//"Unatkoztam" valamelyik nap, és összedobtam. Remélem tetszeni fog nektek. *-*//

„Miért szereted?” A kérdést melyet nemrég feltettek neki újra és újra előtört belőle.
- Tényleg… Miért? – tűnődött el hangosan. Hasra fordult, fehér, narancssárga szegélyes párnáját maga alá húzta, átkarolta, majd rátette állát.
Ágya melletti éjjeliszekrényen a hörcsög alakú óra nagy mutatója elérte a tizenkettes számot. Tíz óra volt, a nap lustán sütött be ablakán. Hétvége volt, és az utcán fiatalok jöttek-mentek. A ház azonban csendes volt, mintha rajta kívül más nem is lakná. Ez részben igaz volt.
Szülei elváltak, édesanyjával élt. Édesapját már a válás előtt se látta három hónapig. Nagyon megrázta őt az eset, hiszen jó viszonyt ápolt édesapjával. Édesanyjával már kevésbé.
Sose értett vele egyet, és még csak nem is beszéltek. Mikor anyja hazaért, nem kérdezte meg, hogy mi volt vele aznap, milyen jegyeket kapott az iskolában, és más természetesnek tűnő kérdést sem tett fel. Kapcsolatukon csak rontott a tény, hogy édesanyja nem kedveli az ő első és igaz szerelmét.
A fiút még szülővárosában ismerte meg. Nyár volt, és még csak tíz évesek voltak. Ő az utcán rajzolt krétával az aszfaltra, mikor Ő odament hozzá. Búza szőke hajával kitűnt a többi ember közül. A fiú vérében nem csak japán vér csörgedezett.
- Szia. – köszönt neki az idegen.
- Szia. – mosolygott vissza rá a lány.
- Szia. – ismételte önmagát, és pár percig nem is mondott újdonságot – Mit rajzolsz? – guggolt le, hogy jobban szemügyre vehesse a rajzot.
- Kutyust. – mutatta remekművét, majd egy krétát nyújtott neki – Kipróbálod?
Lehurrogta azt a kutyát, amit épp rajzolt, majd megmutatta, hogy ő milyet tud, és megtanította rá. Ekkor kezdődött barátságuk.
Egy évre rá a fiú elköltözött otthonról hátrahagyva édesanyját, és apját, unokatestvéréhez költözött, aki mint nevelője gondozta. Nem jelentette be, hogy elmegy, még csak nem is írt neki. Egy évre rá ők is elköltöztek egy másik városba édesapja állása miatt. A sors kifürkészhetetlen, szokták mondani.
- Minden rendben? – segítette fel Yuutát a földről. Leesett a gördeszkájáról, mikor kutyája nekirontott.
Egy darabig morogott, majd felnézett rá. Ekkor tudatosult benne, hogy ki is szól hozzá - Nem, semmi sincs rendben. Egyáltalán mit keresel itt?
Csak véletlenül találkoztak félévkor, majd következő héten a fiú iskolájában. Egy osztályba kerültek.
A sors akarhatta úgy, hogy ők ketten újra találkozzanak. Legalábbis a lány azt hitte. De talán tévedett. A fiú az évek során megváltozott. Már nem volt az a kedves, felvágott nyelvű akaratos, és magabiztos fiú. Kegyetlenebb lett, és elkanászodott. Bár még mindig fel volt vágva a nyelve, akaratos, és magabiztos volt, vele másként bánt. Érezte, hogy el akarja magától taszítani, hogy azt akarja, hogy érezze, ő már nem akar a barátja lenni. De ez nem vált be.
A lány még látta benne azt a kisfiút, akit még annak idején megismert, épp ezért nem mondott le róla. A fiú mindig is úgy viselkedett vele, mintha egy ellensége lenne. Legalábbis akkor, amikor társaságban voltak. De mikor csak ketten voltak, megvédte, és vigyázott rá. A lány ezt sosem felejtette el.
- Nana, kész az ebéd! – hallatszott lentről egy női hang.
