//Kicsit megkésve, de bemásolom LuPir versenyére az utolsó fordulót. Hát igen, kicsit szeles vagyok mostanában. :D Bár ez nem most volt... oO//

A nappaliban a redőny vékonyra hagyott rései közt beszűrődtek a nap melegség sugarai. Csönd honolt a szobában, csak a falióra ketyegett alig hallhatóan. A nappaliban kevés bútort lehetett találni.
A falon képekről mosolyogott vissza két szőke kislány, akik közt néhol egy vörös hajú fiúcska is megjelent. A két kislány egy ikerpár volt, akiket ha az ember nem ismert, nem tudták volna megkülönböztetni, hogy ki kicsoda. Pisze orruk, zöld szemeiket, dús ajkukat néhol takarták szőke göndör fürtjeik, amik előre omlottak. Mind a ketten vékonyak voltak. Ruhájuk alapján lehetett csak megkülönböztetni őket. Egyikőjük világos ruhát hordott, míg testvére sötétet. Ahogy ballról jobbra haladtak a képek, úgy a két lány egyre idősebb is volt, ahogyan a vörös hajú fiú is. A fiú három évvel volt fiatalabb nővéreinél. Barna szemei huncutul csillogtak, pisze orrát pedig mindig felhúzta ahogy keskeny ajkát mosolyra biggyesztette. Ő rajta már volt mit fogni, de még így is vékonynak volt mondható.
A helyiség közepén egy üvegasztal állt, amin egy tálat díszítő színes csomagolású cukorkák voltak. Az asztaltól pár méterre egy elefántcsont színű bőrkanapé helyezkedett el, aminek karfája vörös szőrméből készült. Jobb oldalán egy negyvenes éveiben járó nő ült. Jobb keze a karfán pihent, fejét pedig hátradöntötte, úgy aludt. A nő vörös, göndör hajú volt, szemei beesettek, dús ajkai mellett pedig mosolyráncok éktelenkedtek. Pisze orra volt, akárcsak gyermekeinek, és olyan sovány volt, mint egy modell. Halovány bőre miatt betegesnek tűnt, amit rajta lévő fehér ruhája még jobban kiemelt.
- Jane… - hívta valaki suttogó hangon.
A nő üvegzöld szemei kipattantak, és a plafonra meredt. Felállt, majd elindult ki a szobából kedvtelenül. A szobát elhagyva a bejárati ajtó felé vette lépteit. Kinyitotta, és máris a lépcsőház tág folyosóján találta magát. Az ajtót nem zárta be, még csak be se csukta. A korláthoz ment, ahol kapaszkodott, könnyed léptekkel szelte a lépcsőket, ahogy haladt le a földszintre.
Jane ráérősen sétált le a lépcsőn, nem sietett sehová sem. Panel házban lakott, a negyedik emeleten, a lift helyett azonban mindig a lépcsőt használta. A lépcsőház ablakain besütött a nap, aminek fénye vakító volt számára a sötétségbe burkolt szoba után.
Magassarkújának kopogása vízhangzott a kihalt lépcsőházban. Jane mindig is szerette a csendet, a békét, és a nyugalmat. Olyankor érezte magát igazán boldognak, és kiegyensúlyozottnak. Most azonban a csend mintha feszült lett volna. Bizonytalanná tette őt tetteinek következményében is.
Leérve a földszintre pár lépés után az ajtó kilincsére fonta ujjait. Lenyomta, de az ajtó meg se moccant, nem akart engedelmeskedni a nőnek. Ilyen még sose fordult elő vele. Délután volt, ilyenkor nem szokták kulcsra zárni.
Jane már kezdte volna feladni, mikor meghallotta nevét ismét. Megfordult, hogy lássa ki szólította, de nem látott senkit sem, így visszafordult a kijárat felé, ahol az ajtó már nyitva állt. Jane kilépett rajta. Amint ez megtörtént, becsukódott magától, és a zár halkan kattant. Lement a lépcsőház előtti lépcsőn, és jobbra haladt tovább.
