Hna most jön egy kis panaszkodás drágáim. ^^
Írogatok ugye ficeket, novellának, kinek hogyan tetszik. (előző cikk) Mostanában rákattantam a témára, mint még soha, szóval kapásból írtam hármat, csak nem ugyan azon a napon. Az egyik a tegnapi bejegyzésben is található kezdeményeződés. A másik egy annál régebbi (még csak pár napos) fic, amit úgy írtam meg, hogy voltak hozzá megadott szavak, idézetek, cím, meg miegymás. A harmadikat pedig ma írtam, egy thriller (???) vagy horror keveréke lenne, ha megfilmesítenék.
Mindenki jön a helyesírásommal. Hagyjatok már engem békén!!!! (Nem ám xD) Én szeretem a kritikákat, de amit bátyus és FFAL zúdít rám egyszerre, az már sok!!!!
A másodikként megnevezett novellát FFAL-nak írtam, aki magát a feladatot is szabta meg. Hozzátenném, hogy saját magamtól kértem meg, hogy adjon, mert írni akarok neki. Ehelyett mi van? Nem ám, hogy díjazná!! Neeeeeeem! (szerintem nem is ismeri ezt oO) Még ott szépen elkezdi nekem elemezni. Kutyát nem érdekli! (hazug xD) De úgy felhúztam magam agyilag, hogy csak na! Semmi „Jajj, de édes vagy! *-*” vagy „Tök jó lett! ^^” NEM! Elmondja a kritikát, aztán még hozzám vágja: „De azért nem rossz”. (…) Szerintem belehalna, ha egyszer is azt kéne mondania, hogy „tök jó”, vagy csak hogy „jó”.
Hna ennyiből bátyus jobb fej. Ő valahogy így kezdi: „Most azonnal folytasd! Ez kurva jó lett!!!! *-*” És aztán: na ekkor kezdi el sorolni a vétkes sorokat. Erre példa a tegnapi bejegyzésben fellelhető fic.
Imádok kritikát kapni, mert tanul belőle az ember. Nem hazudok, általánosban szín ötös volt a helyesírásom. (!!!) Most meg kapom itt a kritikákat nyakra-főre. :( És ez olyan elszomorító. Tudom, kis odafigyeléssel korrigálható lehetne a hiba, de… Igazából figyelmetlen vagyok. És amit én már egyszer leírtam, azt nem szeretem újra olvasni, mert tudom, hogy mikor mi következik, és az úgy meg már nem móka, bealszok rajta.
Hogy hozzak fel a harmadikra is egy példát. Ma írtam meg, teljesen fellelkesültem, mert reggel jutott eszembe, mikor laposgömbnek köszöntem reggel a buszon, leültem elé, ő meg ha nem nézek rá csúnyán, vissza se köszön. FUCK!!! Igazából nem érdekel mi van vele, nem érdekel mit csinál, de azért ne bunkózzunk! Ne bunkózzunk-ne bunkózzunk, mert tudom hol laksz kis köcsög! >) Szóval ott tartottam, hogy eszembe jutott ez a kis történet, ami rövid, horrorisztikus elemeket tartalmaz, és…
Megírom, küldöm is el két legfőbb kritikusomnak, MAJDNEM UGYAN AZ A VÁLASZUK!

FFAL: Óóóó, leginkább annyi hogy LOL. Kicsit őrült. Mint cselekmény, érdekes... Egypercesnek tök jó, de kissé hiányos. Mért ki hol hogy mikor hogyan?
Én: Szerintem pont az a jó benne, hogy a fantáziádra van bízva.
FFAL: Egy átlag olvasó nem fogja neked továbbgondolni, és bevallom én se

Aztán jött a következő kritika bátyus személyében.

