//Egy újabb agyszülemény. :D Na? Na? kinek mi a véleménye róla? *-*//

A szüleim… Azaz édesanyám sose kényeztetett el, ennek ellenére kistoromtól kezdve abban a tudatban éltem, hogy az egész Világegyetem az enyém. Amit csak akartam mindig megkaptam, és azonnal. Fiatalon aranyos, angyali pofimnak köszönhetően csak szépen kellett néznem az eladóra, és ingyen elvihettem akár a legdrágább csokoládét is. Külsőmre már csak rásegített tejföl szőke hajam, és virító kék szemem.
Mindig körül rajongtak a gyerekek, mindenki velem akart játszani. Fiúk és lányok egyaránt. Már a bölcsődében elkezdődött, ahol olykor-olykor összevesztek rajtam. A gondozók és tanárok kis kedvence csak is én voltam. Mindig nekem volt igazam, és az volt, amit én akartam. Sosem volt kivétel. Ettől függetlenül nem nevezném magam elkényeztetve. Családon belül én mindig háttérbe voltam szorítva.
Édesanyám egyedül nevelt engem, és a nővéremet, Elisát. Édesapám három éves koromban hagyta el anyámat egy fiatalabb, szebb, gazdagabb nőért. Pedig milyen nagyon dúlt közöttük a szerelem! Gyerekkori barátok voltak, majd anya tizenhat évesen világra hozta Elisát. De ahogy teltek az évek, apa másfelé kacsingatott. Így ismerkedett meg Carollal, egy buta, főiskolás szőke lánnyal, akinek az apjáé volt az ország legnagyobb étteremlánca.

Apukád és barátnője Carol összeházasodtak. Rá pontosan három évvel egy nyáron meghalt édesapám Carol mellett a repülőn. A hírek azt beszélték, hogy akkori apósa végzett vele, akit végül elmegyógyintézetbe zártak.

Anya szerint az orvosokat lefizette, mert most újra szabadlábon van, és továbbra is éttermét vezeti.
A nővérem és köztem két év van. Elisa szeretett lány ruhákba öltöztetni, és kisminkelni.

-         Anya! Tex olyan gonosz! Nem akar velem játszani! – szipogta Elisa.
-         Tex, miért nem játszol a nővéreddel? Olyan magányos szegény.
-         Nem akarok!
-         De miért?
-         Mert bánt!
-         Anya itt Elisára nézett – Ne nézz rám! Hazudik! – ekkor könnyek szöktek szemeibe – Tex, hogy lehetsz ilyen gonosz velem? Én szeretlek!

Folyton az volt, amit ő akart, ellenvetést nem tűrt. Ha kellett megzsarolt, vagy megütött. Nem volt könnyű vele. Mikor középiskolába kollégista lett, azok voltak életem legszebb évei. Nem kellett a nővéremtől félnem, azt csinálhattam, amit csak akartam. Olykor besegítettem anyának a házimunkába is, legfőképpen a főzésbe és sütésbe. Mindig szerettem a konyhában legyeskedni. Nem csak a kóstolók miatt, hanem mert oda Elisa sose tette be a lábát. Mivel ő nem tudott főzni, valamiben feljebb valónak éreztem magamat.
Mikor megtudtam apa tragikus történetét, elhatároztam, hogy én is híres szakács leszek, majd nyitok egy éttermet, ami minden országban megtalálható lesz. Gazdagabb leszek, mint annak a Carolnak az apja, és mikor már nem lesz más választása, eladja nekem éttermét.

Ezzel talán megbékül háborgó lelkem – gondoltam.

