, hogy harcoljanak a hazáért. Elmentem hát a többiekkel a harctérre, ahonnan végül hősként tértem vissza, aki túlélte a két hónapnyi szenvedést. Mikor visszaértem Japánba, a banda veszély már elmúlt, de amiről nem tudtam, hogy kedvesem új szeretőt talált magának, akivel próbált engem helyettesíteni. Azt hitte soha többé nem lát viszont, így ez érthető, de a felszarvazott szív ilyenkor egészen mást súg az agynak. Az illetőnek csak annyi volt a szerencséje, hogy szerelmem már nagyon hiányzott.
            - Csak téged szerettelek mindig is. – vallotta be.
            A második, és egyben utolsó vitánk nemrég következett be. Egy ifjúként megismert barátom jelent meg a színen, akivel már nem ápoltam jó viszonyt évek óta. Az állítólagos legjobb barátom csúnyán átvert, és elárult. Sose bocsátottam meg neki. Ő miatta költöztem el szülővárosomból Londonba. De ez már egy másik történet. Nem tudtam, hogy újra a közelembe került. Úgy tudtam, hogy Angliában csücsül egy diliházban, ahova való. De nem így volt. Sokáig figyelt minket, és várt a megfelelő alkalomra. Mikor nem voltam otthon, illetve a közelben, hát lecsapott. Szerelmem nem tudta ki is ő, és viszonozta az érdeklődést. Végig hallgatta a rólam szóló történeteit, és próbált vele barátságos lenni. Mért is ne tette volna, hiszen hazudott neki. Csúnyán átverte, és nem érdekelte, hogy mi is lesz mindezek következménye. Egyre több kellett neki belőle, és már nem elégedett meg azzal, ha csak beszélgetnek. Csókot lopott tőle, és mivel ezzel megvolt a fegyvere ellene, már sokkal többet követelt tőle, és egyre sűrűbben. Kedvesem nagyon megijedt, s nem tudta mit is tehetne, így úgy döntött az a legjobb, ha megtartja magának a mocskos kis titkaikat. Ezzel próbált megtartani. De végül ez lett a veszte…
            - Bárcsak visszatekerhetném az idő kerekét.
            Nem mondom, hogy ő volt a hibás. Tudom, hogy nem. Ismerem a régmúlt ismerősömet, és tudom, hogy mikre képes. Mindössze azért haragszom rá, amiért a szükség óráján hallgatásba burkolózott, és nem osztotta meg velem gondját. Ezért is buktam ki akkor úgy, ahogy, és szerintem teljesen jogosan.

* * *

            Jurijjal való szakításom után mély depresszióba estem. Úgy éreztem minden körülöttem lévő szín megfakult, az ízeket már nem éreztem úgy mint régen. Minden olyan unalmas, fakó, és érdektelen volt számomra. Mindenről csak Ő jutott eszembe.
            Abbahagytam egy időre még a főzést is, amit úgy szerettem. Nem láttam értelmét már. Régen mindig felvidított, ha akár egy rántottát is elkészíthettem, most azonban se erőm, se kedvem nem volt hozzá, nem hogy még fel is vidítson.
            Próbáltam elzárkózva élni a külvilágtól, de kevés sikerrel, hiszen végül rájöttem, hogy a depresszióval nem érek el semmit se. „Nem ülhetek csak itt, muszáj tennem valamit, különben megőrülök.” – gondoltam.
            Kikászálódtam az ágyból, rendbe szedtem az eset óta magamon hagyott ruhát. Egy fehér ing volt rajtam, és egy szűk sötét farmer nadrág. Nyakam körül egy laza csomóra hagyott vörös nyakkendő. Az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a sötétítő függönyt, ami eddig félhomályba vonta a szobát. Elég volt csak milliméternyire elhúznom, hogy a napsütéstől megvakuljak. Elszoktam már a meleg napsugaraktól. Megdörzsöltem szemeimet, hogy minél előbb megszokják a világosságot. Lassan megfordultam, de a tükörbe nézve elszörnyedtem. Közelebb csoszogtam, hogy jobban megnézhessem magamat. Egy fikarcnyit sem hasonlítottam régi önmagamra. Szemeim alatt még sosem látott karikák csúfították arcomat. Napok óta nem használtam borotvát sem, így államnál már megjelent az apró szőke borosta.
