Ez a mai nap egy fos. Ilyen rég volt, illetve ilyen még egyáltalán nem volt. Kezdem azt hinni, hogy nálunk az őrület a normális. De  ez már nekem is sok volt, pedig már elég sok mindent megéltem. Rá kellett ébrednem, hogy a családom nem normális. Én se vagyok semmi, de…
Na de hogy is kezdődött az egész. Reggel keltünk nagy csöndbe, hogy apát ne kelljen felébresztenünk. Én és anya ugyanis aznapra terveztük a nagybevásárlást. Apa azonban felkelt, és elkezdett velünk kiabálni, hogy mi mit ordibálunk kora reggel. (Tíz óra, és a matrac dobozja esett ki a szekrényből, mert a hülye feje nem képes visszatenni normálisan -.-)
Na akkor elindultunk hárman az egyik bevásárlóközpontba. Felhívtuk keresztanyámat, hogy induljon el ő is az üzletbe, mivel neki csak 3 sarok. Előtte azonban bementünk az itteni „kis” boltba, hogy apának vegyünk kaját, hogy ne éhezzen egész nap. Na akkor meg az volt a baja, hogy nem tudta, hogy mit akar enni. Nagy nehezen (egy olyan tíz perces gondolkodás után) vettünk neki kettő buktát, meg kettő zsömlét szalámival, aztán go vissza a kocsiba.
Keresztanyám felhív minket idegesen, hogy hol az istenbe vagyunk. Na már most, mint kiderült, ő azt hitte, hogy a lépcsőházba menjen le, és mi majd elvisszük. Na akkor anyám kiborult, mert már előző napon összevesztek szintén valami apróságon. Anya meg persze egyből pletykálás végett (is) felhívta mamát, hogy elmondja neki, hogy jöhet le a lépcsőházba, illetve elmesélje neki, hogy keresztanyám mit „bénázott” megint. Akkor apa elkezdett kifakadni, hogy őt nem érdekli a családi dolgok. Tudni illik ugyanis, hogy anyám ha telefonál, akkor mindig kihangosítja a telefont, mert olvasott valamit a rádióhullámokról, amire már nem igazán emlékszem. Na mindegy, nem is annyira lényeges.
Felszedtük mamát, én meg befészkeltem anya mögé, mert ott volt egy csomó cucc, amitől be lettem passzírozva az anyósülés mögé. Elindultunk immár mamával kibővülő társasággal. Elindultunk keresztanyámhoz, mivel megsajnáltuk. Na már most neki a bal oldalon kellett volna közlekednie, de e napon teljesen meg volt kavarodva, így jobbról jött. Ugyebár jobb oldalon van az anyósülés, és amikor a járda mellett megálltunk (akkor amikor nem jött senki!!!) ő persze az én oldalomon akart beszállni. Én azonban nem tudtam mozdulni se a csomagok miatt, mama meg már középen ült. Keresztanyám idegesen kopogott az autó ablakán, hogy miért nem megyünk már arrébb. Mentünk volna, de beszorult a lábam, és egyszerűen nem ment. Na akkor anya lehúzta az ablakot, és kikiabált drága húgának, hogy szálljon be a másik oldalon, mivel nem jön senki, és amúgy se tudunk megmozdulni. Keresztanyám besértődött, de azért duzzogva beült mama mellé.
