/versenyre egy újabb fantörpikus mű krimi kategóriában/

„London, 1871. 12. 22.”

A helyszínt és az évszámot mindig felírta a jegyzetfüzetébe, amióta csak nyomozó lett. Annak pedig már volt vagy tíz éve. Akkor még Brooklynban élt, és dolgozott, majd az ügyek kapcsán folyton költözésre kényszerült.

„Újabb gyilkosság történt a Belmond utcán, e héten a harmadik. A legtöbb gyilkosság a pénz miatt történik, vagy mondjuk úgy, anyagi haszon miatt.”

Ahogy az utolsó mondatot is leírta, fekete keménykalapját arcába húzta. Szőkésbarna haja arcába simult, így takarta fátyolos tekintetét. Újra visszaolvasta jelentését, amit még csak jegyzetfüzetébe írt le.

„Az áldozat ezúttal a Walker család volt. Halottak száma: három. Mr. Walker, Mrs. Walker, és lányuk, Eleonora. Történteket a család barátja, Mrs. Okins vette észre, aki a szörnyűség láttán hívta a rendőrséget. A megtakarított pénzükön kívül eltűnt még pár értékes tárgy is, mint a svájci karóra, és a gyémánt bross. A vizsgálatok szerint az áldozatokkal ugyan azzal a technikával végeztek, mint az előbbi eset kapcsán. Valószínűleg a bűnös ugyan az az ember volt.”