            „Ha most jóban lennénk azonnal a fürdőruhába rohannék, hogy ne szórjam selymes bőrét.” De nem voltunk együtt, és a gondolattól csak még magányosabbnak éreztem magam, mint amilyen voltam, pedig azt hittem az már nem lehetséges, de ezek szerint mégis. Mit meg nem tettem volna azért, hogy csak egy pillanatra is elfelejtsem őt, de az évek alatt annyi sok szép emlék gyűlt össze. Próbáltam csak a rosszra emlékezni, hogy gyűlölhessem őt, de nem ment parancsszóra, sőt, az ellenkezőjét értem el. Bármennyire is próbálkoztam, csakis a szépre tudtam emlékezni. Túlságosan szerettem. Még mindig…
            A nap hátralevő részében kísértetként kóvályogtam a házban. Nem találtam a helyemet, pedig az én lakásom volt. Bármihez is hozzákezdtem, balul sült el, mintha a mindenség is azt akarná, hogy továbbra is ágyban maradjak. Én mégis ellenkeztem, és akaratosan véghez akartam vinni az ebédem elkészítését.
            Mire elkészültem már koraeste volt. Megterítettem… Két személyre. Az eszem tudta, hogy nem jön már vissza, de a testem ezt nem akarta elfogadni, és a már régen berögzült mozdulatok előtörtek a felszínre. Órákig nem nyúltam az ételhez, amit az asztalon hagytam, csak méregettem, mint a véres rongyot. Egy szó nélkül végül felálltam, és elhagytam az otthonom.
            Nem mentem messzire, csak a város másik végébe, ahol barátaim laktak. Név szerint Motoko, és Sekai. Őnekik úgy tűnik bejött az élet. Boldogan éltek jegyesekként, és már régen nem vesztek össze úgy isten igazából. Jurijjal már többször voltunk náluk, így tudtam az utat. Bár messze volt, csakis a gyaloglás jöhetett szóba. Úgy éreztem ha autóba ülök, biztosan elgázolok valakit. Út közben legalább volt időm gondolkodni, hogy egyáltalán miért is megyek el pont hozzájuk, és mit is mondhatnék nekik. Nem ápoltunk túl jó viszonyt, de ők az egyetlen emberek, akikben Jurijon kívül még megbíztam.
            Bekopogtam, majd hosszan megnyomtam a csengőt.
            Nyitom! – szólt a túloldalról egy vékony női hang. Két másodperc után már nyílt is a barna tölgy ajtó, és láthattam a kérdő tekintetét, amit rám szegezett – Nocsak Tex, mi járatban vagy? Jurij nincs veled? – nézett hátam mögé, hátha ott rejtegetem.
            A név hallatára összeszorult a szívem, de nem válaszoltam neki – Bemehetnék? – kérdeztem bátortalanul.
            Motoko aggódva nézett rám – Persze. Történt valami? – kérdezte percek múltán.
            Beljebb merészkedtem. Megálltam tőle nem messze a halban, sóhajtottam – Sekai is…? – de ekkor megláttam a kanapén ülő fiút, és már nem volt más kérdésem. A fotelhoz léptem, és mintha csak otthon lettem volna leültem, kezeimet a karfára helyeztem, összekulcsoltam ujjaimat, úgy néztem rájuk – Szeretnék kérni tőletek valamit.
            - Mi lenne az? – kérdezte Sekai kitárva Motoko felé kezét, jelezve, hogy üljön mellé.
            A lány engedelmesen a kanapéhoz lépett, leült kedvese mellé, aki aztán vállára hajtotta kezét - És mi történt? – kíváncsiskodott továbbra is Motoko.
            - Tudjátok történt egy s más. Köztem, és Jurij közt. – minden mondat között tartottam egy perces szünetet, hogy összeszedjem gondolataimat – Úgy érzem nem tudok többet itt lakni, szóval elköltözöm.
            - Elköltözöl? De hova? – értetlenkedett Sekai.
            - Visszamegyek Angliába. Két éve született egy húgom, úgyhogy idő szerű lenne már meglátogatnám őket. És ha az információim is helyén valók, akkor a nővérem terhes.
            - Sajnálom. – sóhajtotta Motoko - De biztos nem szeretnél Japánban maradni?
            - Nem. – ráztam fejemet – Ezt már eldöntöttem. Ide túl sok emlék köt hozzá, nem lenne nyugtom tőle. Épp ezért szeretnélek megkérni titeket, mint legjobb barátait… - Sekai itt ugyan félrehúzta száját, de Motoko oldalába fúrta könyökét – Hogy látogassátok meg néha. Ahogy ismerem, most biztosan mély depresszióba esett. Félek, hogy valami butaságot követ el. – kezeimre néztem, amik megremegtek.
            - Nem szeretnél elbúcsúzni tőle? – kérdezte félve a lány.