Lakása a város központjában helyezkedett el, így mindig nagy volt arrafelé a nyüzsgés. Ha koncerteket tartottak nem kellett lemennie, elég volt, ha kilépett az erkélyen, és máris látott mindent, és mindenkit. Szeretett ott élni, minden közel volt hozzájuk. A gyerekek iskolái, és a férje munkahelye. Csak neki kellett utaznia, ha el akart jutni a munkahelyére. De az neki sose számított, mindig a család többi tagját kerítette előtérbe.
Ahogy a sorháznak vége szakadt átkelt az úton. Onnantól sorakoztak végig a boltok, amiknek a butikjai csábító ajánlatokkal volt kirakva.
Minden butikot megnézett futólag. Érdekelték a divatos ruhák, a könyvek, és az ajándéktárgyak. Az egyik üveglap mögött meglátott egy ékszerdobozt, amin kék kövek csillogtak figyelemfelkeltés végett. Ahogy nézte a kis tárgyat, régi emlék került elő a feledés homályából.

Jane tíz éves volt. A nagymamájánál töltötték az estét a viharos idő miatt.
December közepe volt, kinn szakadt a hó, és a sötét égen egy csillag sem ragyogott.
- Jane, gyere ide, mutatok valamit. – mosolygott rá az idős hölgy a tűzhely mellett.
A kislány kíváncsian sétált oda. – Mit nagymama? – kérdezte csillogó szemekkel.
Jane nagymamája vörös hálóinget viselt, és bár a tűz mellett kellemes meleg volt, vállát egy fehér kötött kendő terítette be. Ősz haját felkontyolva hordta, de pár kósza szál nem akart neki engedelmeskedni. Bőre halovány volt, akárcsak Janeé. Mély ráncok ültek arcán, májfoltos kezei között pedig egy ékszerdobozt szorongatott. Színes kövek ékesítették, apró lábai finoman munkált ezüstből voltak, ahogy a szelence zára is.
- Mi az, nagymama? – mutatott a tárgyra Jane.
- Ez az én kincses ládikám. – adta a kezébe – Benne van minden, ami számomra fontos.
Janeen izgatottság lett úrrá. Arra számított, hogy ékszerek, és drágakövek lesznek benne pár aranytallérral, mint ahogyan a filmekben a kalózok ládájában lenni szokás. Amikor kinyitotta, nagyon csalódott lett. A tartalma fényképekből állt.
- Nézd csak Jane? Ez az én családom. – mutatott fel egy fényképet, amin öten szerepeltek. Egy házaspár, és három lány. A lányok ugyan úgy néztek ki, mintha csak ikrek lettek volna. Mégis látszott rajtuk a korbéli változás. Mind a három lánynak szőke haja volt, és ugyan olyan huncutul csillogó zöld szeme. A kép már fakó volt a nap sugaraitól, ami érte addig – Ők a szüleim. – mutatta be őket képről – Ők voltak a te dédszüleid. Sajnos nem élték meg, mikor te megszülettél. És ez vagyok én. – mutatott a középső lányra – Ő a nővérem, és a húgom. – mutatott a tőle jobbra, majd balra lévő lányra.
- És hol vannak ők?
Az idős hölgy szemei sarkában könnyek buggyantak – A húgom nem sokkal a kép elkészülése után, a nővérem pedig nemrég hunyt el.
Jane még nem tudta, hogy miről beszél nagyanyja, de a komor hangulat miatt, ami a szobára ülepedett, ráragadt. Egy darabig nem szólt egyikük se, a csendet csak a tűz ropogása szakította meg.
A nő kezébe vette a többi fényképet. Kicsúszott közülük egy ezüst medál, aminek a közepét egy vörös színű kő díszítette.
Jane kapott az alkalmon, és a kezébe vette – De szép.- forgatta ujjai közt.