Ifjúsági főzőversenyeken vettem részt, ahol csillogtathattam tudásomat. Mindig, az első versenyemtől kezdve első helyezést értem el, bármilyen ételt is kellett elkészítenem. Sütemények, torták, saláták, és különféle főtt ételek egyre mennek nálam. Egyszer azonban megtörtént az, amire nem számítottam.
Tizenhat éves voltam, és az egyik versenyen második helyezést értem csak el. Ellenfelem egyik legjobb barátom volt, aki az én egyik korábbi receptemet készítette el apróbb változtatással. Persze én voltam a hülye, hogy bíztam benne, és megadtam az anyjának a receptet. A történések teljesen felzaklattak, és úgy döntöttem, hogy nem főzök és sütök soha többé. Ezzel tehát felhagytam az álmommal is, amivel revánsot akartam venni apám halálával.
Igazából sosem érdekelt az apám. Nem emlékszem rá, nem ismertem, még csak nem is szerettem. Mégis… Állítólag azért ölte meg akkori apósa, mert át akarta venni a helyét. Így talán mégse az öregen, sokkal inkább apámnak akartam megmutatni, hogy jobb vagyok nála. Hogy ostoba volt, mikor magunkra hagyott. Talán azt vártam, hogy büszke legyen rám, de ennek ellenére mégis mérges legyen. A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Még mai napig is, mikor erre gondolok.
A vereségem utáni évben Londonba költöztem egyes egyedül. Hátrahagyva anyát, nővéremet, és barátaimat. Új ember akartam lenni. Megtanultam még ezt az igazán furcsa nyelvet is.
Nem voltam magányos. Ismét körbevettek új emberek, akik egyre többen voltak. Fiúk és lányok egyaránt.  Sok lány akart velem járni. Legtöbb kérésének eleget is tettem. Általam olyan élvezetekben részesültek, amikről álmodni se mertek. A hírek egyre jobban terjengtek, és én egyre népszerűbb lettem. Mivel annyi jelentkező volt, mint égen a csillag, úgy döntöttem megtartok belőlük párat, akik rosszabb, vagy épp jobb napokon megfelelőek lesznek számomra. Őket egy házba „zártam” be. Nem bántottam őket, nem az volt a célom. Hihetetlenül jó körülmények között éltek, és azt tehettek, amit csak akartak. Egyetlen egy kritérium volt: más fiúval nem csalhatnak meg.

Telefonom megcsörrent. A kijelzőre néztem, amin a „veszélyes övezet” felirat villogott. Egy régi bandatagom hívott, akit el akartam kerülni. Nem csak őt, hanem a többieket is. Velük együtt pedig az összes emléket. Hagytam, had hívjon, nem állt szándékomban felvenni. Egyszer úgyis megunja. Hiába váltottam számot, mindig kiderítették, és „zaklattak” amikor csak tudtak. Mikor már meguntam a csengőhangomat kivettem az aksiját, majd a kártyát, amit kettétörtem.

Csatlakoztam Londonban egy bandához is, akik nem épp a legjobb hírben álltak. Rockbandának álcázták magukat, de közben prostituáltakkal foglalkoztak, és drogot árultak. Nem kellett sok, hogy bandavezér legyek. Hűségemmel, és sok kuncsafttal kibővítve a vevőkört hamar elnyertem a magas tisztségű rangot. Három évig élveztem ezt a szerepet, de minden jónak vége szakadt mikor történt egy kis malőr. Elárultam a többieket. Kénytelen voltam, hiszen már én is beláttam, hogy túl messzire mentünk. Bosszút esküdtek, így én inkább felhúztam a nyúlcipőt.

-         Nem menekülsz Tex!
-         Bármerre is mész, mi megtalálunk! Esküszöm!
-         Várni fogok rátok. – öltöttem nyelvet, mikor visszafordultam feléjük.

Az eső eleredt, az utcán pedig hatalmas tömeg gyűlt össze. Kijöttek a rendőrök, akik beültették a banda tagjait az autójukba. Némelyik a tömegből észrevett, de nem szóltak semmit, csak gyilkolni kész tekintettel néztek rám.
Hirtelen ötlettől vezérelve Japánba költöztem. Ismét kezdhettem új életet, de nem bántam. Cserediákként kerültem be az egyik középiskolába.
Nem volt nehéz megtanulni a japán nyelvet, mivel rá voltam szorulva.
Az osztályomban harmincan jártak. Közülük kettő ember szúrt szemet. Kettő ember, akik különböztek a többiektől csak úgy, mint én. Bár ők nem rendelkeztek szőke hajjal, kék szemekkel, és angol akcentussal. Az egyikőjük egy japán lila szemekkel rendelkező lány, míg a másik egy alacsony vörös hajú orosz fiú volt.
Először a lánnyal próbálkoztam. Úgy hívták Motoko. Gyengéd voltam vele, és mindent megadtam neki, amire csak szüksége volt. Ennek ellenére antiszociális személyisége nem engedte őt közel kerülni hozzám. Pedig milyen szép pár lettünk volna! Nem mondom, hogy szerelmes voltam belé, de volt valami a kisugárzásában. Tervem nem sikerült, nem szereztem meg magamnak. Bár egyszer sikerült megcsókolnom. Pedig nagyon jól tudtam, hogy másba szerelmes, egy bizonyos Sekai nevű suhancba.

