/jeeee, végre egy új szerzemény x'D/

Lassan nyitotta ki hatalmas, kerek kék szemeit. Az első, amit meglátott, saját maga volt. Egy üzlet kirakata előtt állt. Dús szőke göndör haja két copfba volt felkötve. Fehér hálóinget viselt, ami nagy volt rá. Az alja a térdéig ért, a ruha ujja pedig ellepte ujjbegyeit.
Szél söpört végig az utcán, felkapott pár földön heverő, vagy a faágon pihenő hópelyhet, és a hátán vitte tova. A napsugarak vakítóan csillogtatták meg a fehér havat. A házak árnyékai hosszan elnyúltak az utca kövén.
Az emberek nagy kabátban, sállal, sapkával, és kesztyűvel merészkedtek ki az utcára, ő mégsem fázott. Felnézett az égre, majd vissza az üzlet kirakatának üvegére.
- Hol vagyok? – kérdezte alig hallhatóan, de csak magától.
Ahogy szétnézett, felismerte a területet. A házuk utcájában állt. Ha megfordult és felnézett volna, szobájának ablakát láthatta volna. De most arra nem volt kíváncsi. Jobban lekötötte őt az előtte lévő üzlet.
Körülötte az emberek nem foglalkoztak vele. Mindenki ment a maga dolgára. Egy magas, fekete hajú férfi neki ment, mire a lány kibillent egyensúlyából, és a bolt üvegéhez tapadt.
- Hé! – nézett hátra a férfira.
Mintha mi sem történt volna, csak a jobb karját dörzsölte meg, amivel nekiment. A lány csak nézte az egyre távolodót, majd a kirakat felé nézett. Bent hangszerek voltak. Dobok, hegedűk, gitárok, és még olyan hangszerek, amiknek nem tudta a nevét.
Mindig is érdekelte őt a zeneipar. Arról álmodott, hogy megtanul zongorázni, és belép egy orkesztrába, vagy rosszabb esetben gitározni tanul, és alapít egy zenekart.
Sokszor látott a televízióban koncerteket, de ő élőben is szeretett volna ott lenni egyen. Csakhogy erre igen kevés volt az esélye. Beteges volt, sokszor lábra se tudott állni. Ezért is volt furcsa neki, hogy most kinn az utcán állt. Ámbár nem emlékezett rá, hogy miért hagyta el a családi fészket aznap.
Ez azonban jelen esetben cseppet sem zavarta. Ki akarta élvezni a napot, amikor kinn lehet az utcán a friss levegőn, emberekkel körülvéve, akik számára idegenek voltak. Izgatott volt. Nem is tudta, hogy mivel kezdje. Menjen el egy nagyot sétálni a parkba, játsszon a korabeli gyerekekkel? Olyan sok mindent tehetne meg, és olyan kevés az ideje.
Azonban agyán átsiklott egy gondolat: Anyáék tudnak róla? Még az is megeshet, hogy szó nélkül hagyta ott a szobáját.
- Vissza kell mennem. – szomorodott el. Már megszokta, hogy magában beszél, így nem zavarta, hogy megjegyzését mások is hallhatták. Tekintetét felemelte szobájának ablakára.
Lassan elindult a járda széléhez, hogy átkelhessen az úton. Óvatosan haladt előre, hiszen mezítláb állt a betonon, és az apró kavicsok, szúrták a talpát. Kellemetlen volt cipő nélkül járnia. Még sose csinált ilyesfélét, mindig intették a helyes viselkedésre. Azt hitte, hogy fájdalmas lesz így sétálnia, de tévedett. A járda széléhez érve lenézett az aszfaltra, mintha csak a távolságot méregetné. Ismét felnézett szobájának ablakára. Elszomorodott, hogy talán szülei olyan mérgesek lesznek rá, hogy kiszökött, és ismét kényszerítik, hogy ágyába feküdjön vissza, méghozzá minél hamarabb. Elnézett jobbra, majd ballra. Az úton több autó is a megadottnál gyorsabban haladt el előtte. A rendőrök fülük botját sem emelték rá, hiszen reggel volt, és az emberek a munkahelyükre siettek.
A kislány figyelt arra, hogy ne legyen a közelében egy autó sem mikor átkelt az úttesten. Egy balról haladó autó azonban amint gyorsított, amint ő átlépte a felező vonalat. Még épp időben ért át, hogy ne essék semmi bántódása.
-Talán elbambult, ezért nem vett észre. – nyugtatta ezzel magát. Hinni akart benne, hogy nincsenek rossz emberek, csak is kizárólag jók. Megkönnyebbülten fújta ki magát, amikor átért a másik oldalra.