Elmosolyodott – Ezt a nagyapád adta nekem még annak idején szerelme zálogául. – Újra a képekre vetette tekintetét, majd a kislány felé nyújtott egyet – Ez ő. – mosolyodott el.
A képről két fiatal mosolygott vissza. A már korábban látott nagymama, és egy fiatal fiú. Sötétbarna haja volt, ami kócosan szerteágazódott. Kék szemei pedig vidámsággal voltak teli.
- Ő volt a nagypapa?
Újra csend ült a szobára. Jane kíváncsian fürkészte nagymamája arcát, aki csak ült a tűz mellett, a fényképet simogatta, mintha csak érezne a fénykép.
- Igen. Nem sokkal az után halt meg, hogy anyukád megszületett.
- Hiányzik?
A nő elmosolyodott, majd bólintott, ránézett unokájára.
- Nagyi nem azt mondtad, hogy ez a te kincses ládád? – kérdezte meg végül.
- De. – bólintott.
- Akkor nem kincsnek kellene lennie? Nyakláncnak, gyűrűnek, és aranynak.
- Jane, ez a fajta kincs teljesen más, mint amiket te felsoroltál. Ebből a kincsből csak azoknak adsz, akiket igazán kedvelsz. A szeretet a legfontosabb kincse az embereknek.
Jane nem értette, hogy miért kincse az a sok kép nagymamájának. Kicsi volt még hozzá, hogy megértse.
- És rólam is van képed benne?
A nő felnevetett, majd a fényképek közül elővett egyet, amin egy csecsemő aludt épp.
- Ez lennék én? – néz rá csodálkozva.

Elmosolyodott. A legfontosabb kincsünk a szeretet. Gondolta magában, ő is csak később jött rá, hogy mit is akart akkor nagymamája a sok képpel.
Tovább indult az utcán. Kihalt volt a délutáni órákhoz képest. Ilyenkor ugyanis mindenki munkából sietett haza. Senki sem figyelt a másikra, csak arra, hogy minél hamarabb hazajuthassanak. Voltak azonban olyanok, akik ráérősen vásároltak még maguknak, vagy ismerőseiknek. Ők kevesebben voltak.
A rohanó világban az emberek egyre önzőbbé váltak. Nem gondoltak bele mások érzéseibe, csakis magukra gondoltak, és arra, hogy nekik minél jobb legyen.
Jane ezt nem szerette a fejlődésben egyedül. Hasznosak a találmányok, amiket folyamatosan fejlesztenek, de elszigetelik magukat az emberek velük. Sajnálta őket. Ő ezért is tartotta távol magától a műszaki cikkeket, amikre nem volt szüksége. Még családtagjainak sem engedte meg, hogy vegyenek neki ilyesmit.
A következő saroknál megállt, jobbra fordult, megvárta míg a lámpa zöldre nem váltott, és elindult egyenesen.
Gyerekek önfeledt, vidám kacagására lett figyelmes.
Három gyermek szaladt végig az utcán. Fogócskáztak. Mind a hárman egy korúak voltak, körülbelül tíz évesek. Két kislány, és egy kisfiú.
Egyikőjük egy barna hajú kislány volt, akinek ketté volt választva haja, úgy kötötte fel haját. Barna szemei voltak, ami alatt halovány szeplők tarkították arcát. Piros kockás pólót hordott farmer halásznadrággal.
A másik kislány valamivel lányosabban volt öltözve. Piros ruhája volt, ami könnyedén lebegett a levegőben. A ruhájához tartozott egy piros hajpánt is, ami kirítt szőke fürtjei közül. Kék szemei hidegnek tűntek, mégis barátságos mosoly ült arcán.
A kisfiú tejföl szőke volt angyali arccal megáldva. Zöld pólót viselt, ami kiemelte ugyan olyan színű szemeit. A póló elején egy robot állt. Hatalmas szemei voltak, amik az ürességbe néztek. Szürke teste pedig utalt rá, hogy fémből készült. Mellkasán piros gombok, és egy kijelző rajzolódott ki. A felsőhöz egy szürke rövidnadrágot adtak rá szülei, amit piros absztrakt rajz díszített.