A családot a fiatal, harmincas éveiben járó nyomozó jól ismerte. A szomszédjai voltak, akiket az évek során megkedvelt. Mr. Walkerrel hétvégenként éjszakákba nyúlóan pókereztek, vagy más kártyajátékokkal mulatták az időt.
A jegyzettömböt kabátzsebébe mélyesztette, majd elindult az ajtó felé. Egy halk kattanás, és az ajtót már ki is nyitotta. Kiérve a hűvös szél fútta utcára összehúzta maga előtt szürke ballonkabátját, ami térdéig takarásba fogta. Fekete nadrágjának szára csurom vizes volt, így az lábszárához tapadt. És ha még az ember fia nem fázott volna így eléggé, akkor a hóesés ég rásegített. Az apró szemeket a szél ide-oda fújta. Szinte cikáztak a levegőben.
Roy vastag kötött piros sálát felhúzta orráig, hogy ezzel is védje arcát a hidegtől. Orrát megcsapta az ismerős fahéj és narancs illat, ami téli napokon elárasztotta házát.
Meg kell oldanom az ügyet. Már csak Mary kedvéért is. – gondolta magában. Mary a tíz éves kislánya volt. Már csak ő maradt neki felesége halála óta.
Szegény asszony három éve hunyt el, a tüdőgyulladás erősebbnek bizonyult nála. A gyász még mai napig Royt mardosta. A tehetetlenség keserves érzése járta át testét.
Akkor rúgták ki brooklyni állásáról, és költözött fel nagyszülei régóta elhagyatott villájába. Bár Londonban több álláslehetőség volt, Roy szakmájánál akart maradni. Fiatal kora miatt azonban nem fizették meg rendesen, így szegény sorsra kerültek. Roy sosem kért kölcsön, és senkitől sem kért segítséget. Ő ahhoz túl büszke ember volt. Azonban a kifizetetlen számlák csak sorakoztak íróasztalán, és az sem segítette helyzetét, hogy a válság miatt mindennek felment az ára. Ráadásul két nap múlva karácsony.
Mindennél jobban szerette Maryt, így természetes, hogy azt akarta, hogy boldog legyen. Bármit megadott volna neki, de ehhez elég pénznek kellett volna lennie a zsebében ahhoz, hogy be is tarthassa.
Lányáról azonban gondolatai a lezáratlan ügyre. Ő maga is a Belmond utcában élt, ahol a rablások sorra halálos áldozatokat követeltek. Félt, hogy egy nap úgy kell hazatérnie, hogy lányát holtan találja elterülve a laminált padlón. Éppen ezért előintézkedéseket tett ez ügyben. Szereltetett fel még két zárat, és lányát óvva intette, hogy idegeneknek ne nyisson ajtót. Ha pedig bármi furcsát észlelne, akkor bújjon el az ágya alá. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett. Rendőröket mégse hívathatott a házához, hogy őrt álljanak.
Még látogatást kellett tennie a rendőrségnél, hogy részt vegyen kihallgatáson a gyanúsítottakkal. Mivel a bűntény elkövetője nem hagyott hátra maga mögött semmilyen bizonyítékot, és szemtanuk sem voltak, így csak egy embert kellett kihallgatnia. A család barátját, Mrs. Okinst.
Az utca végén balra fordult, és egy oszlop mellett állt csak meg. Zsebében kutakodni kezdett tárcája után, amiben a villamos jegye kapott helyett pár ezüst font mellett.
A villamosra nem kellett sokat várnia. Ahogy felszállt a járműre kilyukasztotta a kezében szorongatott hüvelykujjnyi nagyságú sárga cetlit. Helyet keresvén magának szétnézett, de az zsúfolásig megtelt. Az utat végig állva tette meg.
A parfüm és kölni különös egyvelegétől már-már megrészegült. Az utasok beszélgetése egybefolyt, csak egy-egy szót hallott ki abból, amit mondtak.
Mikor leszállt a központ főútján, egy bolt üvegfalú butikjával találta szemben magát. Egy játék üzlet volt. Az ajtón mókás, vidám színű betűkkel volt kiírva: „Csóka család játékboltja”. London legnagyobb játéküzletének volt mondható. Egy egész család keze alatt virágzott a vállalkozás.
Roy közelebb lépett a kirakathoz, ahonnan duci plüss medvék, színes karikák, fából készült építő kockák, és mosolygó porcelán babák mosolyogtak rá. Akaratlanul visszamosolygott a törékeny babára. Mary minden vágya egy ilyen baba volt. Megfogta őt a fehér csillogása, a finom virág mintás, csipkés szegélyű ruhája, és a műanyag piros cipője, ami hasonlított arra, amit ő maga is magáénak szeretett volna tudni. Kék szemei egy-egy apró üveggolyó volt, amiket mozgatásra felnyitott és lehunyt. Azonban bármennyire is szerette volna, Roy nem tudta megvenni. Túl drága volt, és már az is fájdalmas érzést keltett benne, hogy ránézzen az árcédulájára. Számára az összeg – akkori helyzetében – mintha kimondhatatlan lett volna. Pedig csak egy egyszerű porcelánbabáról volt szó. Majd meg szakadt a szíve, mikor hátat kellett fordítania a kirakatnak, és elindulni a rendőrség központja felé.
A fehér három emeletes épület már magában félelmetes volt, de ezt csak tetézte, hogy egy pisszenést, még annyit sem lehetett hallani a közelében. Nem csak a járókelők, de az autók, és más közlekedési eszközök is elkerülték. Csak az ott dolgozók, akiket ki kellett hallgatni, illetve volt problémájuk a közbiztonsággal jártak-keltek az épület környékén.
Ahogy belépett a vastag üvegajtón, a portás felnézett újságja fölött, majd látván az ismerős arcot visszaemelte tekintetét a fekete betűkre.
Roy nem bánta, e gyászos nap után nem vágyott bájcsevelyre. Elindult a hosszú folyosón, egyenesen abba a terembe, ahol Mrs. Okinst kihallgatták. A sálat még út közben igazította meg, hogy ne legyen útban a beszélgetésnél.
Lenyomva a kilincset már át is lépte az üvegezett ajtót, amin főnökének neve állt. A helyiségben már javában állt a nő kifaggatása.
