Utálom a november elsejét, immáron ötödik éve. Nem mintha régen szerettem volna… Na lássuk, mi is történt kicsi Csittel ekkor.
Úgy volt, hogy tizenegykor már a kocsiban fogunk ülni. Na ebből lett háromnegyed tizenkettő. Imádom, ha késünk, olyankor jön a száguldás. *-* Na nembaj, anya felhívta mamecot, hogy mikor menjünk ki a temetőbe, este, vagy reggel. Mindig reggel mentünk ki, így én, és keresztanyám azt ajánlottuk, menjünk ki most este. Ezt meg is beszéltük, ez után mi elzúztunk Jupiterre. Én, meg a szülők. Ott ugye élnek és éltek drága rokonaink.
Mondhatom szerintem nyugodtan, hogy nem volt hozzá nagy kedvem. Egyrészt azért, mert ott lett volna az a srác, aki nem vérszerinti rokonom, de el kell hogy viseljem, focizik, és mint ilyen, kőbunkó általában. De komolyan! Hiába voltam vele kedves, ezt érdekelte? Ááááh! :D Na de sebaj.
Szóval… Mielőtt elmentünk volna hozzájuk, betértünk egy cukrászdába, hogy ne üres kézzel menjünk vendégségbe. Vettünk kettő kiló teasüteményt, meg ezen kívül 30 db rétest, és 10 süteményt. Szóval rengeteget fizettünk, de mivel apa rokonsága, ezért ki kell tennünk magunkért. Bezzeg ha anyáé lenne… :D
Megérkeztünk, köszöntöttük őket, majd leültünk ebédelni. Már ekkor furcsa volt a srác viselkedése. Szedett nekem savanyúságot, és öntött innivalót. Szerintem beteg volt. oO Vagy csak nagyon unatkozott, mert erre az évre befejezte focista karrierjét a hidegre való tekintettel. (Hehe :P) Ekkor még anyja nem volt ott. Na de mikor megjött! Akkor sem változott. oO
Beszélgettünk vele is, majd mikor unalmasabb témákra eveztek anyáék, apa unalmában felkutatta a házat. (Mivel nem tudott hozzá szólni a témához, így gondolta feltalálja magát.) Persze nem szó szerint, de talált köveket, amin színes számok voltak. Megtudtuk, hogy ez biza székelyföldi póker. (Ja igen, az asszonka és fia erdélyi. ^^) Ki is terítettük gyorsan, és nekiláttunk megismerkedni a játékkal. Könnyűnek tűnt, de az asszon csak mindig újabb és újabb szabályokat tett bele. :D Még én is játszottam, és egész jó volt. ^^ Igaz vetettem, de legalább segített nekem az a srác. Furcsa volt… De komolyan, nem ehhez vagyok hozzá szokva! Megbeszéltük, hogy 24.-én megyünk vissza, és akkor ünnepelünk névnapokat. Ők pedig a szokásos dec. 25 helyett 24.-én jönnek el hozzánk szüli és névnapot ünnepelni.
Kimentünk a temetőbe… Esett az eső és fújt a szél, de ennek ellenére kellemes idő volt. Amíg a szülők a sírok körül forgolódtak, addig mi „gyerekek”, néma csenddel adóztunk az elhunytaknak, akiket igazából nem is ismerünk. (én kb 1 éves koromig ismertem ugyan, de arra már ki emlékszik?!) Srácunk pedig úgy állt az esernyővel, h engem is takarjon a szél és eső ellen. Tök rendes volt még mindig. Már-már vártam, hogy mikor hibázik.
Erre azonban nem volt lehetőségem, mert a temető meglátogatása után mentünk is haza. Az előtt mondjuk volt egy vitám az asszonkával. Valahogy szóba jöttek a gyerekdalok, és hogy manapság a szülők kevesebbet foglalkoznak a gyerekekkel. Én kifejtettem a véleményemet, hogy ez elég szomorú, mert nem le kéne ültetni a tv elé, hanem esti mesét mondani, meg játszani vele, stb. Ő erre mondta, hogy: „majd megtudod, ha neked is gyereked lesz az állás mellett. Nap végére olyan fáradt leszel, hogy örülsz, ha élsz.” Én ezt elfogadom, meg minden, de szerintem akkor jó egy anya, ha még a napi fáradalmak mellett is képes este legalább 5 percet a gyermekére fordítani. EZ LENNE AZ ALAP!!! Na mindegy, a vitát félbe hagytuk, nem lett végül senkinek igaza. Én ráhagytam, őt meg ez annyira nem érdekelte.
Szóval hazamentünk…Felvettük körösztöt és mamát, majd kimentünk a pokoli temetőbe. Először mamának a nővérének a férjét látogattuk meg, mert ő volt a legközelebb a bejárathoz. Ez után következett dédi sírja. Oda felé menet a nagy sötétségben, és mert apa vezetett jól el is tévedtünk. Fél óráig bolyongtunk, (ha nem több) mire megtaláltuk a sírt. Ott is lefutottuk a tisztelet köröket (szintén nem szó szerint), majd elhagytuk a területet. Én ragaszkodtam hozzá, hogy látogassunk el még egy sírhoz. Barátnőm sírjához, aki már öt éve ott fekszik édesanyjával együtt.
Az ő történetük tragikus. Én épp egy nyaralásra készültem, mikor összevesztem vele. Mármint a barátnőmmel. Borzasztóan éreztem magam egész kirándulás alatt, majd mikor külföldről visszatértünk, első dolgom volt, hogy felkeressem. Vettem neki ajándékot is, amivel ki akartam engesztelni. Azonban ajtót édesapja nyitott, aki közölte, hogy nincs többi, karamboloztak édesanyjával, és mindketten meghaltak. Persze aki okozta, a részeg kamionos megúszta élve, és csak pár évet kapott, amit a rácsok mögött kellett eltöltenie. Pfejj!
Ellátogattam halottak napján is a sírjához, mint minden évben. Szomorúan láttam, hogy a sírján alig pár virág volt. Összefutottam apukájával is, aki közölte, hogy barátai közül már csak én járok ki. Ez szerintem szomorú. Lehet évek múlva én sem fogok már kijárni… De… Nem is tudom… Én még itthon is gyújtottam neki egy gyertyát. Lehet mások is ezt tették. Nem tudom…
November tájt olyan szomorú szoktam lenni miatta. Megbocsátott? Szeretne még, ha élne? Jóban lennénk még mindig? Lehet. De lehet, hogy nem.
Hetekig depültem, és szegény bátyó és cat… Jajj szeretlek titeket! <3
Nem is akarom elveszteni többé egyik barátomat sem. Bár ez már megtörtént… (nem, nem halt meg több, csak egy életre összevesztünk, de még így is rossz) De többet már igazán nem… Fontosak nekem azok, akik megmaradtak, és nem akarom, hogy viták miatt tropára menjen az egész. Próbálok ez ellen tenni is, de sajnos nem mindig sikerül. *sóhaj*
Na mára ennyi lett volna. Köszönöm, hogy végig olvastátok a depülésemet.