Mindhármuk mezítláb volt, mégis úgy szaladtak, mintha meg se kottyant volna nekik a forró aszfalt, amin futottak.
Jane megállt, és nézte őket egy darabig. Rég látott már ennyire önfeledten kacagni gyerekeket. Legutoljára sajátjait látta, de az volt már vagy tíz éve. Azóta ők is felnőttek, és otthagyták a családi fészket.
A piros ruhás kislány egyszer csak megállt, és megfogta társai kezét. Nagy mosoly jelent meg arcán, ami füléig ért.
Két társa is megállt, és mosolyogtak ők is.
Jane nem értette, hogy miről beszélhetnek, hisz távol voltak tőle.
A három gyermek beszaladt a mellettük lévő játszótérre. Volt ott homokozó, hinta, és egy fa erőd, amihez még csúszda is volt rögzítve. A park akkor került megnyitásra, amikor Jane kisfia megszületett. Minden nap lementek a lányokkal, hogy a szabad levegőn játszhassanak. Azóta semmi se változott. Minden ugyan ott állt, csak a színek változtak az évek alatt.
A piros ruhás lány az erőd előtt állt meg két másik társával, majd szembe fordult velük. „Legyünk örökké jó barátok.”
Mindhárman bólintottak, majd fogadalmukat egy nagy öleléssel pecsételték meg.
Jane elmosolyodott. Örökké. A szó, amit valaha ő is használt, de nem volt jelentősége.
Belegondolt, hogy vajon ezek a gyerekek meddig lesznek „örökké” barátok? Elvégre mit jelent az örökké? Amíg a halál el nem választ?
Jane nem hitt az effélékben, pedig neki is volt annak idején egy jó barátnője, akit mindennél jobban szeretett. A lány mégis…

Jane hat éves volt, amikor először találkozott Lucyval.
Lucy egy csöndes lány volt. Barna haja, és méregzöld szemei voltak. Ruházatán látszott, hogy nem volt sok pénze a családjának, mégis amit tudtak, azt megvettek neki. Mindenről megvolt a véleménye, de ezt ő sose fejtette ki, csak ha már nagyon faggatták.
Egy játszótéren találkoztak először. Mindig ugyan abban az időben érkeztek, és ugyan azon a hintán akartak ülni. Hónapokig ment a huzavona, míg nem Lucy egy nap már nem ment oda a hintához.
A másik lány kapott az alkalmon, és a hintához szaladt, hogy ráüljön megillető helyére. De így már nem volt számára érdekes a hinta. Odament Lucy-hoz.
- Szia. – köszönt neki – Az én nevem Jane.
Még sosem beszélgettek. Ez volt az első alkalom.
A kislány akkor egy kopott piros masnival díszített fehér pólót viselt, amihez fekete nadrágot, és piros masnis fekete cipőt viselt.
Lucy a homokról rá vetette tekintetét. Szemei fakón csillantak fel – Szia. Én Lucy vagyok.
- Valami baj van? – hajolt elé Jane bohókásan, ahogy a tárgyra tért.
Jane egy zöld drapp pólót viselt, aminek a közepén egy lila szív rajzolódott ki. Lila aljat vett fel hozzá, aminek szélét fehér csipke díszített. Hajában egy piros hajpántot tett, amihez akkoriban nagyon ragaszkodott.
- A bátyám beteg. – mérte végig az előtte állót.
- Hmm… - gondolkodott Jane egy darabig – Ha beteg, akkor meg kell gyógyítanunk! – nevetett. Megfogta csuklóját, és a játszótéren lévő füves részhez vezette, ahol volt pár szál virág a sok zöld között.
Letérdepeltek, és a szivárvány színeiben pompázó növényeket szedték össze egy csokorba.
