/Újra egy kis szösszenettel rukkoltam elő, remélem tetszik nektek. Kommentekbe várom a nem/tetszéseteknet. Nekem csak ennyi is elég. *-*/

Kinéztem az ablakomon. Kinn esett az eső, a cseppek verték az ablaküveget. Az ablak előtt elhelyezkedő heverőn ültem. Lusta pillantásokat vetettem a villámokra, amik vészjóslóan egyre csak közeledtek a házunk felé.
Szaggatottan tekintetemet magam mögé emeltem, a nappali többi része felé. Az oda nyíló fürdőszoba ajtaja nyitva volt. A lámpa még néha-néha pislákolt, majd teljes sötétségbe borult a helyiség.
Felálltam, és az ajtófélfáig merészkedtem. Még mindig remegtem a történtek miatt. Az eső, és a vele járó vihar mindig megnyugtatott. Ma azonban már ez sem segített.
„Csipp-csepp” A kád fölött lévő csapból még lecsöppent az utolsó csepp víz is, ami a vízzel teli kádba hullt. Közelebb merészkedtem. Ekkor villámlott, minek köszönhetően körvonalazódott egy ember alakja. Ernyedten ült a kádban, már-már szinte feküdt. Feje hátradöntve a kád szélére. Jobb karja a kád szélén pihent. „Csipp-csepp” Ujjhegyéről újabb cseppek landoltak a földön.
Letérdeltem mellé. Fürkésztem fátyolos tekintetét, amivel meredten a plafont néztem. Elsimítottam vizes haját homlokáról. Végignéztem rajta, majd kivettem öléből egy fekete hajszárítót, amit már belepett a víz. A zsinórján futtattam végig szemeimet, ami még be volt dugva a konnektorba. Kihúztam, majd kiemeltem a szárító eszközt, és mintha mi sem történt volna, a helyére tettem a kád sarkában lévő polcra. Végül újra visszatértem a kádban lévőhöz. Jobb kezét megfogtam, és míg leültem annak helyére, felemeltem. Végül ölembe vettem kezét, és simogatni kezdtem.
Bőre nyirkos volt, jég hideg, és a sötétben már-már rikított fehér bőre.
Könnyeimmel küzdöttem, de érzelmeim erősebbnek bizonyultak, szemem sarkából egy könnycsepp folyt végig arcomon.
Végig gondoltam a történteket. Hogy mivel is kezdődött, és hogyan fejeződött be története.
Mikor megszületett, én voltam a Világon a legboldogabb anyuka. Az én szememben egy gyönyörű kislány volt. Édesapja, a férjem is velem volt. Együtt gyönyörködtünk szerelmünk gyümölcsében. Túlhordott baba volt, így az átlagnál nagyobb volt a teste széltében, és hosszában is.
Alig pár hónap telt el mikor kiderült, hogy a kislányom egy súlyos betegségben szenved, amit úgy hívnak down kór. Én és férjem vállaltuk a felelősséget, hogy saját magunk neveljük fel. Sokat gondolkodtunk rajta, de ezt láttuk a legjobbnak, elvégre csak a mi gyermekünk.
Észre se vettük az időt, és már a rácsos ágya mellett kapaszkodva állt fel. Fülig érő szájjal mosolygott ránk, mi pedig viszonoztuk neki. Megadtunk neki mindent, amit csak tudtunk. Szép ruhákat vettünk neki, és praktikus játékokat.
Mikor a lányom két éves lett, édesapja elhagyott minket mondván, hogy ő nem bírja tovább a feszültséget. Amíg ő velünk volt váltott műszakban dolgoztunk, és vigyáztunk lányunkra. De mikor elhagyott, úgy éreztem egyedül maradtam.
A szüleim meghaltak, a férjem pedig elhagyott. Csak a lányom maradt meg nekem. Ott hagytam az állásomat, csak hogy minden időt rá fordítsak. Szerettem vele lenni, még ha meg is kellett küzdenem a nehéz percekben. Ott voltam mikor megtette az első lépéseket, mikor megtanult önállóan enni, és végig kísérhettem életét.
Mindig ott voltam vele, és szerencsére nem csak én. Sok barátnőm látogatott el hozzánk, és segített nekünk. Volt aki megajándékozott minket egy kis süteménnyel, vagy hozott egy-egy kinőtt ruhát, amit a gyermekeik kinőttek. Pénzt sose kértem tőlük, és nem is fogadtam el.
Egyre csak teltek az évek. Jött az általános iskola. Speciális iskolába járattam, ami megfelelt az ő igényeinek, és hasonló gyerekek jártak oda, mint amilyen ő is.