Bátyus: Összecsapott vagy ha még nem fejezted be, akkor csak félkész
Én: Kész van, és nem összecsapott, egyszerűen ennek csak ez a lényege.
Bátyus: Szerintem meg olyan, mintha levágták volna a sztori elejét, meg a végét, és csak egy ilyen 20 percet hagytak volna meg
Én: De ennek ez a lényege. T.T

Úgyhogy rájöttem így a végén, hogy én egy meg nem értett művész vagyok. :D Hiába is tagadom, az írásaim egyediek, furák, és csak azok érthetik meg, akik elég őrültek ahhoz, hogy meg tudják érteni! (szép magyarosan)
Ha belegondoltok Örkény egypercesét (ha már egypercesnek vallották) se akarták nagyon elfogadni, mégis milyen híres lett vele! Na ez is ilyen!!!! :D Csak ez kérlek szépen Csitt-féle szösszenet. ^^ És igen, máris megszületett egy új stílus. *-*
Bemásolom nektek (akiket érdekel) a mai novellám. Ha van kedvetek, akkor olvassátok el, kritikát alul elfogadok. ;)

Vörösre festett bokor

A falhoz csapódott. Olyan volt a hangja, mint mikor leesik egy érett eper a kezeinkből. A fehér csempére apró cseppek fröcskölődtek, amik szép lassan lefolytak egészen addig, míg rá nem száradtak.
„Egész jól mutat. Szebb amire számítottam.” Szólt egy ismerős hang.
Első gondolatom az volt, hogy hogyan takaríthatnám le. Csak utána jutott el a tudatomig, hogy valaki szólt hozzám.
„Vajon látta, hogy mit tettem? Ki fog derülni? És ha kiderül, akkor mikor? Híres leszek!” Ez csak egy kósza gondolat volt, amit azonnal ki is vertem a fejemből. „Nem. Nem láthatta, nem derülhet ki, és kész!”
Körbenéztem. A fürdőszobában nem volt senki, akitől a hang terjedhetett volna.
- Ki az? – kérdeztem remegő hangon. Éreztem, ahogy elhagy az erőm, hogy már nem csak hangom remeg. Mivel felelet nem érkezett, újra felszólaltam – Azt kérdeztem: KI az?! – egyre ingerültebb lettem, ami hangszintemen is hallatszott.
„Ezt tudnod kéne.” Felelt ismét.
Tudtam, hogy ismerős a hangja, de nem tudtam eldönteni, hogy kié is lehet – Tűnj el! Hagyj engem békén!
Felkacagott. Éles nevetése felsokszorozódott a fejemben. Mintha ezer aprócska motor járta volna a köröket benne.
Kezeimre néztem. Reszkettem, akár a nyárfalevél. Mindkét kezem be volt kötve fáslival. – Mégis mi történt vele? – nem emlékeztem rá, hogy miért lett bekötve a kezem, de a kötés már átázott, vörös színt adott neki.
- Ha így folytatja, még átvérzek. – suttogtam magamnak kétségbeesetten, miközben a mosdókagylóhoz sétáltam – Kötszer. Kell szereznem kötszert. – ismételtem magamnak.
„Mindhiába!”
- Fogd be! – förmedtem már őrjöngve a hangra.
A mosdókagylóhoz sétáltam. Fölötte egy tükrös szekrény volt, ahol az orvosságaimat, kenőcseimet, higiénés dolgaimat tároltam, és ahol az elsősegélydoboz is található volt. A tükörbe néztem, végigmértem magam. Aranyszőke hajam tépett volt, és néhol a piros melír már foltosnak tűnt. Zöld szemeimet méteres táskák csúfították. Arcom sápadt, és beesett volt. Alig akartam magamra ismerni.
Még mindig remegő kezeimmel kinyitottam a szekrény tükrös ajtaját, majd igyekeztem nem félrenyúlni az orvosságoknál. Egy fejfájás csillapítót akartam csak bevenni, de mikor a kupak a kezembe került, a műanyag üveg kiesett markomból, tartalmának fele pedig a kagyló lefolyójában landolt. Csak pár szemet sikerült megmentenem. Kivettem egy kapszulát, majd víz nélkül nyeltem le.