            - Nem. Az csak megnehezítené a dolgom.
            - És mikor utazol? - ezt már a fiú kérdezte.
            - Holnap reggel. Már megrendeltem online a jegyemet.
            Sokáig nem szóltak, még nekik is fel kellett fogniuk, hogy elmegyek. Nem lesz több cukkolás, perverz zaklatás feléjük irányulva, és nem lesz több közös iszogatás. Végül próbálták még másra terelni a szót, de még az sem segített a fagyos hangulaton. Alkohollal is kínáltak, de annak érdekében, hogy még idejében el tudjak otthonról indulni, inkább nem fogadtam el.
            Reggel a reptéren voltam időben, és a jegyet váltottam ki.
            - Hé, búza! – fogadott egy vidám szőke fejű fiú. Kiköpött úgy nézett ki, mint ifjú kori énem, csak neki hideg kék szemei voltak. Kezében szorongatta zöld bőröndjét, ami nem volt épp a legnagyobb.
            - Te meg mit keresel itt? – vontam fel szemöldökömet.
            - Én is megyek veled.
            Felnevettem – Na persze, és mégis miből?
            Yuuta úgy nézett rám, mint egy idiótára szokás – Pénzből, miből másból?
            Yuuta Motoko unokatestvére volt, akivel a viszonyom sose volt fényes, de mindig is jól éreztem magam vele. Őt legalább lehetett sértegetni. És volt ennek más oka is, de a pedofil énemre nem hallgatok sose. Legalábbis esetek nagy részében.
            - És Motoko tudja? – furcsálltam.
            - Nem kell neki mindenről tudnia. De hagytam nekik egy üzenetet.
            - Gondoltam, mert más különben benn tartott volna a házban.
            Nem volt több kérdésem felé, hiszen nem voltam én neki senkije se. Még a barátomnak se nevezném. Elfogadtam a tényt, hogy lesz egy útitársam a hosszú út során. Elképzeltem, hogy a lány majd mit fog szólni, ha megtudja, hogy Yuuta nincs otthon, sőt, az országban sem. Biztosan sírni fog, majd dühös lesz, elvégre próbálta fiaként kezelni őt, még ha közbe is szólt színészi karrierje. Erről aztán újra eszembe jutott Jurij, akivel terveztem családot alapítani. Igen, nem lehet fiúknak gyerekük, de attól még lehet adoptálni. Igaz ezt szerettem volna elkerülni, de ha nincs rá más mód, ám legyen…
            - Szervusz Tex! – köszöntött nagy mosollyal édesanyám, majd mikor közelebb lépett észrevette a mellettem álló fiatalabb kiadásomat – Van egy unokám? – tette szívére kezét meghatódva – Istenem Tex, hát miért nem szóltál?
            - Ugyan anya, nézd csak meg alaposan. Ő távolról sem olyan jóképű, mint amilyen én voltam hajdanán. – húztam ki magam büszkén.
            - Most már fel is vállalod, hogy pedofil vagy? – jelent meg a küszöbön nővérem, Heather gonosz mosollyal ajkán – Nem értem mit eszel rajta. – intézte ezt már Yuutának.
            - Ne is törődj velük, mindig ilyenek. – lépett elé – Az én nevem Ruth, örvendek, hogy megismertelek... – nyújtotta jobbját.
            - Yuuta. – segítette ki – Már megszoktam az ilyes fajta humort.
            Nővérem mögött egy aprócska lány jelent meg, aki a nadrágjába kapaszkodott. Az enyém, és Yuuta tekintete is rá vándorolt. Én legutoljára akkor láttam, amikor még anya hasában növekedett.
            - Tex, ő a húgod, Winona. – nyújtotta a kislány felé kezét – Gyere Winona, nézd ki van itt, a bátyád, és a barátja, Yuuta.
            A kislány lassan elengedte nővérem nadrágját, majd anyja szoknyájához szaladt, amibe aztán meg is kapaszkodott. Félve nézett ki mögüle. Anya bátorításként csak megsimogatta feje búbját gyengéden.
            A családom szeretettel fogadott minket, még ha nővéremnek ez mást is jelentett. Yuuta is egészen könnyen beilleszkedett. Ahogy észrevettem, már iskolában jó volt angolból. Bár könnyű neki, hiszen nem teljesen japán, van benne norvég vér is, igaz élete nagy részét Japánban töltötte.
