És igen!!!! Ismét egy versenynek a fordulóját láthatjátok itt! :) Nem tudom, hogy jó lesz-e, de bízom benne, ugyanis az előző fordulóra (Bemutatkozás) maximális pontot szereztem, szóval nagyon remélem, hogy ez is sikerült olyan jól, mint az. :)

Mikor még földi halandóként nem jöttem a világra, én már akkor is ismertem Őt. Ismertem a hangját, tudtam miket szeret. Nem is tudnátok elképzelni, hogy kilenc hónap alatt mennyi mindent meg lehet ismerni egy emberről, akit addig még életünkben nem láttunk.
Aztán megszülettem. Bár nem tudtam, hogy pontosan ki is ő, illatát már az első perceimben magamba rögzítettem. A szívem együtt vert az övével. Éreztem, hogy fontos szerepet fog betölteni az életemben.
Nem tévedtem. Mindig velem volt. Ha éhes voltam ő adott nekem enni. Ha este felriadtam egy-egy rémálomból, ő nyugtatott meg, és altatott el újra. Hideg éjszakákon ő takart be miután felolvasott nekem egy mesét. Megtanított járni, énekeket, mondókákat taníttatott velem, mikor már tudtam segítségével beszélni. Mindig is segített a tanulásban, ha valamit nem értettem. Védett minden porcikájával mikor tehette. Jól gondoljátok, ő az anyukám.
Ahogy nőttön nőttem, korommal együtt én is változtam, de anya nem. Ő mindig az a mosolygós, kedves, és segítőkész nő maradt, akit annyira szerettem, és mai napig szeretek. Csinos, megértő, és erős. Akár csak egy szuperhős.
Munkája miatt nem ért rá mindig velem foglalkozni, mindig késő este tért haza. Ha tehette azonban mindig meghallgatott, és tanácsokat adott. Lehetett szó akár a tanulásról, a barátokról, vagy a fiú ügyeimről. Tudta mindig, hogy mi a helyes, hogy mit kell tenni. Sose tévedett. Bár ez egy tinédzser szemében fusztráló. Épp ezért veszekedtünk annyit, amennyit.
Elhitette apával, hogy ő a családfő, miközben a szálakat hátulról ő irányítja. Csak úgy, mint egy igazán jó feleség. Azonban még ez sem segített, hiszen sokat veszekedtek. Legfőbbképpen az alkohol miatt, amit édesanyám megvetett. Sokszor elváltak útjaik. Ő mégis erős maradt. Nem sírt, csak mosolyogva élt tovább, mintha mi sem történt volna.
Mikor megtudta, hogy betegsége halálos is lehet, akkor láttam életében először sírni. De csak azon a napon, amikor ez kiderült. Utána viszont pozitívan állt hozzá mindenhez. Végre viszonozhattam azt, amit éveken át köszönhettem neki. A melegséget, a törődést, és a szeretetet. Élveztem a helyzetet, hogy segíthettem neki. Aggódtam érte. Tudtam, hogy akár meg is hallhat, ha a betegsége tovább terjed a testében. Épp ezért álltam mindig mellette. Persze ebben nem csak én, de segített neki ebben a családja is. (mintha én nem lennék az)
És ha már családról beszélünk, gondoltam megosztok róla egy kis információt. Édesanyja és édesapja szegény családból származik. Utána két évvel született meg húga. Mikor négy éves volt, édesapja elhagyta őket. Nem látták őt olyan sűrűn többet, talán csak egyszer vagy kétszer. Kizsákmányolta lakásukat, és mindent elvitt, ami csak mozdítható volt. A ruhákat, értékes tárgyakat, és egy-két bútordarabot. Így aztán édesanyám anyja (mamám), az ő anyja (dédanyám), én anyukám, és a húga (későbbi keresztanyám) egyedül maradtak. Mamám keményen dolgozott, hogy megélhessenek abból, ami maradt nekik. Nem volt könnyű akkoriban egy főnek eltartania a családot. Dédim ugyanis akkor már rég nem dolgozott.
Teltek múltak az évek, és anyukám felnőtt. Egy kirándulás alkalmával ismerte meg édesapámat. Akkor volt neki udvarlója, de vele nem maradt sokáig. Édesapámmal tartották a kapcsolatot, és nemsokára már mindenki tudta, hogy ők egy pár. Anya azonban egy baleset következtében kórházba került. Ekkor történt meg a nagy pillanat. Édesapám megkérte a kezét. Mamám persze ellenezte, elvégre semmirekellőnek vélte. Édesanyám mégis szívére hallgatott, és igent mondott. Összeházasodtak, és nemsoká megfogantam. Mamám persze ellenezte, hogy olyan fiatalon szüljön, de ő ezt is ellenezte. Így történt, hogy megszületett a kis Csitt. Az a Csitt, aki ember volt, és lélekben egy egyszerű ember is maradt.
Mikor el kellett hagynom mostani kilétem miatt, nagyon szomorú voltam. Már nem éreztem magamat annak, aki addig voltam. Mintha hiányzott volna belőlem valami. Vagy inkább mellőlem valaki?
Úgy vélem, nem kell már sokat magyarázkodnom, hogy miért is az édesanyám az én példaképem. Egy bátor, erős, kedves, és segítőkész nő. Mindenkinek segít akinek csak tud. Nem egy jelentőségteljes személy a történelem során, de ő az én anyukám, és büszke vagyok rá.
Ha majd felnövök (ami sose következik be) olyan szeretnék lenni, mint ő. Egy csinos nő, kedves barát, segítőkész ember, megértő anya, és egy erős feleség.