- Nagymamám mindig azt mondja, hogy a betegséget úgy lehet kigyógyítani, ha kimutatjuk az illetőnek, hogy fontos számunkra. – nevetett fel Jane – Ha szedünk neki egy csokrot, biztos jobb kedve lesz, és akkor egyhamar ki fog majd lábalni a betegségéből.
Lucy bólintott, és boldogan szedte a virágokat csokorba rendezve aztán őket.
Mikor már mindkettőjük markában egy halom virág volt, összeillesztették őket, és egy erősebb fűszállal összekötötték a csokrot.
- Nagyon szép lett. – bólintott elégedetten Jane.
- Lucy! Lucy gyere, megyünk haza! – hallatszott a távolból egy nő hangja.
Lucy a hang irányába fordult – Most mennem kell. – mosolyodott el – Holnap találkozunk?
Jane bólintott – Itt leszek.
Lucy rámosolyodott – Jane?
- Hm? – néz rá kíváncsian a felszólított.
- Leszünk barátok? – kérdezte halovány piros pozsgás arccal, ahogy nyújtotta felé a kisujját.
Janet meglepte, hogy ilyen hirtelen találtmagának egy barátot. Bólintott, majd mosolyogva összekulcsolta kisujját övével – Örökké.

- Útállak! – zengett a holdfényben úszó folyosó a kiejtett szótól.
Lucy hátrafordult egy gonosz mosollyal az arcán. Már nő érett belőle. Ezt rajta lévő fekete pánt nélküli ruhája is kiemelte, aminek a derekán egy vörös szalag futott körbe.
Tizennyolcadik életévüket töltötték be mind a ketten, amikor a középiskolában egy bált tartottak a végzősöknek.
Jane akkoriban szerelmes volt egy osztálytársukba, aki az iskolában nagymenőnek számított. Direkt miatta vette fel legszebb csillogó piros ruháját, hogy aznap el tudja hódítani a fiút. Lucy azonban épp a kiszemeltjét karolta át, s indultak a tornaterem felé, ahol a rendezvényt tartották meg.
Hogyan is történt az eset, már ő maguk sem tudták. Egy félreértés következtében fajultak el kettejük között a dolog. A megbeszélés helyett azonban egymásnak okoztak csak sérülést.

Jane arcáról eltűnt a mosoly, ami eddig szája szélén ült. Lehajtott fejjel haladt tovább. Annyira gondolkodóba esett, hogy Lucyval hogyan is fajulhattak el ennyire a dolgok, hogy észre sem vette, hogy már alkonyult.
Azóta az eset óta nem beszéltek. Mindketten a vizsgákra készültek, és nem volt idejük megbeszélni egymás között a dolgokat. Utána pedig már csak büszkeségből nem tették, amiért egyikőjük sem kereste fel a másikat.
Jane a szíve mélyén mindig is reménykedett benne, hogy még találkozhat a lánnyal egyszer. Hallotta, hogy hozzáment ahhoz a fiúhoz, aki neki tetszett, és született neki egy kisfia.
Amikor meghallotta a hírt nem volt dühös, és még csak féltékeny sem. Örült Lucy boldogságának, és remélte, hogy boldog a férjével.
A város még kihaltabbá vált. Nem volt még sötét, de az utcai világítást már felkapcsolták. Ellepték az utcákat a fiatalok, akik szórakozni készültek. Voltak ott fiúból álló iszákos bandák, és lány csoportok, akik visítozva verték fel a nyugodt légkört. Néhányan még a kutyájukat sétáltatta, volt akik pedig párokba verődve élvezték a naplementét.
Mindig elöntötte az irigység, ha meglátott egy fiatal párt az utcán. Bár Janenek is volt férje, akit szeretett, így nem mondhatta azt, hogy az érzés, sokkal inkább a fiatalságuk miatt.
Mikor fiatal volt ő és szeretett fiúja, sok őrültséget csináltak együtt.