Összeszedte magát, majd a sarokba ment, ahol egy kosárban egy apró fehér bishon havaese feküst. Megsimogatta fejét, mire a szőrös szobacirkáló kinyitotta nagy szemeit, és boldogan csaholni kezdett. Mikor gazdája elindult az ajtó felé már tudta, hogy nemsokára ennivalót kap, így megelőzte őt. Boldogan vakkantott, de egy pillanatra mégis megtorpant mikor észrevette Nana szomorú tekintetét.
- Gyere Yuuta, menjünk ebédelni. – erőltetett egy mosolyt arcára, kinyitotta az ajtót, előreengedte a kutyát, majd becsukta maga mögött szobája ajtaját, és lement a konyhába.
Yuuta… Így hívták szerelmét is, a kegyetlen fiút, aki miatt már oly sokszor hulltak könnyei. A kutyát akkor kapta, amikor Yuuta elköltözött. Nagyon rosszul érezte magát, hiszen épp hogy megismerte barátját, mikor az se szó, se beszéd elköltözött. Nem hibáztatta, elvégre Ő és édesanyja nem jöttek ki jól egymással. Mikor a fiút meglátta a háza tájékán, elkergette, nehogy rá rossz hatással legyen.
A házi kedvencet engesztelése jeléül kapta. Örült neki, hiszen nem érezte magát magányosnak. De az igazi Yuutát nem helyettesítette. A menhelyen elejtette a krétáját, de ő visszavitte neki. Szerelem volt első látásra, és a feltörekvő emlékek miatt adta neki szerelme nevét is.
Amint leért a konyhába helyet foglalt az őt megillető helyre. Nővére épp a frissen készült omlettet tette a lábas alátétre. Furcsa volt Nanának, hogy nővére otthon van. Mivel középiskolás egy másik városban, így ő kollégista, és mint ilyen, csak hétvégén tér haza. Vagy még olyankor sem. Sokszor marad ott barátainál, vagy épp az aktuális barátjánál. Édesanyjukra ütött ilyen téren. Mindenkit kihasznál, és ami kell, azt megszerzi bármi áron.
Végignézett nővérén. Magasabb volt nála két fejjel, és csak pár centivel volt vastagabb a dereka, mint neki. Rövid barna haját kivasalta, hogy gyengéd vonásait kiemelhesse. Parányi ruha volt rajta, ami számára minden napos viselet. Szerette mutogatni magát, szerette ha megnézik, és ha róla beszél mindenki.
- Hé, Nana! Mi bajod? – csettintett előtte nővére – Egyél, mert ki fog hűlni.
- Rendben, bocsánat. – kezdett neki az ebédnek.
Nanának rossz emlékei voltak nővérével kapcsolatban. Mint minden testvér kapcsolatban, ők is veszekedtek, talán többet is a kelleténél. Mindig is úgy bánt vele, mint Hamupipőkével a mostohatestvérei. Egyszer még betegen is ki kellett pucolnia az egészet házat, amíg ő a televíziót nézte. Nana mindezek ellenére még így is szerette, de sehogy sem tudta megbocsátani neki, hogy Yuutával is kavarni akart.
Egy jelentéktelennek induló nap volt, amikor testvére hazament. Váratlanul állított be, mint ahogy azt mindig is tette. Yuuta vendégségben volt, és kihasználva, hogy egy számára ismeretlen fiú van a házban, könnyedén az ujjai köré csavarta. Látta, ahogyan csókolóztak. Ekkor egy Világ dőlt benne össze, de mégse tudta elengedni Yuutát.
- Milyen volt a speciális ebédem?
- Elment egy reggelinek. – vont vállat Nana, majd a jóllakott Yuutához lépett, rászerelte a nyakörvet – Elmegyünk sétálni, majd jövünk.
Yuuta vidáman előzte meg gazdáját újra és újra. Tudta már a járást, így mikor valami újat vett észre, megállt, szaglásmintát vett, majd tovább indult.