Apa a kiabálás miatt teljesen felhúzta az agyát, és kijelentette, hogy „nem megyünk sehova”. Négyen könyörögtünk neki, hogy ne csinálja, mert ez köcsögség. Igen, az! De nem, ő úgy gondolta, hogy ez rohadt jó móka, ezért tovább hajtott az ellenkező irányba. Akkor vörös lett a lámpa, anya pedig duzzogva kiszállt. Na már most így mentünk egy kört, mire anya visszaszállt a kocsiba. Rövidíteni akart, ezért megkérte apát, hogy forduljon be a következő utcán. Apa azonban nem hallgatott rá. Anya erre felbőszülve elrántotta a kormányt, mire apa kiegyenesítette. Ekkor minden olyan hirtelen történt, és egyszerűen egy pillanat volt az egész. Lepergett előttem az életem, és azt hittem ott halunk meg. Jó, ez azért túlzás, hiszen nem volt olyan nagy gond. Ha apa nem is egyenesíti ki a kormányt, akkor is simán be tudtuk volna venni a kanyart. Csak a hirtelen mozdulatsortól mindenki megijedt. Ekkor történt meg az, ami még soha. Amikor felucsódtam apa keze már véres volt, anya pedig köpte ki a vért. Apa megütötte anyát. Nem adott nagyot, csak amekkorát én kaptam kiskoromban. (egy olyan közepeset…) de anya ínye felszakadt. Persze a mögöttünk lévő ránk dudált, és elálltuk az utat, ahova be akart anya fordulni. Na már most nekem se kellett sok, mint egy anyatigris nyitottam ki a kocsi ajtaját, rúgtam ki a csomagot a francba a kocsiból, kitéptem anya ajtaját, és úgy vettem szemügyre, hogy mi történt. Anya sírt… Mit sírt… Zokogott… Apa pedig megrémülve nézett rá, és bocsánatért esedezett. De azért nem vitte túlzásba. -.- Egyből leugattam apámat, hogy egyáltalán normális-e, de ekkor ránk dudáltak, akik ki akartak hajtani az utcából. Na én meg hátrafordultam, és cseppet sem kedves hangon elküldtem oda, ahonnan jött, majd visszaszálltam a kocsiba, és tovább indultunk. Anya sírt, apa kiabált, én meg remegtem az idegtől, és bekönnyeztem. Egy kisebb sokkot kaptam. Nem tudom, hogy kinek is kellene igazat adjak, egyszerűen mindketten felelőtlenek és nem normálisak voltak. Egy kisutcába megálltunk, hogy anya rendbe hozza magát. Víz hiányán teával kellett megmosakodnia. Eközben mama próbálta osztani az észt, ami szikra volt a tűz. Keresztanyám pedig próbálta kipártolni mamát, de azt se kellett volna. Én segítettem anyának, de nem bírtam megszólalni, továbbra is remegtem, mint a nyárfalevél.
A vásárlás közben anya kijelentette, hogy utálja apát, megveti, és el akar válni. Ezzel már többször is fenyegetőzött, de eddig nem volt semmi belőle, pedig párszor apa kicsapta a biztosítékot nála.
Aztán én a vásárlásból egyből elmentem járaszám, mivel aznap megbeszéltük, hogy találkozunk. Mit mondjak, rohadtul nem volt jó kedvem, és járaszám se volt túl vidám. Neki is megvolt a maga baja, szóval együtt depiztünk. Mikor felhívtam anyát, akkor hallottam a hangján, hogy sír még mindig. Pedig akkor már az eset után három óra is eltelt.
Én estefelé indultam el járaszámtól haza, de valamit nagyon elnéztem, és a buszomat pont lekéstem, a következő pedig óra múlva jött volna. Elindultam gyalog, de ekkor apa aki arra ment valami dolga miatt felszedett, szóval megúsztam 5 kmnyi gyaloglást. Apa még próbált beszélni anyával mamánál, de nem volt sikere. Mikor lejött kérdezte, hogy van-e hozzáfűznivalóm az esethez. Mit mondhattam volna? Én csak 6 éves koromig voltam apás, aztán történtek dolgok, amik megváltoztatták kettőnk kapcsolatát, és utána kész, vége, kampó. És amúgy se tudom, hogy kinek kellene igazat adnom. Mindketten tökkelütöttek. Ezek után mit mondjak rájuk???