Mrs. Okins egy fiatal hölgy volt. Még csak tizenkilenc éves volt, és máris férjnél. A szóbeszéd szerint még tanulmányaival is felhagyott, csak hogy boldoggá tehesse Mr. Okinst. Szőke haja könnyedén omlott vállára, barna szemei könnybe lábadtak. Egy sötét lila ruhát hordott a legújabb párizsi divat szerint. Napernyője csipkéből készült, amin a mesteremberek évekig dolgoztak, hogy a hölgy egyedi darabot kaphasson kézhez.
Mikor Roy belépett, a nő rá szegezte tekintetét, de nem szólt egy szót sem. Sminkjét szétmosták sós könnyei, orráról lekente a púdert, amit a zsebkendő használata előtt olyan gondosan elsimított bőrén.
Mivel a nő nem tudott a rendőrség számára hasznos információkat kiadni, így hamar elengedték, had menjen Isten hírével. Később újra felkeresik annak reményében, hogy csak a hirtelen ért veszteség miatt nem tudta teljesíteni a rá szabott feladatot.
Ray már kora este hazaért. Ez tőle szokatlan volt, hiszen nyomozó lévén későn ért haza. Volt, hogy hajnalok hajnalán esett be – szó szerint – az ajtón. Ahogy kinyitotta a lakás ajtaját, észrevette, hogy lánya cipője nincs sehol sem az előtérben. Egyedül hagyta otthon, így bűnbánat fogta el. Nem vette le utcai viseletét, készen állt arra, hogy újra kimenjen a zrd időbe. - És ha elrabolták? - Ez volt az első, ami eszébe jutott. Kétségbeesetten kezdte szólongatni lánya nevét. Válasz hosszú ideig nem érkezett. Roy csak egy tompa puffanást hallott, de mikor a hang irányába indult, onnan elé lépett lánya. Bájos mosolyával elűzte édesapja minden bánatát.
- Miért van rajtad benn a házban az utcai cipőd? – kérdezte Roy – És miért nem válaszoltál? – kapta fel lányát ölébe, és elindult vele a nappaliba, ahonnan Mary érkezett.
A lány elsápadt, és szinte kivetette apja kezei közül magát. Nem esett semmi baja, mint egy macska, talpra érkezett. – Ne apu! Nem szabad! – szaladt a kanapéhoz.
A férfi hirtelen nem tudta, hogy mi üthetett lányába, és értetlenül nézett rá – Micsodát?
- Ez meglepetés! Karácsonyi meglepetés! – bólogatott megerősítve mondandóját.
- Rendben, akkor nem kérdezősködök.
Mary bólintott egy utolsót, majd a kanapéról felvett egy barna plüss medvét. Beindult szobájába, maga után húzta a földön. A maciból kihullt egy apró vatta darab, amit a nap fénye megcsillantott, mintha csak egy üvegdarab lenne. A lány nem vette észre a dolgot, így tovább ment szobája felé mit sem sejtve.
Roy ahogy közelebb lépve jobban szemügyre vette a pamut darabot, egy aranyláncot vélt felfedezni, amin egy súlyos medál piroslott a vértől. Ismerős volt neki az ékszer. A medálon Szűz Mária domborzati képe volt látható, amint épp kezei közt tartja a kis Jézust. Hirtelen nem tudta hova tenni a kilétét egészen addig, amíg a véres felületen végig nem simította úját. Mrs. Walker nyakában látott a mindennapokban ugyan ilyen medált. A gyilkosság helyszínén az is kiderült, hogy a lánc eltűnt.
- Mary…? – szólította meg alig hallhatóan – Mit keres itt Mrs. Walker nyaklánca?
A lány megtorpant. Nem fordult apja felé, de még csak nem is válaszolt. Lehajtotta fejét, aprócska kezeivel pedig erősebben szorította meg játékának mancsát.
- Láttam, hogy a macidból esett ki. – folytatta Roy.
A kislány felé fordult. Hajszínét apjától örökölte, tincsei lapockáig értek. Szemei és arca azonban anyjáé voltak. Egy angyali tekintet, amire jobb esetben nem lehet haragudni. - Azt mondtad szükségünk van a pénzre. Mióta anya meghalt, olyan furcsa vagy.
- Mrs. Walkeré ez a nyaklánc?
- Én kértem szépen, de nem adta. – nézett ki az ablakon, ahol szinte látta maga előtt újra a jelenetet.
A nő a kérésen csak nevetett, és nem törődve a kislánnyal, tovább beszélgetett férjével. Eleonora, Mary barátnője kérlelte, hogy menjenek inkább játszani, de a lány büszkesége nem engedhette, hogy szó nélkül hagyja a kinevetést. Mikor Eleonora nem figyelt, hypót tett a teájába. Szó nélkül nézte végig, ahogy barátnője meghal. Mikor a lány édesanyja bement a konyhába, mert felfigyelt a túl nagy csöndre, Mary leütötte őt, majd elvágta a torkát. Mr. Walkerrel - amíg újságjával volt elfoglalva - egy zsinór, és az ajtó végzett, amit leleményesen oldott meg. Eleonora lepcses szájú volt, és mindent kikotyogott, ami épp szívét nyomta. Innen tudta meg, hogy hol tartják a pénzüket. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyenre vetemedett. A Walker család előtt már voltak mások is, akik belesétáltak – szó szerint – kelepcéibe. Eszközeit táskájába mélyesztette el, és amilyen messzire csak tudta, elvitte a helyszíntől. Hogy mit kell tennie részben a plüss állatain tett kísérletei, részben apja beszámolói segítettek. Roynak mindig is az volt az álma, hogy lánya nyomdokaiba lép majd egy szép napon.
- Mary, mégis mit tettél? – hüledezett Roy. Letérdelt a lánnyal szemben, hogy lássa tekintetét.
Tíz éves kislánya odament hozzá, és szorosan megölelte. – Sajnálom apa. – súgta alig hallhatóan mikor az említett viszonozta ölelését.
A harmincas éveiben járó férfi pupillái kitágultak, majd lehunyta szemeit. Izmai elernyedtek, elengedte lányát. Egy könnycsepp gördült le arcán, az utolsó. Azóta soha többet nem sírt.

Annyi emberrel találkozol naponta, a villamoson, az utcán. Mindegyik számodra ismeretlen életet él. Lehet, hogy az egyetemen melletted ülő zongorázik, és minden este komponál, a fagylaltárus pedig megszállottan ír.
Roy örök álomba zuhant kislánya, Mary kezei által. A kés, amit a lány az ölelésekkor a férfiba mélyesztett éles volt, és a férfi szívéig hatolt.