            Teltek a hónapok, és úgy éreztem kezdek újra teljes életet élni. Otthonról irányítottam Japánban lévő éttermemet, az Oroszok Gyöngyét, és már szívesen főztem is. Mivel így életem még mindig unalmasnak bizonyult, úgy döntöttem átveszem örökségem, amit édesapám hagyott rám. Ez egy étterem lánc volt, ami Anglia nagyobb városában megtalálható volt. Úgy döntöttem, hogy ez nem elég, és kiterjesztettem ezt Világméretűre. Apám csak azt szabta meg, hogy nem adhatom el.
            Utazni kényszerültem, hogy megbeszéljem ezt az országokban. Mindent elintéztem már jó előre fejben, már csak meg kellett valósítanom. Az Angliában található éttermeimet átalakíttattam a Japánban található Oroszok Gyöngye másolatára, a többi országban pedig az épp leáldozni készülő éttermeket megvettem, és építettem szintén annak másolatára. Épült tehát egy Amerikában, Franciaországban, Kínában, Németországban, Norvégiában, Magyarországon, Olaszországban, és Oroszországban. Jurij országát hagytam a legvégére. Nem volt még erőm oda utazni, főleg, hogy vele jártam már ott először és utoljára.
            Nagy levegőt szippantottam a csípős orosz levegőből mikor kiléptem a repülőből. Éreztem, hogy ez a nap döntő lesz számomra, ami megváltoztathatja életem. Azonban akkor még nem gondoltam volna, hogy ez tényleg így is lesz…
            Nem vittem magammal bőröndöt, sem aktatáskát, csak egy tollat tűztem zakóm zsebébe, amivel aláírom a szerződést. Az ügyvédem már mindent elintézett, és a szükséges papírokat ő vitte a helyszínre úgyis.
            A repülőtérről kilépve azonnal taxit fogtam, ami aztán elvitt a szerződéskötés helyszínére. Úgy volt, hogy csak jövök-megyek. Nem akartam ott aludni, valahogy frusztrálva éreztem volna magamat ebben az országban. A tárgyalás egy régi étteremben zajlott. A falakról már potyogott a vakolat, és a bútorok is agyon használtak voltak. A képek ferdén lógtak a hamuszürke, valaha fehér falon.
            Nem tartott sokáig, mire végeztünk mégis besötétedett. Kiléptem az épületből. A hideg szél megcsapott, így jobban összehúztam magamon a kabátot, a sálat pedig felhúztam egészen az orromig. Még csak november közepe volt, de a hó már nagy pelyhekben esett. Kinyújtottam kezemet, amire épp rászállt egy, de azonnal el is olvadt. Felnéztem a sötét égboltra. Olyan érzés volt, mintha apró csillagok hulltak volna alá az égből.
            Lassan elindultam a helyenként hiányos világítású utakon. Néhány villanykörte nem bírta az orosz telet, így inkább feladta a szolgálatot, vagy még küzdött, és villogott. A hó már három centiméteres is lehetett. Az utcák kihaltak voltak, egy taxist se láttam. Mivel nem tudtam egy taxi társaságnak sem a számát - és amúgy sem tudtam volna megértetni magamat velük – ezért úgy döntöttem, hogy gyalog iramodok a reptérnek. Az utat még délután, amikor taxiban ültem jegyeztem meg. Ropogott a cipőm alatt, ahogy léptem egyet. Lábnyomomat hátra hagyva gyalogoltam zsebre dugott kezekkel.
            Az egyik étteremből egy pár lépett ki az utcára. Mindkettő fiú volt, mégis az egyikkőjükön szőrmebunda volt, és bolyhos csizma. Haját egy szintén szőrös sapka takarta el.
            Elmosolyodtam kinézetén, hiszen Jurij is szerette az ilyen ruhákat. Ahogy közelebb értem hozzájuk, akkor láttam csak az arcukat.
            Ő volt az. Nem is lehetett más. Bárhol felismertem volna a szeplős arcát. Partnere egy barna hajú fiú volt, aki rettentően hasonlított rám. Őt is ismertem. Mikor Jurijt ott hagytam, és katonának mentem, vele csalt meg. Az ő arcát sem fogom soha elfelejteni. Bár akkor megúszta verekedés nélkül, most mégis zsebemben ökölbe szorult kezem. Minden vágyam az volt, hogy elverjem amiért annak idején lefeküdt vele, és amiért most olyan felhőtlenül nevetnek.
            Láthatóan Jurij kiheverte a velem való szakítást, és jól érezte magát. Boldognak tűnt. Nem akartam megzavarni az idilli pillanatot, így jobban a sál rejtekébe bújtam, és elmentem mellettük sietős léptekkel. Imádkoztam, hogy ne vegyen észre, hogy ne ismerjen fel, de imáim nem hallgattattak meg.