-         Motoko, mi lenne, ha járnánk?
-         T… Tessék? – pirult el, s fekete hajába tűrt zavartan.
-         Szeretnélek közelebbről megismerni. Mit szólsz hozzá?
-         Ne haragudj Tex… Tex ugye? – én csak bólintottam, majd folytatta – De én mást szeretek. – fordította el fejét.
-         Nem is szentel neked nagy figyelmet igaz? Folyton más lányokkal látod nem? Nem szeret téged. Miért is tenné? Hiszen esetlen vagy. És még a szemed sem természetes. – simítottam végig arcán.
Motoko csak hallgatott. Úgy tűnt eltaláltam gyengepontját. Ajka megremegett.
-         Sajnálom, nem akartalak megsirattatni.
-         Nincs…
-         Tessék?
-         Nincs igazad. – nézett határozottan szemeimbe – Nincs igazad. – ismételte meg, de koránt sem volt kijelentésében biztos.
Elmosolyodtam, majd gyengéden megcsókoltam – Ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz.

Következő próbálkozásommal már több sikert értem el. Az orosz fiú könnyű préda volt számomra, hiszen eleve könnyűvérű volt. De Jurij – így hívták – akkor elkezdett járni Motokoval. Hiába, én voltam az, aki végül megtörte Motokot, és ez által ő jobban nyitott az emberek felé. Kettejük randizgatása azonban nem tört le. Motokonál tanultam az esetből, és eltökélt szándékom volt, hogy bármi áron, de megszerzem magamnak. Nem voltam belé szerelmes, nem vonzott benne semmisem. Azonban láttam rajta, hogy magányos. Sajátos módon tudatta ezt a külvilággal, de én észre vettem. Ezért is tökéltem el, hogy segítek neki. Így visszagondolva talán nem a legjobb módját választottam ennek.

-         Fogadd el. Te – hangsúlyoztam – most már az enyém vagy. Nem menekülsz tőlem. Sose foglak elengedni! – búgtam fülébe.

Szó szerint magamhoz láncoltam először. Nyakörvet csatoltam rá, amivel kínoztam, ha nem úgy viselkedett, ahogyan én azt elvártam tőle. Először rengeteget dobálózott könyvekkel, és más súlyos tárgyakkal. Gyűlöltem érte. Hiába volt aranyos popsija, és kedves arca, nem bírtam elviselni, hogy egy hisztis ripacs. Épp ezért hamar le kellett erről szoktatnom. Keményebb módszerekhez nyúltam. Bele sem gondoltam, hogy ő mennyit szenvedhet az én kezeim közt. Csak arra gondoltam, hogy nekem jó legyen. Rá akartam erőltetni a saját akaratomat, és barátságomat. Végül a barátságnak induló kapcsolatból valami más lett. Valami egészen más, és különleges. Szerelem. Erre csak akkor döbbentem rá igazán, miután kinőtt a dobálózós korszakból, és már többé nem csalt meg engem. Igazából, ha akart volna se tudott volna megcsalni.
Egy nap, még nagyon ismerkedésünk elején… De lehet, hogy az már a közepe volt, amit csak később vettem észre… Csinált nekem reggelit.

-         Hát te meg mit csinálsz?
-         Reggelit csináltam neked. Kóstold meg! – mosolygott rám kedvesen.
Megragadtam a villát, és kotorni kezdtem a tojásrántottának nevezett katyvaszt. Egy falatot villámra szúrtam, majd hamm bekaptam.
-         Na? Milyen? – kíváncsiskodott.