A gyógyszer mintha csak azonnal hatott volna, a fájdalom megszűnt, de ugyan akkor meg is szédültem. A kagyló szélében leltem támasztékot, amit olyan erősen markoltam, hogy hogyha még egy picit is szorítok a fogáson, féltem, hogy eltörik.
Nehézségek árán, de visszanyertem az uralmamat a testem felett. Ismét a szekrénybe nyúltam, hogy levegyem az elsősegély dobozt. Ügyetlenségem közepette a doboz is a kagylóban végezte, de szerencsére zárva maradt.
Lassan kezdtem el letekerni ball kezemről a kötést. Bár egy jó nagy adag fájdalomcsillapító volt már a szervezetembe, féltem, hogy nem fogom kibírni. Fájdalomküszöböm igen alacsony.
Lekerült a kötés róla. Csodálkozva vettem észre, hogy ball kezemen egy karcolás, még annyi se foglalt helyet.
„Csak nem hiányzik valami?”
Kikerekedtek szemeim, és amilyen gyorsan csak tudtam, nekiláttam a másik kezem felszabadításának is.
- Nem. Nem-nem-nem! – a tapasztalat márpedig ugyan az volt, mint az előző felületnél. A kötés azonban mégis piros volt, és még nedves, mikor megtapintottam.
Hirtelen felindulásból becsaptam a szekrény ajtaját. A tükör, ami rá volt ragasztva most szilánkokra tört, de egy darabja se esett le helyéről.
A tükörben mellettem egy lány jelent meg. Hosszú szőke göndör haja volt, zöld szemei pedig fagyosan meredtek előre, azaz rám. Napbarnított bőre, telt arca volt. „Mit kell ennyit hisztizni egy ilyen kis apróság miatt?” Forgatta meg szemeit, majd elmosolyodott. Mosolya tökéletes volt, még egy modell is megirigyelte volna.
- Ki vagy te…? Mit keresel itt? – hangom elcsuklott, úgy éreztem mintha csak tátognék, mégis határozottan hallottam, ahogy kiejtem a szavakat a számon.
„Még mindig nem jöttél rá? Én Te vagyok.” Kezét jobb vállamra helyezte.
- Nem, az nem lehet. – lenéztem jobb vállamra, de nem láttam ott egy kezet sem, pedig a tükörben határozottan ott volt. Hátrafordultam annak reményében, hogy aki szórakozik velem az ikertestvérem lesz, akinek mindene a bosszantásom.
Ehelyett azonban más kép tárult elém. Velem szemben a fürdőszoba falán egy rügyező bokor volt festve a csempére.
- Ez eddig nem volt itt. – kapkodtam a levegőt.
„Valóban? Nézz csak le!”
Nem akartam engedelmeskedni, de a hang annyira rejtélyes volt, hogy már-már érdekelt. Végigvezettem tekintetemet a festményen, majd a földön rátaláltam eredetére.
- NE! – nem akartam hinni szememnek, odasétáltam, bár azt inkább araszolásnak nevezném.
A földön egy fiú ült. Fekete haja csimbókokban állt. Fakó bőre sápadt volt. Feje ballra fordult. Szája résnyire kitárva, szemeivel pedig fásultan meredt maga elé.
- Mit műveltél vele? – térdeltem le végül kedvesem mellé, majd vállánál fogva magamhoz húztam, nyakánál öleltem.
„Mit műveltem? Nem inkább mit műveltünk?”
- Kelj fel! Nem hallod?! Kelj már fel! – csak akkor jutottam el arra a szintre, hogy a sokk után könnyek jelentek meg szemeimben.
„Ami azt illeti élvezted. Örömet okozott neked…”
- Fogd már be! – kiáltottam rá a hang gazdájára – HALLOD?! FOGD BE!
Szerettem volna elhinni, hogy csak alszik, vagy hogy csak szórakozni akar velem. Hogy tetteti, hogy aztán hirtelen felpattanjon, és azt mondja: Nem hiszem el, hogy bevetted!
De nem így volt, és sajnálattal vettem tudomásul a jelekből, hogy ez nem is lesz így.
Hideg bőre, nedves haja, a vastag csík a homlokán, és a mellkasába fúródó olló mindent elárult.