/Újabb versenymű ezúttal Lupir versenyére! :) Jó olvasást hozzá! ^^/

A kocsmában félhomály ült. A kocsma kihalt volt, csak négy ember ült rajtam kívül a csótányok lakta helyiségben.
Egy az ajtótól távolabbi asztalnál ültem egy pohár bor társaságában. A lámpa fénye csak félig világította meg arcomat. Egyik kezemmel fejemet támasztottam. Mélyen gondolataimba merültem. Nem volt kedvem még inni se, pedig éppen azért mentem. Forgattam kezeim közt a poharat, amiben a bor volt, s azt néztem.
- Te meg mért csüggeszted az orrod? – vetette oda nekem a csapos.
- Hm? – néztem rá lustán, majd a pulthoz vánszorogtam, leültem oda.
A csapos épp egy korsót tett le a pultra. Kezeit törölgette egy kék-fehér kockás ronggyal jelezvén, hogy befejezte munkáját. Már régóta ismerem őt, amióta csak a városba költöztem. Első utam ebbe a kocsmába vezetett. Valahogy le kellett vezetnem a rám nehezedő feszültséget.
- Régen minden olyan könnyen ment. – sóhajtottam.
- Szerelmi bánat? – vonta fel szemöldökét.
Kellemetlenül csak bólintottam – Az. – tettem még hozzá.
- Mi történt? – kíváncsiskodott.
- Trisharól van szó. – sóhajtottam – Tudom, hogy milyen rossz mellettem. Elviselhetetlen vagyok, és én folyton bántom. Most végre akadt egy hódolója.
- Egy udvarló? – kacagott fel – És ez annyira rossz lenne?
- Neki nem. Sőt, nekem se. Végre nem fog lógni rajtam folyamatosan. – ráztam fejemet meg – De azért furcsa lesz.
- Tehát szereted? – döntötte oldalra fejét.
- NEM! – vágtam rá, és csaptam az asztalra.
- Értem én. – bólogatott.
- Sokszor volt már, hogy eltévedtem, vagy elbuktam. De túléltem, és nem adtam könnyen el magam! – sóhajtottam – Pedig elhiheted, volt pár olyan nő, aki mindent megadott volna értem.
Trishát nyolc éves koromban ismertem meg. Jó barátok voltunk, majd ahogy az évek teltek, másokkal is kezdtem barátkozni. Rossz társaságba keveredtem, de ő még mindig kiállt mellettem.
Egy ideig próbáltam még barátkozni vele, de miután az anyja kifejtette nem tetszését, próbáltam minél távolabb tartani magamtól. Nem akartam bajba kerülni miatta. Vagy inkább azt nem akartam, hogy ő bajba kerüljön. De persze ezt neki sose mondtam el. Magamban tartottam a kis titkomat.
Tíz éves voltam mikor elköltöztünk. Évekig nem láttam őt, de a sors úgy akarta, hogy ismét találkozzunk. Akkor már szinte felnőttünk mind a ketten. Hiába nem válaszoltam a leveleire, hívásaira, ő még mindig a barátjának tartott. Nem is értem miért.
Akkor még éreztem, hogy merre van a fenn, és a lenn. De mikor újra találkoztunk, elfogott a hiányérzet. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzott, míg nem találkoztunk. Ezt a hiányérzetet el akartam palástolni, így megpróbáltam őt magamtól távol tartani.
Mindenhogy próbáltam. Bunkó voltam vele, aztán lenéző. Majd felajánlottam neki, hogy járjunk, de folyton megcsaltam, csak hogy észbe kapjon.
Semmi sem használt. Még csak meg sem sértődött, vagy ha igen, azt se mutatta ki. Végül én is elkezdtem azt érezni, amit ő. Lassan megadtam magamat az érzéseimnek, és én is szeretni kezdtem. Vagy legalábbis megpróbáltam.
- Szóval nagy Casanova vagy mi? – nézett rám kétkedve.
 - Valami olyasmi. – vontam vállat.
Hiába a szép külső, én csak kihasználtam a lányokat, akiket addig az ujjaim köré csavartam. Velük próbáltam elriasztani magamtól Trishát, de nem jött be a tervem, ő még akkor is szeretett engem.
- És ki ez az új fiú, akiről meséltél?
Letettem a poharat, újonnan felszabadult kezemmel is fejemet kezdtem támasztani – Mint már mondtam, egy udvarló.
- Ismerem?
- Nem hiszem. – vontam vállat – Egy fiú a munkahelyéről. Teljesen rászállt. Ajándékokkal halmozza el.
- És Trisha szereti?
- Nem tudom. – sóhajtottam.
- Hogy lehet azt nem tudni?
- Úgy, hogy nem értek a nőkhöz.
Fejet csóvált, majd kiszolgálta egy újabb vendégét, végül visszatért hozzám. – De te szereted, nem igaz?
- Mit érek vele? Az a fiú szereti. Él-hal érte. Megmondta még nekem is.
Mikor először találkoztam vele, természetesen kiálltam az mellett, ami engem illet, azaz Trisháért. Ekkor közölte velem, hogy márpedig ő szereti, és meg fogja szerezni magának, ha én már nem szeretem Trishát.
- De szereted! – erősködött a csapos.
- Ezt honnan veszed? – néztem rá unottan.
- Látom rajtad. – kacsintott -
- Nem tudok már tovább hazudni neki. Hiába teszek úgy, mintha... De nincs két életem.
- Akkor? Halljam az igazat! – mosolygott rám.