Nana fejében azonban az idő kereke visszavitte őt gondolatban egy újabb fájdalmas emlékhez. Yuuta és Karen esete. Karennek mindig is tetszett Yuuta. Próbálta megzsarolni, vagy ügyes praktikákkal magához csalogatni a fiút, de nem sikerült neki. Yuuta sokáig ellenállt, kivéve egy alkalmat. Azt a pillanatot azonban még Yuuta is bánta. Mindenki azt hitte Karenről, hogy ő is az osztály egyik elkényeztetett hercegnője. Noss… Inkább elkényeztetett hercege, Karen ugyanis fiú, csak épp más, mint a többi korabeli. Nana hiába figyelmeztette Yuutát, hogy ebből még baj lesz, a fiú saját kárán tanult.
Ezek után Yuuta elhidegült tőle. Próbálta újra eltaszítani magától. Hiába próbált a közelébe férkőzni, kedveskedni neki, nem sikerült. Bár az iskolai „Ki mit tudon” megdicsérte a hangját. - Nana ugyanis egyik anyanyelvén, hollandul énekelt el egy dalt édesapjának. – de azutáni napon csak úgy, mint kis korukban, szó nélkül elutazott egy Tex nevű férfival Angliába.
Évekig távol volt, évekig! De Nanát ez sem zavarta. Bántotta ugyan, hogy nem szólt az utazásról, hogy elment, hogy nem írt vissza egyik üzenetére se, hogy nem köszöntötte fel, hogy nem beszélt vele telefonon. Legjobban azonban az bántotta, hogy nem láthatta őt személyesen, nem ölelhette meg, nem adhatott neki csókot.
Mikor még egy osztályba jártak, és Karen próbálta elcsábítani Őt, Nanának is volt egy udvarlója. A neve Dan volt. Magas, kedves, és helyes volt, focizott, a szülei nem kergették el a háztól, ahányszor csak meglátogatta őt. Fülig szerelmes volt belé, de Nanát mégsem érdekelte. Már akkor is folyton Yuuta járt az eszében. Mikor Dan megpróbált közeledni, ő nem reagált a jeleire. Egyszer ugyan elmentek randevúra, de mikor puszit akart neki adni, elhajolt. A fiú rendes volt, és nem erőltette, bár látszott rajta, hogy csalódott.
Azonban ez mellett a sok rossz emlék mellett akadtak szép emlékei is. Például az első találkozásuk, amikor átmentek a másikhoz játszani. Majd nagyobb korukba ott volt nekik a tengerpart, a gördeszkás park, egy kunyhó a park egyik magas fájának a tetején, és még megannyi szép emléknek menedéket nyújtó hely. Bár nem mindegyik volt olyan szép, és meseszerű, mint a mesékben. Csak egy példa: temető. Mikor kettős randijuk volt… Yuuta és Karen… Nana és Dan… A két fiatal akkor is egymásra talált. Voltak olyan pillanatok is, amikor Yuuta rendesen bánt Nanával, ahogyan az elvárható. Amikor bulikba voltak, vagy amikor Nanának kibicsaklott a lába, és nem tudott járni.
Visszagondolva több volt a szép emlék, mint amennyi a rossz. Mindig számíthattak a másikra, és Nana számára ez volt a legfontosabb. Talán ezért sem akarta elengedni Őt. Most azonban egyedül, magányosan sétál az utcájukon, és még ha el is ment volna, hogy meglátogassa őt, akkor sem találkozhattak volna.
Dan továbbra is kitartó volt ez időkben. Elhívta Nanát „randevúra”, de a lány esze folyton csak Yuután járt. Sokszor kibukott belőle a nosztalgia, ami nem tetszett társának, de nem volt más választása. El akarta érni, hogy elfelejtse Yuutát, és hogy vele boldog lehessen. Mindig is csodálta, és sajnálta Őt, amiért olyan sokáig képes volt eltűrni a másik gonoszságait.
Pont két hete történt, hogy Yuuta szóba került újra beszélgetésükben.
- Mondd csak Nana… Miért szereted?
Hosszú percekig ült helyén némán. Néha mocorgott, mintha nem találná hirtelen a helyét. Mikor azonban válaszra nyitotta ajkait, nem jött ki hang a torkán.
- Lehet, hogy nem is szereted. Csak ragaszkodsz hozzá.
