Üdv minden kedves látogatónak!

Van ez az új G-portálos szabály, miszerint minden kommentelős izéééét letiltanak a spamok miatt. Tudom, hogy sokan, (köztük én is) utálnak regisztálni.
Épp ezért döntöttem úgy, hogy regisztrálok helyettetek egy új felhasználóként. Ezt bárki használhatja, aki szeretné. Oldalt, a "FIGYELEM!" menüben meg is találjátok.
Annyit kérek csupán, hogy a hozzászólások alá írjátok oda nickneveteket. :) Alá, fölé, közé, nekem ugyan mindegy, csak ott legyen. :)
Így megúszom azt, hogy a chatem tele legyen mindenféle ilyesmivel. Az ugyanios oldalakat vesz igénybe. :)
Megértéseteket köszönöm.

Felhasználónév: Komment
Jelszó: 123456

Gondoltam azért ide is leírom. ^^

Hna úgy tűnik elérkezett az a pillanat, amikor kiakadok véglegesen palacsintára. Rengeteget csalódtam már benne, és sajnos most elszakadt a pohár, eltört a cérna. De hogy mi is történt?

MEGVÁLTOZOTT! De nem úgy, hogy csak egy picit, ami annyira nem is feltűnő… Ááááá! Nagyon! Megbízhatatlan, undok, és fennhéjázó lett. És még a naggyát fel se hozom, mert azok olyanok, hogy nyomdafestéket nem tűrnek. :)
Rengetegszer megbeszéltem vele, hogy találkozzunk. Oké, más dolga volt, megértem. De azt már nem, hogy nem tudott szólni ezért! Nem küldött smst, üzenetet, de még csak fel se hívott, hogy bocsi, más dolgom van, halasszuk el a találkozót. Neeeeem! Pedig mennyibe tellett volna? Egy percbe, vagy még annyiba se! De nem, ő a palacsinta, ő ugyan nem tesz semmit annak érdekében, hogy a másik jól érezze magát a bőrében.
Ráadásul mikor elhívtam, hogy beszéljük meg személyesen a problémáinkat, akkor elkezdett lelki terrorizálni. „Nem tudok elmenni, sötét van, nincs lámpám. De jó, tudod mit? Elmegyek, és ha nem érek oda, akkor tudd, hogy elütött egy kocsi.” Egész nyáron dolgozott, ne akarja már megmagyarázni nekem, hogy nem bírt venni egy retkes lámpát a fizetéséből! Ennél undorítóbbat még nem hallottam. Pedig… Fúúúú!!!
Na de végül nagy nehezen megejtettük a találkozót. Elbeszélgettem vele szépen, tisztelettudóan, és szerintem még ahhoz képest kedvesen is, mint ahogyan azt megérdemelte volna. Elmondtam neki, hogy mit is gondolok róla, és hogy naaagyon nem jó felé halad. Ha így folytatja, nem lesznek barátai…. Már most sincsenek, nemhogy majd később…
A beszélgetés után természetesen szart rá ismét a fejemre. Nem keresett, konkrétan nem csinált semmit se annak érdekében, hogy jobb legyen kettőnk kapcsolata újra. Oké, nem azt mondom, hogy könyörögje vissza magát, vagy hasonló fatális baromság, de szerintem elvárhatom, hogy legalább egy bocsánatkérést nyögjön be. Mert igen, egyszer sem volt hajlandó ezt megtenni.
Aztán én barom… Palacsinta írt nekem egy üzenetet, amiben a segítségemet kérte, hogy segítsek az exével kapcsolatban. Én baromállat pedig belementem. Elhívtam, és megbeszéltem vele, hogy mit is kellene tennie. Még meg is invitáltam egy filmnézésre. Erre ő mit csinál?
Belement, elindultunk tehát a munkaügyibe, mert ott neki dolga volt, nekem meg úgyis postára kellett mennem. Buszon felhívta vki.
- Ki volt az?
- Az exem.
- Mit akart?
- Természetesen engem. <- ez mi? Ti nem akadnátok ki egy ilyen egoista szöveg hallatán? És nem, nem viccből mondta! Halálosan komolyan!
- De nem ma! Ma az enyém vagy.
- Ja. <- ez is mi már?!
Aztán odaértünk, vártunk, egyszer csak felbukkan az exe. Na onnantól kezdve le lettem tojva finoman szólva. Nem mintha hozzájuk akartam volna szólni, főleg nem az exéhez. Azok után, amit palacsintával tett? És még elvárná, hogy jópofizzak? Lókukit a fenekébe! >.> Azt érdemelne.
Palacsintát végül behívták, és a csóka nem próbált kezdeményezni, hanem eleredt utána. Egy gyáva féreg!!!!!! Aztán mikor palacsinta visszajött, elindultam volna a posta felé.
- Nem lenne baj, ha csak délután mennék el hozzád? Exem szeretne velem beszélni.
A ********************** és azt a *****************************, mert az a *************! Igen, szóval ennyit a barátságunkról. Először még kijelentette nekem, hogy nem tudja, hogy mit is kezdjen ezzel a …-al. Aztán mikor megjelenik szájra puszi, meg anyám kínja. Exe is nagyon jól hallotta, hogy nekünk aznap mi a tervünk, erre bepofátlankodott! Nem lett volna neki jó a délután?
Hát had ne mondjam el, hogy mit akartam abban a pillanatban csinálni ezekkel a… ezekkel a… KRUMPLIKKAL! Egyszerűen még most se tudom felfogni. Alig hogy kibékültünk, máris megkezdte a megbízhatatlanságát. Hogy tehette ezt?
Letöröltem az ismerőseim listájáról. Nekem ilyen „barátnő” nem kell! Én szerintem nem én vagyok így egyedül. Mármint… Gondoljatok bele! Ti hogy volnátok vele?
Szó se róla! Én elfogadom az embereket olyannak, amilyenek. És tényleg, nem vagyok haragtartó. De most nagyon kiakadtam! Nem először történt ez vele, és nem láttam rajta, hogy nagyon bánta volna. Ráadásul rögtön a megbeszélésünk után. Mert ha utána kettővel, vagy hárommal, azt mondom oké. De így?
Szóval igen. Nagyon kiakadtam, és szerintem nem is csoda. Ja, és a vicc az egészben: három… HÁROM nap után kaptam tőle egy levelet, amiben a következőket írta.