Morogtam valamit az orrom alatt, amit még én se értettem.
- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül.
- Szeretem. – dünnyögtem magam elé.
- Na ugye! – bólintott helyeslően – Akkor mondd meg ezt neki.
- Nem lehet.
- És ugyan miért nem? – értetlenkedett, nem értette problémámat.
- Elhagyja ő és az a fiú… Elutaznak a munka miatt Franciaországba.
- És mikor?
Órámra néztem – Körülbelül egy óra múlva.
- De hiszen akkor még odaérsz!
- Hogyan?
- Menj, és mondd meg neki! – unszolt továbbra is.
Egy darabig tekintetét fürkésztem. Próbáltam kivenni, hogy tényleg jó szándékból mondja-e.
Annyira megbízhatatlan! Épp ezért nem szoktam vele beszélgetni. Ez is csak egy kivételes alkalom volt.
Nagy nehezen rávettem magam, és bólintottam. – Igazad van. Nem nézhetem tétlen, hogy elmenjen!
- Menj már, mert még a végén tényleg lekésed a repülőt!
- Köszönöm. – nyúltam zsebembe a pénzért, amit a pultra csaptam, majd futásnak eredtem.
Ahogy kiértem a kocsmából a repülőtérre vitt lábam. Csak szaladtam, és szaladtam. Meg sem álltam, míg oda nem értem.
Nem akarom elveszíteni. Szeretem, és tudom, hogy későn jövök rá, de nem engedhetem el magam mellől. Mihez kezdenék nélküle?
Ahogy beléptem az ajtón, lihegve körbenéztem – Hol lehetsz te szerencsétlen? – kapkodtam levegő után, hogy helyre álljon szívverésem.
Elindultam a hosszanti folyosón. Minden barna hajú lányra odakaptam a fejemet. Végül megtaláltam a tömegben Trishát. Barna haja leengedve omlott vállaira. Sapkájáról ismertem fel, amit még tőlem kapott. Egy fehér kötött sapka volt színes bojttal a tetején.
- Trisha… - suttogtam magam elé – TRISHA! – kiáltottam.
A lány meghallotta nevét. Felém fordult. Szája mozdult, de hogy mit mondott, már nem hallottam. Tekintetén értetlenséget véltem felfedezni.
Trisha mellet egy fiú állt. Megragadta kezén, és áthúzta őt az ajtón.
Csak úgy áthúzta, és nem is engedte neki, hogy elbúcsúzzon tőlem. Ezt nem engedhettem meg neki. Az órára néztem. Már nem volt sok időm arra, hogy beszéljek vele, elvégre a gép nemsokára elindul.
Beálltam az egyik sorba, előre furakodtam, majd a pultra csaptam – Kérek egy jegyet! Most! Bármilyen jó, csak…
- Uram, sajnálom, de nem Ön következik.
- Nem hallotta, hogy mit mondok? Egy jegyet kérek, bármilyet, amivel azon az ajtón bemehetek! – mutattam rá.
- Na de… - ellenkezett még, de gyorsan közbevágtam.
- Nézze kishölgy! – sóhajtottam – A kedvesem nemsoká elmegy egy olyan férfival, akit nem szeret! Nem tudom, hogy mikor fogom újra látni, de még csak el sem tudtam tőle búcsúzni! Szóval kérem… - néztem rá a leg szívtipróbb mosolyommal.
Célomat elértem. Máris nyomtatta a jegyemet – Sok sikert. – mosolygott rám.
- Köszönöm. – kaptam ki a kezéből a jegyet. A pénzt a pulton hagytam, majd elmentem Trisha után.
Végig csak arra tudtam gondolni, hogy el tudjam még érni Trishát.
A gépnél sorakoztak az emberek. Trisha, és partnere már ott álltak a végén.
- Trisha! – kiáltottam.
A lány hátrafordult. Felcsillantak szemei, elmosolyodott. – Leon?
Társa megfogta kezét - Trisha, ne foglalkozz vele! Csak vissza akar rángatni!
- Hagyj most! – csóválta fejét, kicsúsztatta kezéből sajátját, közelebb jött hozzám, de biztos távolról megállt. Nem szólt egy szót sem, csak összekulcsolta hátul kezeit. Tekintetét leszegezte, szemeivel mégis engem nézett.
- Trisha, ne menj el. – léptem hozzá közelebb.
- Miért ne? – szegezte fel fejét.
- Mert… - fejemet ráztam – Sajnálom az elmúlt éveket.
- Pontosan mit?
- Hogy gonosz voltam veled, és hogy önző dög voltam. Meg hogy megcsaltalak, és…
Trisha elmosolyodott.
- Te kinevetsz?
- Nem! – nevetett fel.
- Dehogynem! – morogtam elfordítva fejemet.
Kuncogott, majd ő is közelebb lépett hozzám – Még valami, amit mondani szeretnél?
- Ha legközelebb ilyen leszek, szólj rám, és talán még szót is fogadok. – simítottam végig karjain, miközben előrehúzva azt kezeit fogtam meg.
- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy… - döntötte oldalra fejét.
- Nincs kivétel, nem cserélhetsz senkivel, mert nekem csak te kellesz. – közre fogtam arcát, és megcsókoltam – De csak mert szeretlek. – néztem el mellette.
A lány könnyes szemekkel meredt rám – Én is… Szeretlek. – pirult el.
- Ez azt jelenti, hogy folytatnod kell, hiába fáj. – mosolyogtam rá.
- Nem fog. Ha velem maradsz, sose fog. – bújt hozzám.