Anya holnap jön haza a cuccaiért, ugyanis egy hétre elköltözik mamához. Huszonhárom évig bírták egymás mellett jóban rosszban, és most ennyi volt? Apa a kocsiban azt mondta, hogy idézem: „Anyád kijelentette, hogy el akar válni. És még csak semmi megbánás sem volt a hangjában. (a délelőtti incidens miatt) Hát ennyi volt. Huszonhárom év. Pedig én igazán szeretem őt.” Ilyenkor bezzeg jó lenne a véleményem mi? HuszonX évemet úgy töltötte ebbe a családba amióta én élek, hogy csak este jött fel, meg hétvégén esetleg ebédelni. Többi idejét vagy dolgozott, vagy lenn volt a garázsába, és ott is dolgozott. Nem mintha nem keresne eleget. De ami elszomorító volt, hogy még hozzátette: „Talán fölösleges volt a huszonhárom év is” Na itt szíven ütött, és egy újabb sokk ért. Többször mondtam anyámnak, hogy én az ő helyében már rég elváltam volna tőle. Én ugyan nem bocsátottam volna meg azokat, amiket tett, még ha azok apróbb ügyek is voltak ehhez képest. Most azonban ahogy hallottam, mégis összeszorult a szívem, görcsölt a gyomrom, és képtelen voltam ezt mondani a szemébe, és legszívesebben egész napomat végig bőgtem volna.
Az a baj, hogy apa bunkó volt mostanában, és anyának ez talán még jobban is fájt. Tegnap volt nőnap, és még annyit se mondott neki, hogy kapja be. Holnap pedig névnapja lesz, és anya bemagyarázta magának, hogy „megkaptam a névnapi ajándékomat is”.
Ahogy ismerem őket úgyse fognak elválni, és anya is az egy hetes költözésből csak három napot fog bevállalni. Ráadásul csütörtökön mennének kirándulni egy kis welness hétvégére. (szal négy napra) Nem fogják vissza mondani már csak azért sem, mert már egy része ki van fizetve, és az pedig nem kevés összeg. Bár anya felvetette, hogy menjek el én apámmal. Ez eléggé röhejes, ugyanis tisztában van vele, hogy mindketten makacs egyéniségek vagyunk. Azonban ha nem az van, amit apa akar, akkor elég gyorsan eljár a keze, de én még olyankor se hátrálok meg, képes vagyok neki visszaszólni, és egy újabb vitát kezdeményezni. Örök hiba…
Ma amíg vásároltunk ez volt a téma. Anya azt mondta, hogy hogyha körivel ezt bárki megtette volna, ott helyben kikaparta volna a szemét. Köri erre védekezés képen beismerte, hogy fél apámtól, és amúgy se lenne képes szembeszegülni vele, ÉS még csak el se bírna vele. Mama szintúgy. Hát én meg én vagyok… Délelőtt majdnem nekiestem apámnak, csak köztünk volt a vérző anya, és a kocsi ajtaja nem elég magas, szóval elég kényelmetlen pozitúrát vettem fel. Na jó, erre nem vagyok büszke, de egyszerűen képtelen voltam karba tett kezekkel nézni a történteket, és még ha ennyit is, de léptem. Anyának jól esett, apa meg jegyezte, ahogy a dudáló kocsisnak beszóltam, engem pedig valamennyire lenyugtatott.
Még mindig fostalicskául érzem magam. Most, hogy egyedül vagyok folyamatosan csak sírok, és még mindig remeg a kezem, ha rágondolok, hogy ma mi minden rossz történt.
Reméltem, hogy a svéd melodyfestival kicsit feldob, de azon kívül, hogy Ulrik extra cuki volt, sajnos nem került be az Eurovisiora. Helyette egy nyávogó kan került be, akinél szerintem Ulrik fényévekkel jobb. De ha már nem is Ulrik, akkor Ralf került volna be, akinek rohadt jó hangja van, és a szám, meg az előadás is nagyon nagyot üt!

Na jó, ne haragudjatok, de most nem volt se erőm, se kedvem részletesebben kiemelgeni a dolgokat.