            - Tex? – fordult utánam Jurij.
            Én próbáltam úgy tenni, mintha nem én lennék, és újra sietős tempót vettem fel.
            - Tex várj! – kiáltott utánam, majd társához fordult – Mex, bocsáss meg, de el kell intéznem valamit. Sietek vissza. – ott hagyta magára a másik fiút, csak hogy utánam eredhessen.
            Meg kellett volna állnom, meg kellett volna hallgatnom, de nem tettem egyiket sem. Csak siettem tovább, hogy lerázhassam. Tudtam, hogy nem volt jó sportoló, így reménykedtem benne, hogy hamar feladja.
            Azonban ezen a napon ez másként alakult. – Állj már meg! – fakadt ki.
            Éreztem, hogy a hátamat eltalálta valami kemény. Valószínűleg egy hógolyó volt, mert utána hallottam ahogy darabokban lepotyog a kabátomról. Megálltam, de nem fordultam felé. Képtelen voltam rá.
            - Tex, te vagy az igaz? Mégis mit keresel itt?
            - Miért jöttél utánam? – úgy éreztem magam, mint egy hisztis kölyök, pedig ez általában az ő reszortja – Légy boldog azzal a… Hogy is hívjákkal.
            - Szeretnék mondani neked valamit.
            Újra elindultam, de már csak sétálva. Jurij nem szaladt utánam, megtartotta a négy méteres távolságot köztünk – Mégis mi mondanivalója lenne egy olyan alaknak, mint amilyen te is vagy?
            - Tex, ne mondj ilyeneket. Tudod jól, hogy…
            - Nem, nem tudom. – álltam meg ismét, és szembe fordultam vele. Éreztem, ahogy már-már felnyársalom a tekintetemmel.
            Jurij azonban nem hátrált meg, erőt véve magán kihúzta hátát, és úgy próbálta állni tekintetemet – Én tényleg sajnálom. Tudom ez már mit sem ér…
            - Most boldog vagy vele nem igaz? – utaltam itt előző partnerére.
            - Jurij hosszasan nem szólt, azon gondolkodott, vajon mit is válaszolhatna erre. Próbálta összeszedni gondolatait.
            Tovább indultam, de mégis megálltam, és felé fordultam újból. Kezeim továbbra is zsebre téve – Jurij… - szólítottam nevén, amit már rég tettem. Mindig Julcsinak szólítottam, hiszen az sokkal jobban illett hozzá. Ha komor voltam, akkor váltottam csak vissza – Én nem haragszom rád. Sose nem is tettem. Szerettelek… - nyeltem egyet.
            Végig mértem. Egy cseppet sem változott. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam újra megölelni. Jurij piros arcát látva melegség öntötte el a szívem, és újra úgy éreztem mindenem feláldoznám, ha újra enyém lehetne. De ő most boldog volt, és ezt nem akartam tőle elvenni. Velem újra csak szomorú lenne.
            Jurij elnézett, majd kikerekedtek szemei – Tex…!
            - Nem! – vágtam közbe – Engedd, hogy befejezzem a mondatom. Szerettelek. Szeretlek! És szeretni is foglak!
            Az utóbbi négy méter idő közben már tíz volt. Jurij elindult felém sietős léptekkel. Láttam arcán a rémületet, de nem tudatosult bennem hirtelen, hogy miért.
            Lenéztem cipőm orrára. Két fényoszlop közepén álltam, az árnyékom egyre jobban megnyúlt. Oldalra pillantottam. Láttam ahogy közelít felém sebesen két fénygömb. Ekkor Jurijra szegeztem még utoljára tekintetemet, elmosolyodtam. „Szeretlek.” Hangomat azonban már nem lehetett hallani, a közelgő kamion robaja elnyomta. A sofőr későn vette észre a kanyar után az úton állót, és már hiába próbált fékezni, a hó miatt az út csúszós volt.
            - NEEEE! – hallottam még utoljára Jurij hangját, ahogy kiálltja. - Szeretlek. – olyan gyengéd vol velem, mint régen - Tex… - csuklott el hangja - Te szemét! – fakadt ki belőle zokogva - Meg ne merd tenni! Nem teheted ezt! – zaklatott volt, próbált fenyegetni mindhiába. - Ne hagyj el! Kérlek! – hangja megremegett, könnyei sápadt arcomra hulltak, reszkető testével ölelt - Csak téged szerettelek mindig is. – vallotta be - Bárcsak visszatekerhetném az idő kerekét.
            Hiába ölelte szorosabban magához élettelen testemet, lélek már nem szállt vissza belé.