/Versenyre készült. Sajnos cseppet sem vicces, de... :) Evvan... (vicces+fantasy témában kellett)/

A kocsit kellemes ciprusi illat lengte be. A város épületei lassan váltakoztak. Hol csak lapos tetejű kertes, hol pedig három, vagy annál magasabb panelházakat láthattak. Elhaladtak egy park előtt is, ahol gyerekek futkostak, míg az anyukájuk egy-egy padon ültek. Vol akik megtalálva a közös hangot beszélgetésbe fogtak, mások pedig a babakocsit tologatták előre-hátra, míg nagyobb gyermeküket figyelték.
A vezető egy szőkésbarna hajú középkorú férfi volt. Zöld szemeit megcsillantották a reggeli nap sugarai. A visszapillantó tükörbe nézett. Jobbra tőle egy barna hajú fiúcska ült az ülésen kuporogva. Kék szemei szomorúan követték az előtte elhaladó tájat. Csak ők ketten ültek az autóban.
- Emlékszel, hogy anyuval mennyit jártál le ide? – húzódott egy apró mosoly szájára.
A fiú jobban összekuporodott. Lábait felhúzta az ülésre, majd karjaival átölelte azokat, s állát térdeire helyezte.
A férfi érezte, hogy rossz vizekre evezett – És William, vártad már ezt a napot?
Az említett felemelte fejét, apjára nézett. Tekintete üres, semmit mondó volt. Választ nem adott, helyette inkább visszanézett az ablakra.
- Harmadik osztályba lépsz. Ez nagy szó ám. – nevetett fel, majd ismét elkomorodott.

William, a különleges képességekkel bíró fiút épp most viszik a börtönbe. Csak annyit követett el, hogy nyolc éves lett. William azonban nem félt. Pedig pontosan tudta, hogy mi vár rá.
- Szállj ki, bekísérlek.
Az őr, aki Williamra vigyázott eddig most a szokásosnál is mosolygósabb. William azonban átlátta a helyzetet. Tudta, hogy ez csak egy ál mosoly.
William kilép a rendőr autóból, és az őr kíséretében elhagyja azt. A hatalmas épület, ami előtt parkoltak. A sárga falak az egekig nyúltak. Lassan William és az őr belépett a nagy üveg kapun, majd rögtön jobbra fordultak. Az őr hosszú léptei miatt William-nek szednie kellett a lábait. A folyosó legutolsó cellájába vezette William-at.

- Jó napot Mr. Brunker! – köszöntötte mosolyogva a korabeli szőke tanárnő – Hallottam, mi történt a feleségével. Őszinte részvétem. – szomorodott el.
- Köszönöm. – sóhajtotta.
- Williamnak biztosan nehéz. – nézett a fiúra, majd megsimította barna fürtjeit.
- Igen, az. – feltűrte ingjének ujját, órájára nézett – Sajnálom, nekem mennem kell. – fiára nézett – Ügyes legyél. – paskolta meg a fiú fejét, majd elhagyta a termet.
- William, - nézett a nő az említettre – foglalj helyet. – bátorította.
A fiú bólintott, majd osztálytársaira nézett.

William erőt véve magán felmérte a terepet. A kapuig csak pár lépés választotta el, de a tízes számú mezzel bíró William nem adta fel. Eldöntötte, hogy a végsőkig kitart, és nem adja fel.
William elindult tehát. Elhaladt a gyönyörű Elisabeth mellett. Elisabeth csak megvetően nézett rá, de William állta a pillantását. Ahogy a végsőkig nézte Elizabeth szemeit, nem vette észre, hogy előtte egy hatalmas kő terül el. Egyik pillanatban még a kapu felé sétált, a másikban azonban már a fűben hasalt.
- Bocsi. Az én hibám volt.
Tod gúnyosan nézett rá. A követ pedig, amiben William megbotlott, felemelte, mintha csak egy tollpihe lett volna.
William nyelt egy nagyot, majd felállt, és tovább sétált a kapu felé. Oldalába azonban éles fájdalom hasított pont a kapuban. William lenézett.
- Figyelhetnél jobban!
Jake aranyos mosollyal üdvözölte William-et.

- Szia. – köszönt William társának. Amint leült mellé, a tanárnőre szegezte tekintetét.
- Szia. – köszönt végül Jake is – Hogy telt a nyarad?
- Jól. – húzta félre száját, azonban inkább elterült a padon.
- Nekem is. Elmentünk Londonba, aztán Oxfordba, és Readingba is. Olyan jó volt! Kaptam egy PS2-t, meg egy játék robotot. Tud beszélni, és járni. Nagyon vicces.
Jake szája be sem állt, egészen addig, amíg a tanárnő rá nem szólt.