A lámpaoszlopra egy fekete varjú szállt. Megrázta testét, majd szárnya alatti tollait rendezte el. Szemei a kislányon maradtak, minden lépését figyelte.
A gyermek érezte, hogy figyelik, így körbenézett. Időbe telt, mire észrevette a varjút. Hitetlenkedve nézett fel a mellette álló lámpaoszlopra, ahol a varjú pihent meg.
Miért pont engem? – kérdezte magától választ nem kapva. Lassan házuk bejárati ajtójukhoz lépett.
Ahol a lány lakott, egy három emeletes panelház volt. Halovány sárgára volt festve, az erkélyek falai pedig világoszöldre. A korlátok pirosra festett vasból absztrakt képet ábrázoltak, amik egy-egy aranybarna üveget védtek. A ház sokkal inkább egy papagájra emlékeztette a kislányt. Szeretett ott élni, hiszen a reggeli forgalom zajait leszámítva csendes hely volt, ahol az ember bármikor elmerülhetett saját gondolataiban.
Odament az ajtóhoz, és a bal oldali fal felé fordult, ahol a kapucsengő kapott helyet. Lábujjhegyre állt, hogy elérhesse a számokat. A szerkezet kijelzőjét nyomogatta. 1…3…2. De mindhiába nyomogatta, a kapucsengő nem adta ki a szokásos „bííp” hangot amikor ujjai az érintőképernyőhöz értek, az ajtó így nem nyílt ki.
- Mi történt? Elromlott volna? – értetlenkedett – Most hogy jussak be? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nem fog menni. – szólt egy hang mögüle.
A lány megfordult, szétnézett, de nem látott senkit sem.
- Ide! Ide le! Itt vagyok lenn! – ugrándozott.
Leemelte tekintetét, de nem akart hinni a szemének. A földön egy holló ugrándozott, hogy felkeltse a figyelmét.
A madár fejét illegette jobbra, majd ballra – Mi az? Mi a baj? – hirtelen eszébe jutott miért néz rá hitetlenkedve - Ne ijedj meg Mona, nem bántalak. – repült fel a lány vállára.
- Mégis ki… Vagy inkább mi vagy te? És honnan tudod a nevemet? – ahogy a madár vállán pihent megnyugodott, de még mindig értetlenül nézte. Úgy vélte, hogy az emberek kinevethetik, vagy éppen furcsállnák, ha egy hollóval beszélget, ezért gyorsan körbenézett, hogy látja-e őket valaki.
- Ne izgulj, nem lát minket senki sem.
Mona szemei tágra nyílnak – Nem… lát…? – ismételte meg magában.
- A nevem Claus, és a feladatom az, hogy átkísérjem a bolyongó lelkeket a túlvilágra.
- Bolyongó… lelkeket? – döntötte fejét oldalra a lány.
- Igen. Más néven a szellemeket.
- Akkor rossz helyen jársz. Én itt egy szellemet sem látok.
Claus sajnálkozóan, de ugyan akkor komoran nézett Mona-ra le nem véve tekintetét róla. A lány azonban nem törődött vele, és tovább próbálkozott a házba jutással.
- Mindhiába igaz? – szakította meg a csendet.
- Miért nem reagál? – kérdezte elfúló, kétségbeesett hangon Mona.
- Nem érhetsz hozzájuk. Nem tudsz. – a lány mögé repült – Nézd! Pihe könnyű vagy. – karmait hálóingjébe mélyesztette, széttárta szárnyait, csapkodott velük, mire mindketten a levegőbe emelkedtek.
- Repülök. – csodálkozott a lány, majd önfeledten felnevetett, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy miért is lehetséges ez. – És a szüleim?
- Ők jól vannak. – repült Mona ablakához. A nyitott ablakon könnyedén berepült, és csak bent a szobában tette le csomagját.
A szoba babarózsaszín színre lett kifestve. A fehér bútorok, és a fal közt leheletnyi árnyalat volt csak. A polcokon babák, és különböző plüss állatok sorakoztak. Az ágy melletti sarokban egy éjjeliszekrényen virágos lámpa állt, ami még mindig égett. Az ágytól messzebb lévő térfélen egy fehér-kék színű babaház kapott helyett, ami előtt pöttöm piros asztal állt hozzá illő székekkel.
- Mit szóltak hozzá? – nézett körbe szobájába a lány. Ágyában még ott feküdt merev fehér teste – Még nem…?
Claus épp szólt volna, de ekkor az ajtó nyitódott.
- Drágám, ne haragudj, de a főnököm behívatott, és így nem tudok… - a szobába egy fiatal nő lépett be. Sápadt volt, szemei alatt sötét karikák jelezték kialvatlanságát. Csapzott szőkésbarna göndör haja vállára omlott. Amikor azonban meglátta ágyban heverő lányát, elállt lélegzete.