Lehajtotta fejét, még szemeit is lesütötte. Régebben olvasott egy cikket, miszerint a párok egy idő után már nem szeretik egymást, sokkal inkább ragaszkodnak egymáshoz. A másik jelenlétéhez, a közös programokhoz. Nana kételyek közt vergődött, elbizonytalanodott. Talán Dannak igaza lehet.
Mivel választ nem kapott, hátradőlt a széken, és önelégülten húzta száját mosolyra – Minden esetre igazad van. Nincs mit szeretned benne.
Nana keze szinte magától mozdult. „Nem. Nincs igaza.” Ökölbe szorított jobb keze valami keménynek ütközött. Még sose csinált ilyet.
- Most tényleg behúzott Nana Dannak? – súgták az osztálytársak.
Kétségbeesetten Dan bocsánatáért esedezett, még zsebkendőt is adott a vér elmulasztása érdekében. – Sajnálom, nem akartam, nem tudom mi ütött belém. – hadarta. Ez azonban remek lehetőséget adott rá, hogy témát váltsanak.
Két hete történt, és Nana még mindig a témán törte fejét. Tudta nagyon is jól a választ, de Dan mondatai megingatták hitét. Mi van ha igaza van? Miért is szeretné Yuut… Egy plátói szerelem az övék. A fiú ugyanis mindig gonosz vele, folyton megcsalja, és még csak nem is fejti ki érzelmeit. Egyszerűen nem lehet kiigazodni rajta. Azonban a szemei mindent elárulnak. Bármit és bármikor is hazudik, Nana mindig tudja. A fiú törődik vele, és a szíve mélyén szereti őt. Bár kérdéses, hogy Ő is úgy érez, ahogyan Nana iránta.
Telefonja rezegni kezdett zsebében. Megtorpant, majd előkotorta a zsebkendők közül telefonját. Üzenete érkezett egy bizonyos Ryuutól. Ryuuval már az első naptól fogva jóba volt, de sose mélyült el annyira kapcsolatuk, mint abban a pár évben, míg Yuuta távol volt. A fiúval minden nap beszélgetett, és kisírta neki a lelkét, amikor gyengébb pillanatai voltak. Mindig meghallgatta, és ellátta tanácsokkal. Nana hálás volt az égnek, amiért ennyire jó baráttal áldották meg.
Az üzenetben csak annyi állt: „Nézz fel FB-ra.” Nana engedett a csábításnak, telefonján pár kattintás után már fenn is volt az oldalon. Megszokásból először Yuuta üzenő falát nézte meg. Ha nem is írt vissza neki, vagy nem vette fel a telefont, legalább itt nyomon tudta követni a fiút, hogy épp mit csinál. Szemei kikerekedtek. Ha a hírek nem csalnak, és minden igaz, Yuuta visszautazik Japánba.
Gyorsan számolni kezdett, hogy amikor Yuuta kitette az üzenetet, onnantól számítva mennyi idő, míg a gép eléri az országot. A kijelző jobb felső sarkára pillantott. – Már csak két óra, és itthon lesz. – mosolyodott el izgatottan. Irányt váltott, és visszaindult otthonába.
Yuuta, aki nem volt ehhez hozzászokva furcsállva nézte gazdáját, de izgatottsága rá is átragadt. Lihegve futott hol Nana mellett, hol előtte.
- Megjöttem! – Nana szinte kitépte az ajtót a helyéről. Miután becsukta az ajtót levette kutyájáról a pórázt, és hagyta had igyon és egyen. Ő addig felment szobájába. Az volt a terve, hogy meglepi Yuut, és kimegy elé a reptérre.
Szekrényében kutatott érdemleges ruha után. Kezébe akadt egy narancssárga, piros kockás szoknya, amit az ágyra terített. Már csak felső kellett, ami illik hozzá. Visszafordult a szekrényhez, de ekkor megcsörrent telefonja. A kijelzőn Ryuu neve villogott.
- Igen, tessék? – szorította vállával füléhez a telefont, miközben további ruhadarabokat válogatott.
- Szia Nana, megkaptad az üzenetemet?