A főiskolás gólyatáborban ismerkedtek meg. Úgy hívták Bob. Első csínytevésük következtében együtt kerültek az igazgatóhoz. Nem kaptak nagy büntetést, csak az étkezőt kellett kitakarítaniuk, ahol kajacsatába kezdtek. Ez volt a kezdet.
Később egy osztályba kerültek, és mint két általános iskolás, folyton leveleztek. Újabb csínytevéseken agyaltak, míg nem az egyik vége egy csókkal nem zárult. Attól fogva jártak. Jane halálosan beleszeretett, a fiú volt neki az első igazán komoly kapcsolata az életében.
Nem akart semmit sem elsietni, így kiélvezték a fiatalságukat. Minden hétvégén elmentek egy-egy buliba, és jól érezték magukat.
Mint minden kapcsolatban, nekik is voltak nézeteltérésük, de hamar kibékültek.
Mind a ketten boldogok voltak, és nem is vágytak másra már, csak egy nagy családra. Azonban ennek még váratnia kellett magára, a fiút ugyanis szólította a kötelesség. Be kellett állnia katonának, még ha csak a kiképzést is kapta meg. Két évig kellett kötelezően a seregnél szolgálnia.
Bob felhívta őrhelyéről Janet, pedig nem lett volna szabad. A lány pedig minden nap tűkön ülve várta a hívását. Órákon át beszélgettek egymással, és nevettek az éjszakában. Végül hajnalban tették le a kagylót, és tértek aludni. Másnap pedig kezdődött minden újra.
Az egyik pár megelőzte Janet. Hangosan felkacagtak, majd a fiú megölelte szorosan a lányt. Odahajolt hozzá, és fülébe súgott valamit.
Jane megtorpant, ahogy az előtte lévő lány is. A fiatal csillogó szemekkel nézett párjára. Arcán halovány pír futott végig.
A fiú csak erre a reakcióra várt. Haloványan elmosolyodott, és letérdelt a lány elé. Zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy apró vörös dobozt.
A lány szemeiben könnyek buggyantak, a meghatódottságtól pedig fejét rázta, mintha nem akarta volna elhinni, hogy ez megtörténik vele akkor, és pont ott.
Jane elmosolyodott.
Az égbolt elsötétült, és megjelentek az első csillagok. A lámpák fénye megcsillantotta a homokos betont. Az utca fényárban úszott. Csak egy-két ablaknál hagyták égve a villanyt, a többiből a televízió villódzó fénye szűrődött ki.
A fiú kiejtette száján azokat a szavakat, amikre a lány várt. Választ nem kapott, csak egy ölelést, aminek következtében mind a ketten eldőltek. A lány felnevetett, majd megcsókolta a szeretett fiút. Füléhez hajolt, és belesúgta a választ.
Jane lassan tovább indult. Átérezte boldogságukat, és visszaemlékezett arra, hogy milyen érzés kerítette hatalomba, mikor Bob megkérte a kezét.

Pontosan huszonnegyedik születésnapja előtt találkozott Bobbal. Nagyon izgult, mert már régen nem látta a fiút.
Az alkalomra kicsinosította magát. Vörös loknijait kiegyenesítette, és hozzá illő vörös rúzst kent fel ajkára. Nem szokott hozzá a sminkeléshez, így más kozmetikai terméket nem vitt fel bőrére. Egy türkizkék ruhába ment el találkozó helyszínére, buggyos ujjai voltak, és az alsószoknyájának fehér tüll vége kilátszott alul. A ruha kihozta formás alakját. Elöl fehér gombokat varrtak rá díszként. Egy fehér lakkcipőt vett fel hozzá. Vállára egy fehér kistáskát tett fel, aminek ezüst csatja volt.
Elszámította magát, és sokkal hamarabb odaért, mint a megbeszélt időpont. Mivel a fiú még nem volt ott, így várnia kellett, de ezt nem bánta, szívesen várt volna a fiúra örökkön örökké, ha ő arra kéri.