Mona teste mereven feküdt a puha párnák közt. Bőre akár a márvány, résnyire nyitott ajkai halovány lilára színeződtek, szemei hunyva, mintha csak aludna. Azonban akár csak a lélek, édesanyja is tudta, hogy már sose fog felébredni. Nem nőhet fel, nem láthat élő koncertet, és nem fog többé beszélgetni édesanyjával.
A nő zokogva rogyott térdre Mona ágya mellé. Apró kezeit sajátjai közé vette, és úgy hullatta rá forró könnycseppjeit. Szidta magát, amiért nem lehetett vele utolsó perceiben, átkozta az eget, amiért elvették tőle egyetlen gyermekét, és nem bírt megbocsátani Mona-nak, amiért ott hagyta.
- Vigyél el innen. – nézett a hollóra a lány – Kérlek. – hajtotta le szemeit. Érezte, hogy szemeit könnyek lepik el, átjárta a fájdalom, de sírni nem tudott.
Claus engedelmesen felröpítette az apró lelket, kirepült vele az ablakon, majd oda tette le, ahol a lány felébredt, a butik előtt.
- Miért haltam meg? – rángatózott válla, síráshoz készülődött.
- Gyenge volt már a szervezeted. Nem bírta tovább.
- De az orvos azt mondta, hogy meggyógyulok.
Claus hallgatott, és a földet nézte, hátha talál morzsát, amit felcsipegethet.
- Hazudott? – kérdezte alig hallhatóan.
A holló nem válaszolt, csak tovább kémlelte a járdát – Sajnálom. – bökte ki végül – Most az a legfontosabb, hogy…
- Nézd! – mutatott Mona egy régi poszterre – Elmegyünk a vidámparkba? – csillantak fel szemei.
Hiába is próbált, nem bírt neki nemet mondani. A lány még szinte alig élt, és azt a kevés időt is a szobájának négy fala közt kellett eltöltenie.
- Ha megtudsz majd fogni evilági tárgyakat.
- Valahogy így? – eltökéltségtől csillogó szemmel kezdte el lefejteni a plakátot a falról.
- Igen… Valahogy… - sóhajtotta.
- Akkor mehetünk? – kérdezte fellelkesülve.
Claus bólintott, majd szárnyával csapkodni kezdett, s úgy mutatta az utat. Mona búskomoran követte őt, miközben gondosan kikerülte az embereket. Nem akart átmenni rajtuk, így inkább a nehezebb utat választotta, a kikerülést.
- Többen is vagytok?
- Hogy érted ezt? – kérdezte Claus.
- Több holló segít a szellemeknek?
A madár leszállt a kislány fejére, úgy illegette fejét – Nem. Én vagyok az egyedüli.
- Gondolom nem én vagyok az egyedüli ebben a városban.
- Igazad van, nem te vagy.
- És ők hol vannak most?
- Körülöttünk. Csak épp én látom őket egyedül.
- Én miért nem?
- Nem tudnak senki mással kapcsolatot teremteni, ha nem akarnak.
- Még veled sem?
- Velem más a helyzet, hiszen kénytelenek.
Mona sokáig csöndbe maradt – Miért maradtam itt?
- Általában azért maradnak e világban a lelkek, mert nem tudták beteljesíteni a legnagyobb vágyukat. Ilyenkor esélyt kapnak rá.
- Akkor… - hangja elcsuklott, mondatát nem fejezte be végül.
Claus nem erőltette a beszélgetést. Belegondolt, hogy Mona milyen higgadtan kezeli a helyzetet. Volt már dolga sok szellemmel, tudja milyen zaklatottak is lehetnek, amikor megtudják a kegyetlen igazságot.
- Hiányozni fognak. – morogta orra alá Mona alig hallhatóan.
Mindketten tudták, hogy kikre gondol Mona, így nem is kellett a témát feszegetni. Csendben haladtak tovább a vidámparkhoz. Ahogy Mona sétált tovább fején Claussal, megtorpant. Egy hatalmas fából készült kapu előtt találta magát. A kerítés mögött hóval borított különböző fák ágaskodtak az ég felé. A kapura a „Stern Nemzeti Park” szavak voltak vésve nagyobb betűvel.
- Bemehetünk? – próbált felnézni Clausra Mona – Még nem voltam itt sose. Biztosan nagyon szép télen a táj.
A lány szerette a természetet, de betegségének köszönhetően csak képekről, és videókról láthatta viszont.
- Menjünk. – repült fel a magasba Claus, és ezzel átrepült a kapu fölött, ami mögött eltűnt szem elől.