Szegény fiú nem tudott főzni. Az étel íze pocsék, ehetetlen volt. A szaga mellett pedig nem lehetett megmaradni. De ő mégis büszkén vállalta étkét, és kóstolásra invitált. Persze mikor elmondtam neki mi is a véleményem róla, megsértődött. De mikor megkóstolta az én főztöm, ajka mosolyra görbült. Jól esett neki az én alkotásom, nekem pedig a dicséret. Hosszú évek után először főztem újra. Már-már elfelejtettem a főzés örömét, de neki köszönhetően újra átéreztem. Az, hogy megdicsért, csak még nagyobb lelket öntött belém. Újra főzni akartam, és nem csak neki. Meg akartam mutatni tehetségemet az egész Világnak.
Annyi minden történt velünk, amíg együtt voltunk. De most tényleg! Jurij… Vagy ahogy én hívom Julcsi lett az én kiscicám. Egy ribanc macska, de szeretem. Sok szép közös nappal és éjjel.

-         Szeretlek, ugye tudod? – súgtam fülébe, majd megharaptam fülcimpáját – Én kis cicám. – kuncogtam.

De ugyan akkor rossz napjaink is voltak. Ebből volt több, de én még azt is élveztem. Sokszor veszekedtünk apróbb-seprőbb ügyeken legtöbbször miattam.

-         Gyűlöllek Tex! Egy érzéketlen tuskó vagy! Nem is szeretsz! – tört ki belőle, majd sarkon fordult, és elment.

Voltak nagyobb összezördüléseink is. Mondjuk mikor el kellett utaznom vissza Angliába, mert hívott a haza katonaként. Bár szó mi szó inkább azt nem akartam, hogy a bandatagok, akiket cserben hagytak rám találjanak. Követtem minden mozdulatukat, hála Japánban szerzett újonnan bandám csapattagjainak. Ők voltak azok is, akik figyelmeztettek. Még szerencse, hogy mindent, amit csak kérek tőlük, szó nélkül megteszik. Pedig itt még nem is vagyok bandavezér. Ez az ő nagy szerencséjük.
Mikor Angliából hazaértem hosszú évek óta először Jurijhozhoz, a saját ágyamban találtam őt egy korombeli barna másolatommal. Mintha csak ikrek lettünk volna, még a nevünk is majdnem hogy megegyezett. Tex, és Mex. Csak egy betű, ami nem egyezik, azonban mint két személy, sokkal több minden különbséget véltem benne felfedezni holmi hajszínnél.
Bár megérdemeltem a megcsalást, nagyon felbosszantott a tudat, hogy Jurijt más csókolta. Indulatok kavarogtak bennem, és amit tettem, még enyhe büntetés volt kettőjüknek, amit valóban tenni akartam.

-         Ki vagy te? Mégis mit keresel itt? TAKARODJ!
-         Tex? – kerekedett ki Jurij szeme.
-         Még mindig itt vagy? Nem hallod?

Volt olyan eset is, hogy kiderült az én kis háremem titka. Akkor a fiú akadt ki, de nagyon. Főleg mikor megtudta, hogy az egyikőjük terhes volt tőlem. Noha a hír egyáltalán nem volt igaz, hiszen akkor még nem mentem el katonának, és a baba csak két hetes volt. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy megszegte az egyességet. Nem mintha ez annyira zavart volna, már úgyis el akartam őket engedni. Ezzel csak saját magának, és társainak ártott, ugyanis megszűnt a jó módú életük.
Már huszonkettedik életévemet élem, ami annyit tesz, hogy már három éve boldogítjuk egymást. Nem szenvedünk hiányt semmiben. Szeretet, béke, együttérzés, ház, amiben nyugodtan élhetünk. Mi kell ennél több? Én tudom, egy gyerek.

-         Julcsi, szülj nekem egy fiút!
-         Tessék?