A megbeszélt hely a város szélén elhelyezkedő domb volt. A csillagok akkor már beborították a tiszta eget. A dombról rá lehetett látni az egész városra. Éjszaka gyönyörű volt a fények miatt. A domb legmagasabb pontján állt egy pad, ahol Jane is állt. A pad kőből készült, és a szerelmesek padjaként is ismert volt. Oda jártak a párok, ha romantikára vágytak. Jane és Bob is ott töltötték első randevújukat, egy feledhetetlenül szép napot.
Jane folyamatosan az óráját nézte – Hol késlekedsz már? – türelmetlenkedett. Minél hamarabb akarta látni a fiút, hogy újra megölelhesse, és megcsókolhassa. Két éve nem látta, és már kezdett érte aggódni.
Lehet, hogy el se jön? Mi lesz, ha közli, hogy nem szeret már, mert talált magának egy másik lányt? Átfutott az agyán ez a lehetőség is. Félt, hogy talán igaza lesz.
Bob futva szaladt Janehez. Sötét farmer volt rajta egy fehér pólóval, ami fölött egy fekete zakót viselt. Fehér tornacipője már koszos volt a sártól, amibe út közben belelépett. Kócos szőke haja az izzadtság következtében rátapadt homlokára.
- Sajnálom, hogy késtem. – egyenesedett fel, zavartan felnevetett.
Jane karba tett kezekkel nézte kedvesét – Mit tudsz felhozni mentségedre?
A férfi nem szólt semmit, csak mosolygott tovább. Közelebb lépett hozzá, átfonta kezeit a fiatal nő derekán, közelebb húzta magához, és megcsókolta.
- Bocsánatkérés elfogadva. – pirult el.
Aznap estét végig beszélgették a padon. Volt mikor semmit sem szóltak, csak egymáshoz simulva nézték a város fényeit. A kellemes csendet aztán csipogás szakította félbe.
A fiú gyorsan csuklójához kapott.
- Mi volt ez? – emelte fel fejét Jane a férfi válláról.
- Csak az órám. – mutatta fel – Éjfél van.
Hirtelen nem értette, hogy mit is akart ezzel mondani – És? – pislogott rá értetlenül.
- Március tizenhetedike, a születésnapod.
Jane zavartan elnevette magát, amiért ez hirtelen nem jutott eszébe.
Bob zsebébe nyúlt, majd felállt helyéről – Jane, én nem készültem neked semmivel sem születésnapod alkalmából.
- Nem baj Bob, tudod jól, hogy… - de mondatát nem bírta befejezni, mert közbe vágott.
A megszólított felé fordult, és fél térdre ereszkedett elé – Szeretném neked adni a szívemet. – zakója zsebéből kivett egy bársony kötésű fekete dobozt, amit egy mozdulattal kinyitott.
Elállt a lélegzete, hirtelen nem tudott mit mondani. Kuncogásba kezdett, ami végül nevetésbe torkollt át a meglepettségtől.
- Most mi az?
Jane nevetése abbamaradt, mosolyogva nézett le a fiúra. Letérdelt elé, átfonta karjait nyakán, és szeretetteljesen megcsókolta.
– Ezt vehetem egy igennek?
Jane ismét kuncogni kezdett. Sose gondolta volna, hogy a huszonnegyedik születésnapján első felköszöntője a vőlegénye lesz.

Azóta született három gyermekük. Egy ikerpár, később pedig egy kisfiuk.
Jane mindig is büszke feleség és anya volt. Elégedett volt férje jól fizetődő állására, és gyermekei minden egyes tettére. Nem voltak jó tanulók, de kreatívak voltak, és ő ezt becsülte bennük. Belé sosem szorult annyi kreativitás, mint amennyi beléjük. Biztos volt benne, hogy apjuktól örökölték, elvégre ő volt az, aki építészként volt híres a városban.