- Igen, megkaptam. Bocsi, hogy nem írtam vissza, csak haza kellett jönnöm a kutyasétáltatásból.
- Ezek szerint kimész elé?
- Igen. – simított végig egy halovány narancssárga felsőn, amin ezüst virágminta díszelgett. A szoknya mellé fektette az ágyra.
- Miért csinálod ezt?
- Mit miért csinálok? – értetlenkedett. Elvette fülétől a telefont, kihangosította, majd ledobta az ágyra. Levette ami rajta volt, és lecserélte arra, amit imént választott ki.
- Az életed szenvedés, amióta Yuutával vagy. Nem is foglalkozik veled! És ha egyszer is hozzád szól, az sem a kedvességéről árulkodik.
- Ryuu, ne mondj ilyet. – simít végig a szoknyán, majd leül ágyára, alóla kivesz egy cipős dobozt, amiből kivesz egy fehér balerinacipőt – Yuuta nem olyan, amilyennek hiszik az emberek. Valójában nagyon kedves, és érzékeny.
- Ez nem változtat a tényen. Hányszor siratott meg?
Nana megtorpant, hosszú percekig csak a cipőjét nézte – Nem számít.
- De nekem számít. Nekem fáj helyetted is, amit veled művel! Nézd… Döntsd el mit szeretnél. Talán boldogabb lenne az életed nélküle.
Nana ezen elmosolyodott, de nem vágott Ryuu mondandójába, inkább felvette cipőjét.
– De ha úgy döntesz, hogy vele maradsz, és mégis megsirattat még egyszer, akkor odamegyek, és behúzok neki! – jelentette ki elszántan – Aztán… - itt már visszahúzódóbbá vált hanglejtése – Valószínűleg ő laposra verne.
- Ryuu aranyos vagy, de… - szeme megakadt a szekrényére kiakasztott vállfán lévő fehér vastag pulcsin. – Nem lesz rá szükség. Még ha sírok is miatta, szívesen teszem. Csak az a fontos, hogy ő is szeressen. – száját mosolyra húzta.
- De nem szeret! – fakadt ki – Én szeretlek! Ő nem!
Nana a telefonra meredt. Ryuu szerette volna? Sose vette észre. Persze tudta, hogy mint barátot szereti, de mint szerelmet, ez neki új volt. Nana a szekrényhez lépett, végigsimított finom anyagán, majd levette a vállfáról a pulcsit, ami egykor Yuutáé volt. Mindig is szerette a fiú ruháit hordani. - Izé… Nana…? – a csönd megrémisztette a fiút – Itt vagy? – kérdezgette.
- Igen, persze. Bocsánat. – Vette fel a pulcsit.
A pulcsit egy esős napon hagyta, hogy felvegye. Azóta mindig vissza akarta neki adni, de elfelejtette. Akkor még nagy volt rá, most azonban pár év elteltével pont jó rá. Még mindig érezni lehetett a fiú illatát a pulcsin.
- Ne haragudj, de most mennem kell.
- De… Nana… Hé!
Válasz azonban nem érkezett. Nana otthagyta ágyon telefonját, és már a reptérre sietett ki. Maradt egy órája, hogy odaérjen. Ez a hétvégi közlekedéssel szűkösen, de megoldható volt.
Út közben két copfba kötötte haját, amit előre simított. Barna göndör haját simogatta, és végét nézte zavarában a buszon, miközben türelmetlenül várta, hogy odaérjen Yuuta elé. Ahogy leszállt a buszról metróra szállt, négy megálló után leszállt, és hosszas gyaloglás után a reptérre ért. A kapu előtt megtorpant. Ötször elindult a bejárat felé, de annyiszor vissza is fordult.
- Mégis mit keresek én itt? – állt meg egy helyben, kezeit karba tette, és lábával idegesen dobolt – Lehet nem is fog örülni nekem. De… - nézett az ajtóra – Úgy hiányzik! Látni szeretném! - Az utcán pár ember megnézte, mire ő elpirult, és zavartan intett, majd döntött, és bement a kapun.