Az óra unalmasan telt. Mikor kicsöngettek, az osztály eszét vesztve szaladt ki az udvarra.
William követte társait, de a lépcső előtt megállt, s onnan nézte a többi gyereket.
A fiúk fociztak az udvar egy távolabbi szegletébe. A lányok kört alkotva sutyorogtak, s néha a barna hajú fiú felé néztek, majd kuncogva újra összedugták fejüket.
William nem bírta megállni, hogy ne nézzen a lányok felé, hiszen ott állt ő. Arany szőke haja kettőbe volt fogva, hullámos haja úgy omlott vállára. Kék szemei mintha világítottak volna a fa lombjának árnyékában.
Alice rózsaszín-fehér kockás ruhácskáját megigazította, majd kihúzva magát odamerészkedett a fiúhoz.
Végre elérkezett William lovag napja. A hőn szeretett hercegnője végre beszélni fog vele.

- William, te kit szeretsz?
A hercegnő hangja olyan volt, mint egy apró csengő dallama.
- Téged.
William érezte, hogy arca egyre csak forróbb lesz.
- És mennyire szeretsz?
William, a bátor és hős lovag karjaival kapálózni kezdett. Nem is tudta hirtelen, hogy mekkorát mutasson.
- Ennyire!
- És az mekkora?
William elgondolkodott, majd őszintén válaszolt neki:
- Mint egy óriási traktor.
A hercegnő csak pislogott, majd kuncogott.
- És… Szerinted mennyire vagyok szép?
- Hát… Szép vagy, mint egy piros mozdony.
A hercegnő ismét csak magában nevetett, majd sarkon fordult, és visszament barátnőihez.

Hosszú percek teltek el, és William nem tudta, hogy mit is kellene csinálnia. Nem mert odamenni a lányokhoz, és a fiúkhoz sem. Most, hogy kikotyogta titkát, mi lesz vele? A fiúk biztosan gúnyolni fogják. A lányokat pedig eleve nem lehet megérteni. Ők egy külön fajba tartoznak. Legalábbis William így gondolta.
Lassan becsöngettek, és mindenki ment a saját osztályába. William-et újra elkapta a szorongás. Mintha csak egy cellába ment volna. Szívesen maradt volna még kinn az udvaron, ahol friss a levegő, és mindenki azt csinálhatott, amit akart.
Az utolsók közt ment be. Hirtelen éles fájdalmat érzett a lábában, és a következő pillanatban az arcán is. Megbotlott a küszöbben, és hanyatt eset. Nem történt komolyabb baja, így hamar feltápászkodott helyéről, és beszaladt a terembe. Gyorsan leült helyére, és próbált úgy tenni, mintha nem sajognának térdei.
A terem végéből beszélgetésre lett figyelmes. Jake és Tod vitatkoztak.
- Fogd meg! – erősködött Tod.
- Nem fogom! Nem akarom! Nekem is van. – tiltakozott Jake.
- Ugye milyen kemény? És nézd! Az enyém nagyobb! – nevette ki Tod ellenfelét.
William hátranézett, és csak akkor látta, hogy a két fiú két műanyag robotot hasonlított össze.
Tod győzelemittasan emelte fel sajátját jelezve, hogy ő nyerte ezt a csatát.
A tanárnő pár tapssal helyre intette a gyerekeket, és ezzel újra elkezdődött egy unalmas óra.

- Ne! Tod! Elszakítod!
- Dehogy szakítom! Óvatos leszek!
- Ne csináld! – sírta Alice.
Tod, azonban tudomást se véve a lány siránkozásáról, kikapta kezei közül plüss kutyáját, majd elszaladt vele. – Ő most már az enyém!
Alice sírva szaladt be az osztályba – Tanár néni! – szólongatta a nőt.

Itt volt a nagy esély, hogy William a kalóz megmutathassa bátorságát, és elnyerhesse a Lady szeretetét. William készen állt a legrosszabbra. Nagyot nyelt, majd fenyegetőn a veszedelmes kapitányra nézett.
- Add vissza a kutyáját!
- Nem adom! Most már az enyém!
- Nem a tiéd!
William félelmet nem ismerve szaladt a kapitány után. Mindent megtett, csak hogy a Lady kutyáját visszaszerezhesse.
Az eső hirtelen kezdett el esni, mintha csak dézsából öntötték volna. Villámok cikáztak az égen, és a tenger habjai egyre magasabbra csaptak fel a hajó fedélzetére. A talaj a két kalóz alatt csúszóssá lett. Míg a kapitány helyenként csak egyensúlyát vesztette, William egyik botlása követte a másikat.
- Hehehe! Szerencsétlen William! Béna! Béna!
A kapitány gúnyosan nevetett rajta. A következő pillanatban a kapitány a fallal ismerkedett meg közelebbről.
- Áu, ez fájt!
William, a kalóz kihasználva, hogy a kapitány fájó arcát simogatta, elvette tőle a Lady kutyáját.