Jane tovább indult a kihalt utcákon. A hold már magasan járt, és a csillagok is fényesen ragyogtak már. Láthatóvá vált a Göncölszekér, majd lassan a többi csillagkép.
Egy pillanatra megállt, hogy megnézhesse őket, de aztán újra elindult.
Az utca végén jobbra indult. Már onnan látni lehetett a kórházat. A kórházat „H” alapzatúra építették még a háborúk idején, hogy ne rombolják le azt. Nemrég olvasta, hogy a kórházat felújították. Ez látszott is rajta. Fehér falait sárgára festették be, hogy sokkal barátságosabbnak tűnjön az épület a betegek részére.
Odaért a kórház bejárata elé, de nem mert bemenni az ajtón. Megállt előtte, és felnézett az égre még utoljára, mintha csak a csillagokból merített volna erőt.
Az önműködő ajtó kinyílt előtte, mire Jane bemerészkedett. Nem sokat kellett szerencsére kórházba járnia, mégis úgy közlekedett ott, mintha csak ismerte volna a járást. A lépcsőn lassan felsétált a második emeletre, ahol a műtéteket szokták elvégezni.
Nem ment be a váróterembe, megállt az üveg ajtó előtt.
Jane meglepetésére mindenki ott volt.
Férje görcsösen ült az ajtóhoz legközelebbi széken. Előre görnyedt, és ujjait összekulcsolta imára. Szemei beesettek voltak, arca pedig már borostás. Kócos haja szemébe lógott. Szürke, fehér csíkos öltönyben volt egy kék inggel, amihez egy vörös nyakkendőt vett fel. Barna bőrcipője nem illett szereléséhez, de Bob sose értett a divathoz.
Az ikerpár néma csöndben ültek. Kihúzták magukat, fejüket mégis leszegték. Szőke hajuk előre omlott vállukra. Ugyan olyan ruhában voltak mind a ketten. Egy vörös blúzban, és egy fekete nadrágban. Nyakukon egy piros selyem sál tekeredett körbe. Fekete lakkcipőjüket tompán csillantotta meg a folyosó lámpájának fénye.
A két lány közt ült Jane fia. Fel-alá járt lába, ahogy várt. Rajta egy farmer, és egy fekete-piros mintás póló volt, amit fehér-piros csíkos sportcipővel vett fel.
A helyiség néma csöndbe burkolózott. Jane kezét az ajtó üveglapjára tette, nem mert beljebb menni családtagjához.
A tömör ajtó kinyílt, és egy fehér köpenyes korosodó férfi lépett ki rajta. Arca komor volt. A család minden egyes tagja felállt, és érdeklődtek.
Az orvos azonban behunyta szemeit, és megrázta fejét. - Sajnálom. - Olvasta le az orvos szájáról Jane hangosan magának. Férje a falba csapott mérgesen, tehetetlenül. Az egyik lány apja vállára tette kezét, míg a másik könny lepte fátyolos szemekkel megölelte öccsét.
Az üvegen egy fekete folt jelent meg, ami Janenek azonnal szemet szúrt. Ránézett, majd szembe fordult vele.
- Jane… - tárta ki vékony karját. Ujjain fekete körmei hosszúak voltak, és élesek – Gyere!
A nő lehajtotta fejét, fásult szemekkel közelebb lépett a feketébe burkolózó alakhoz. Nem látta arcát, de nem is érdekelte. Nagyon is jól tudta anélkül is, hogy tudta volna, hogy hogyan néz ki arca.

Amit Jane látott csak egy vakító villanás volt. Éles fájdalom járta át a testét, majd eszméletét vesztette. A sötétségben állt egymaga.
Jane előtt megjelent egy feketébe burkolózó alak. – Jane…
A nő lesütötte szemeit, és félve csak annyit szólt – Láthatnám utoljára a családom?
Az alak egy darabig nem szólt, még csak nem is mozdult. Végül bólintott.