Mona követte tekintetével a holló útját, majd a kapura nézett. Nyitva volt az oda tévedőknek. Bármikor bemehetett az, akinek kedve támadt piknikezni, levegőzni, állatokat lesni, vagy egy szép képet fotózni. Bár tél volt, az emberek még így is szívesen látogatták a védett területet.
Milyen békés. – gondolta magában Mona. Ahogy belépett a nyitott kapu küszöbén egy hóval terített ösvényt pillantott meg, ami az utat mutatta. A fák lombjai közül nesz hallatszott. Mókusok kerestek maguknak eleséget, épp úgy, ahogyan a többi ott élő állat. A földön a fák lehullott levelei kandikáltak ki ezzel színezve a fehér havat. A lány elindult az ösvényen, amit legelőször pillantott meg. Nagy léptekkel, de lassan haladt előre. Mindent szemügyre vett, és sokszor meg is állt, hogy megfigyelje a vadállatokat, vagy hallgassa a park zenéjét. A madarak dala, a szél süvítése, a levelek zizegése. Az apró neszek mintha egy dallammá alakultak volna.
- Ez olyan, mintha koncerten lennék. – hunyta le szemeit.
- Voltál már koncerten? – kérdezte egy közeli faágról Claus.
- Nem még. – hajtotta le fejét csalódottan Mona – Pedig nagyon szerettem volna elmenni, de nem tudtam a betegségem miatt.
- Kövess. – rugaszkodott el az ágról. Az ösvényről letért, ahogy mutatta a lánynak az utat.
Mona kíváncsian követte a hollót – Hova megyünk? – hogy ne tévessze szem elől kalauzát futnia kellett. Nem érzett fájdalmat, és fáradtságot. Mintha az eddig legyalogolt kilométerek meg se kottyantak volna neki.
- Csak gyere. – nézett vissza egy pillanatra Claus.
Mikor megállt, már egy másik ösvényre tértek. Mona körbenézett. A fák magas törzsei olyan vékonyak voltak, mint Mona apró teste, lombkoronái pedig elhullatták leveleiket. Az ösvény közepén egy hegedű állt, aminek csigáján Claus pihent meg. A hangszer tetejét, hangolófejét, és fogólapját hó lepte el.
Mona közelebb lépett a húrtartójáig hóba süppedt hegedűhöz. Csillogó szemekkel végigsimított a tetőn, úgy méregette – Csoda szép. De hogy került ide?
- Egy tolvaj ejtette le tegnap éjjel menekülés közben. Ma hajnalban találtam én is csak rá.
Mona Clausra nézett – Játszanál rajta? – kérdezte elfúló hangon.

A holló sokáig nem szólt egy szót sem. Mona tekintetét fürkészte – Ha játszok rajta, neked teljesül a vágyad. Nem tudunk elmenni a vidámparkba, és ahova szeretnél még, mert te a túlvilágra kerülsz.
- Nem bánom. Szeretnék egy élő koncertet hallani. – pirult el.
Claus belekezdett a húrok pengetésébe csőrével. Ő is zene rajongó volt, de csak távolról figyelte a művészeket, akik a minél szebb hangok kicsikarásával foglalkoztak. Most először játszott hangszeren, és úgy érezte egész jól is megy neki. A hegedűt gitárként pengette, sorba egyik húrról a másikra járt csőre. Ahogy teltek a percek jobban kiismerte melyik húr milyen hangot adott ki, és lassan már a dallam is összeolvadt a természettel.
 A park Claus játékától zengett, sok állat hagyta abba teendőjét csakhogy meghallgassák a melankolikus dallamot.
Mona is csendben hallgatta. Szemeit lehunyta, hogy átjárja őt a kellemes érzés, amit a zene hallgatása idézett elő benne. Melegség járta át testét, és mikor szemeit kinyitotta, fehér fényt pillantott meg maga előtt. Hívogatta őt, és tudta, hogy elérkezett az idő, hogy átkeljen rajta. Félt, hiszen nem tudta mi vár rá - Claust pedig nem akarta megszakítani játékában – de ugyan akkor érezte, hogy neki ott van a helye. Felállt, még utoljára a hegedűre, és kalauzára pillantott – Viszlát, köszönök mindent. – mosolyodott el.
Mikor a holló felnézett, Mona lelke halványodni kezdett. Tudta, hogy elérkezett az ideje, és boldog volt, hogy segíteni tudott egy újabb léleknek. – Sosem foglak elfelejteni. – gondolta magában. A dallam hirtelen abbamaradt. Az egyik húr, amit Claus épp meg akart pengetni elszakadt pont akkor, mikor Mona lelke már átlépett a túlvilágba.