- Megvan! – kiáltotta vidáman a fiú. Elszaladt a terem felé. Győzelemittasan lengette feje fölött a plüss játékszert.
Tod barátai körbevették a sérültet.
- Minden rendben?
- Jól vagy?
- Persze. – morogta Tod, majd tovább duzzogva visszament az osztályba.
Az eső miatt a tanárnő hamarabb visszahívta a gyerekeket, hogy meg ne fázzanak kinn az esőben. Nem sokkal ezután be is csöngettek.
William osztálytársai a radiátor előtt ácsorogtak, hogy felmelegedjenek.
- Alice… - ment a lány elé William.
- Igen? – pislogott rá.
- Ez a tiéd. Igaz? – nyújtotta neki a vizes plüss kutyát.
Alice bátortalanul bólintott, majd elvette tulajdonát – Köszönöm szépen. – arca halovány piros pozsgás színbe borult.

William már nem is érezte magát annyira bezárva. Bár a nap további részét bent kellett töltenie az osztályban. Bár csak két órájuk volt még aznap. Egyedül akkor hagyták el a termet, amikor mosdóba, és ebédelni mentek a fenti szintre.
Az ebéd aznap brokkoli krémleves, és lencse főzelék  volt. Ezt a nagyobb diákok jóízűen megették, de az alsóbb tagozatosok a szájukat húzták.
- Nem akarom megenni!
- Ez zöld!
Mindenhonnan csak nyafogást lehetett hallani.
William csendben ette meg az ebédet. Egy szót sem szólt egész idő alatt. Eszébe jutott édesanyja.
Mindig azon vitatkoztak, hogy nem akar megenni semmi olyat, aminek furcsa az állaga, színe, vagy szaga. Márpedig volt olyanban része, hogy az előítélet ellenére igen finom ebédet kapott.
Nem akarta elfeledni édesanyját, azonban édesapja, akit még mindig szeretett, már csak ő maradt neki. Ahhoz, hogy kettejük köteléke erős maradhasson, William eltökélte, hogy mindent megtesz.
Ahogy ez eszébe jutott, legszívesebben elsírta volna magát. De édesapja mindig is arra bíztatta, hogy bármennyire is fáj, ne sírja el magát. Az nem egy férfihez illő viselkedés. William így tehát mindig is próbálta leplezni érzelmeit, főleg amikor sírni akart. Abban a pillanatban azonban nem bírt ellenállni a kísértének. Arcán könnyek peregtek le.
Mielőtt azonban észbekapott volna, már az osztályteremben ült, és két társa beszélgetését hallgatta.
- Szerinted melyiké a kerekebb?
- Szerintem Elisabeth-é. Szerinted?
- Szerintem Alice-é formásabb.
A lány nevét meghallva William hátrafordult. A két fiú a két lány padján könyökölt, és úgy néztek ki a fejükből. Az említettek, azaz Maya és Alice térdepeltek székükön háttal a két fiúnak.
- Kérdezzük meg William-et. – a két fiú rábólintott egyszerre, majd az említett felé fordultak – Szerinted kié kerekebb? – nyújtottak felé egy-egy narancsot, amit a két lány még az ebédjükből hagyott meg.
Épp hogy válaszolt volna William, édesapja jelent meg az ajtóban.
- William, itt van apukád! – szólt neki kedvesen a délutános tanár. Pocakos, ötven év feletti ősz férfi. Gesztenye barna szemei mosolyogtak, mint mindig.
A szólított mosolyogva nézett apjára. A férfi komor volt, ám most mégis ott ült szemei sarkában egy apró csillanás, ami boldogságát tükrözte, miszerint fiát újra láthatja.
William boldogan szaladt apjához. Átkarolta derekát, és hozzábújt. Már-már szinte fellökte őt.
- Mehetünk? – kérdezte gyengéden.
A fiú aprót bólintott. Megfogta édesapja kezét, elköszöntek a tanártól, majd felszabadultan sétáltak ki az iskolából.
Mindketten örültek, hogy újra láthatják a másikat. A szeretett nő halála után már csak ők ketten maradtak egymásnak. És ezt ők is nagyon jól tudták.