Ötödikes lehetett, mikor egy kiránduláson vettek részt. Az osztályuk csak hat főből állt, így a tanítóknak könnyű dolga volt.
Megbántam mikor elengedtem arra a kirándulásra. Visszafelé menet a kis buszuk karambolozott. Mindenki súlyosan megsérült, így a lányom is. Soha többé nem tudott már lábra állni.
Azóta az eset óta különösen figyeltem rá. Bár elengedtem őt továbbra is egyes helyekre, de még akkor is vele voltam. Nem engedhettem meg, hogy még nagyobb kárt tegyen benne valaki… bárki…
Három év telt el azóta. Éltük az életünket, nem szenvedtünk hiányban, és boldogok voltunk, hiszen ott voltunk még mindig egymásnak.
Ma azonban amikor hazajött, olyas valamit kérdezett, amit eddig még sose tett.
- Anya? Én púp vagyok neked? – hangjában elkeseredés tükröződött.
- Már hogy lennél? – torkomban mintha egy nagy gombóc lett volna. Nagyot nyeltem, de nem akart elmúlni. Éreztem, hogy nincs minden rendben.
- Hallottam a fiúkat az utcán. Azt mondták, hogy én csak púp vagyok.
Közelebb léptem hozzá, és megsimítottam arcát. Próbáltam mosolyommal megnyugtatni, de nem sikerült. A tudat, hogy ilyenek járnak a fejében, elszomorított.
- Milyen a halál? – kérdezte végül pár perc múlva.
Odakint eleredt az eső. Először csak szemerkélt, majd rázúdított.
- Nem tudom. – válaszoltam őszintét – Talán… - próbáltam megfogalmazni kavargó gondolataimat a fejemben - Jó érzés, mert könnyebb leszel. De rossz, mert nem láthatod többet a szeretteidet. Legalábbis ha rossz voltál. – nevettem fel. Régebben nagyanyám nekem is így mesélte el gondolatait, én pedig erre csak most jöttem rá.
Némán hallgatott, és szemeimet fürkészte. – Megyek fürödni. – közölte, és begurult a fürdőszobába.
Nem mentem utána, ilyenkor szeretett egyedül lenni. Hallottam ahogyan megnyitja a csapot, majd a csobbanást mikor beleült a vízbe. Kis idő után utána mentem. Mosolyogva leültem a kád szélére, és a víz felszínét simogattam ujjaimmal.
- Anya? – szólított meg végül újra.
- Tessék?
- Szeretnék meghalni.
Ledermedtem. Nem tudtam mit is válaszolhatnék neki. Hogy ő szeretne meghalni….? Azért, amit mondtam neki?
- Kicsim, ugye nem hiszed…?
- Én boldog lennék, ha meghalnék. – fojtotta belém a szót – Mert akkor te is boldog lehetnél. – mosolygott rám átható tekintettel.
Nem bírtam megszólalni. Szemeimben egy könnycsepp homályosította el látásomat.
- Már régóta szeretnék. – vallotta be – Te is sokkal boldogabb lehetnél. Én csak visszatartalak.
Az én kislányom mindig is okos volt, és szeretett engem. Jobban, mint bárki mást. Nem akart senkinek se rosszat. Galamb lelke volt. Ártatlan, hófehér, tiszta lelke.
Elkapta rólam szemeit, és béna lábaira meredt. Láttam szemeiben a szenvedést, és a meggyötörtséget. Könnybe lábadt a szemem. Felálltam, és levettem a polcról a fekete hajszárítót. Mint mindig, most is be volt dugva, hogy azzal is előrébb legyünk mikor sietünk valahová. – Szeretlek, kicsim. – suttogtam.
Ő rám nézett, és megérezvén tettemet rám mosolygott. Ez a mosoly mindent elárult. Sugárzott szeretetet, törődést, megbocsátást, és köszönetet.

Elfordítottam a fejemet, és elengedtem a háztartási eszközt. Könnyeim patakokban folytak. Magamat hibáztattam mindenért. Nem kellett volna ezt tennem, de már nem bírtam nézni a szenvedését. A szenvedését, amire csak most döbbentem rá. Napok óta furcsa volt…
Ahogy ültem, és simogattam még lányom kezét ismételten ránéztem. – Szeretlek kicsim. – mondtam elfojtott hangom.
Tudtam, hogy megköszönte nekem. Láttam a szemeiben mielőtt eltávozott. Bárhol is legyen most jól érzi magát, boldogabb mint valaha, és engem figyel, drukkol nekem. Elengedtem kezét, majd a vezetékes telefonhoz léptem. Felvettem a kagylót, majd tárcsáztam.
A telefon sípolt, majd mikor épp beleszóltak volna közbe vágtam.
- Hallo, rendőrség?