A váróterem dugig volt japánokkal, és külföldi emberekkel. A legtöbben üzleti úton vehettek részt, hiszen sokan öltönyt viseltek. De voltak köztük turisták is nagy hátizsákokkal, vagy csak átutazók. Pár ember kezében táblák voltak névvel ellátva, de taxisofőrök, és biztonsági őrök is köröztek bent.
Ahogy Nana bentebb ment, hogy megnézhesse mikor érkezik meg Yuuta repülője, a vállán meleg érintést érzett. Megfordult, hogy lássa ki az.
- Szia Nana. – köszöntötte komoran Dan.
- Mit keresel itt? – jött ki belőle – Akarom mondani… Szia. – pirult el zavarában.
- Érted jöttem. – jelentette ki, és ezzel megfogta a lány csuklóját.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Ismerlek. Láttam Yuuta bejegyzését én is. Gondoltam ha meglátod, kijössz elé. Annyira kiszámítható vagy. – sóhajtott.
- Dan, kérlek engedj el.
- Miért? Miért akarod ennyire tönkretenni az életedet? Bárkivel jobban járnál, mint vele!
- De nekem nem bárki kell. – hajtotta le fejét, hangját alig lehetett hallani – Csak ő.
- Amilyen szép, olyan ostoba is vagy.
- Dan nézd… - sóhajtotta fáradtan. Nem akarta ezt, ő csak Yuuta miatt jött ki.
- Csak annyit kérek, hogy hagyd őt békén, és adj nekem egy esélyt.
- Nem hallottad, hogy nem akar veled lenni, haver? – szólt egy hang nem is olyan messze tőlük.
Nana szemei felcsillantak. Bárhol és bármikor megismerte volna a hangot. Bár már nem az az aranyos vékony, sokkal mélyebb volt. A hang gazdája egy magas, szálkás, barna hajú, kék szemű fiúé volt. Nana meg is lepődött rajta.
- Mit akarsz? – morogta neki Dan, aki láthatóan nem volt tisztában azzal, kivel is beszél.
- Szállj le a csajomról. – lépett a fiú Nana mögé, hátulról átkarolta egyik kezével derekát, míg másikkal átfogta csuklóját, amit Dan is szorított.
A hosszú vékony ujjak érintése testén bizsergető érzést keltett a lányban. - Yuuta…? – a fiút csak arról a gyűrűről ismerte meg, amit ő mutatott neki még utazása alatt.
Egy webshopban talált rá, vastag ezüst gyűrű volt, amin egy kígyó futott végig. Nana csak a linkjét osztotta meg vele, hogy tetszik-e neki. Bár választ nem kapott, tudta, hogy az ékszer megegyezik a fiú ízlésével. Azonban nem számított rá, hogy meg is rendeli.
Dan értetlenül nézett Nanára, majd a mögötte álló fiúra, aki állát már Nana feje búbján pihentette. A hideg kék szemek, és morcos arc közelebbről megvizsgálása után már ő is észrevette a hasonlóságot a két fiú között. Elengedte Nana csuklóját, majd kezeit zsebre tette – Csak… Ne árts neki, rendben? – a szembe lévő fiú bólintott, mire Dan további szó kiejtése nélkül távozott.
Nana még mindig sokkos állapotba volt. Megfordult, hogy szemügyre vehesse a fiút – Mi történt a hajaddal? – túrt bele a világos barna frufruba.
- Egy kis változatosságra vágytam. – rázta meg fejét, hogy haja visszakerüljön eredeti állapotába.
Elmosolyodott - Hiányoztál. – ölelte meg.
- Tudom. – szorította magához a vékony, törékeny kis testet – Hé! Ez az én pulcsim? – tolta el magától vállánál fogva, hogy szemügyre vehesse.
Nana csak még nagyobb mosolyra húzta száját – Gyere, menjünk haza. – fogta meg kezét, és már el is indult vele a kijárat felé.
Yuuta csendben követte a lányt, út közben ujjait átfonta a lányén. Titkolta ugyan, de hiányzott neki, hogy hallja hangját, érezze édes illatát, és hogy érintse puha bőrét, selymes haját. Évek óta újra átjárta őt melegség, a boldogság felhőtlen érzése.