Mivel mindketten fiúk vagyunk, így ez lehetetlen. De én úgy gondolom, hogy mindenre van gyógymód. Ha esetleg beültetnénk… De akár megkérhetnénk Motokot is, hogy vállalja el a béranya szerepet. Esetleg a harmadik megoldás az, hogy örökbe fogadunk egy árvát. Mindháromban nehézségekbe ütközünk. Első: Jurij túl kényes hozzá. Nem akarja, hogy tönkretegyék alakját, és ilyen „apróság” miatt felvágják. Szülés után nehéz leadni a felszedett kilókat. Szülés nélkül is, nem hogy azzal együtt. Hiába kérem, győzködöm, nem hajlandó belemenni. Második: Motokoban annyira nem bízom. Imádja a gyerekeket, és ez lenne akkor a mi vesztünk. Talán nem adná nekünk vissza. Ő is már sokadik alkalommal kéri Sekait rá, hogy vállaljanak gyereket, de mindhiába. Egy cipőben járunk. Ezért is hiszem, hogy nem adná vissza egy könnyen, ha már volt olyan kedves, és megszülte. Harmadik, és egyben utolsó, azaz az örökbefogadás. Talán ez a legegyértelműbb, hogy miért is nem akarok egy árvát. Nem tudjuk, hogy ki fia borja, lehet, hogy valami olyat örökölt, aminek következtében már tíz évesen egy mutánssá alakul át. Persze ezt nem kell komolyan venni, mindössze azért hoztam fel, hogy éreztessem ennek súlyát.
Meg aztán vannak olyan problémáink is, hogy nem tudjuk eldönteni milyen nemű kisgyermeket is szeretnénk.

-         Hallottad! Fiút akarok!
-         De én nem! Kislányt!
-         Akkor legyen az. Nekem mindegy, csak szülj nekem egy gyereket!
-         De miért én? Én nem akarok! Te nem lennél jó apa, én meg…

Jurij ragaszkodik a lányokhoz, mert őket jobban lehet szeretgetni, kicsinosítani, és fésülni a hajukat. De ha fel is nő az a szegény lány, akkor képzelem, hogy mekkora nagy sarkon álló válik belőle. Nem akarok egy ribizlit nevelni, hiszen az sok pénzbe kerülne. Ott a smink, a különféle száz meg száz márkás ruha, az azokhoz tartozó lábbeli, és persze a drágakövekből készült kiegészítők. Elvégre az én gyerekemnek csakis a legjobb jár!
Én épp ezért szeretnék kisfiút. Fele annyi pénzbe kerül, és ha véletlenül rosszul viselkedne, ahogyan az nem elvárt, akkor elküldöm katonai iskolába, mindegy hány éves. Bár akkor sok bajunk lennének a lányokkal – vagy fiúkkal - akiket felhordana hozzánk. Azt semmiféle képen nem szeretném. Az én házam ne legyen átjáró ház!
-         Tex ki hívott?
-         Senki. – sóhajtottam.
-         De hallottam, hogy csörgött a telefonod. – lassan elfordította fejét, majd észrevette a kukában a telefont. Csak gondolta, hogy ki is lehetett az.
-         Ne foglalkozz vele. – mosolyogtam rá – Gyere ide! – intett maga mellé.
-         Ma… furcsa vagy. – tördelte kezeit.
-         Nem különösebben, mint máskor. - Jurij közelebb lépett hozzám, majd leült mellém a kanapéra. Rézbarna szemei kíváncsiságtól csillogtak fel. - Tudod… Gondolkodtam.
-         Igazán? És min?
-         Az életemen.
Jurij értetlen pislogott – És? – a kanapé háttámlájára könyökölt, fejét tartotta vele.
-         Mit és? – néztem rá életunt fejjel.
-         Hát… Mire jutottál?
Elmosolyodtam. - Gonosz voltam veled.
-         Nem is kicsit. – helyeselt.
-         De a te érdekedben.
-         Igen, ezt már régebben is hallottam tőled.
-         Mert igaz! – erősködtem.
-         Igazán?
Bólintottam – Tudod, hogy szeretlek, igaz? – hajoltam hozzá közelebb.Jurij
megszeppenve meredt rám, majd aprót bólintott – I… Igen…
-         Nélküled az életem unalmas lenne. És ha te nem lennél, nem tudtam volna valóra váltani az álmomat. Azt, hogy… - megráztam fejemet – Nem fontos.
Tudta, hogy nem szeretnék róla beszélni többet, így nem faggatott. Ha elkezdené, megszakadna az idilli pillanat.
-         Szeretlek. – csókoltam meg - Nagyon. – újra… - Nagyon. – és újra – Te vagy a só a levesemben. – nevettem el magamat.
Tex… - szipogta – Olyan gonosz vagy! – kezdte el letörölni könnyeit – Annyira, hogy nagyon.