szia! Hogy vagy?? tudom h nagyon megbántottalak, nem ez volt a célom, csak értsd meg h szeretem őt, és ő is szeret engem azért keresett fel és azért hív minden egyes nap h mennyi megbánta és menyire nem tud nélkülem élni. igaz nagyon megbántott és megtörtént amit egyetlen egy lány sem bocsánata meg. de most néztem volna végig ahoyg megőli magát?? Aztán meg engem venének elő mert én voltam aki miatt őngyilkos lett???.. Én úgy gondolom h mindenkinek jár egy utólsó, esély! Ha bármelyik nőre rá nézz, vagy engem megbánt vmivel azonnal repül. a szerelem egy legboldogabb érzés a földőn... szia

FEL SE FOGTA, hogy én miért haragszom rá!!!! Ehhez már művészet kell!
Nem, nem azért voltam rá mérges, mert boldog azzal a népművészeti agyagedénnyel, és nem is azért, mert ő szerelmes! Azért, amit művelt velem! Hogy rútúl kihasznált, becsapott, és… és… Szóval ezért!!!! És nem AZÉRT!!!! De most már a levele miatt is. Ismét érzelmi zsarol. -.-
Szóval elvesztettem egy új barátot. Jó nem? Nekem nincs sok, de ahoz nagyon ragaszkodom. Palacsinta bár nem volt az az utóbbi időkben, de azért öt éve ismertem, és még ha kicsit is, de a szívemhez nőtt. Kár, hogy megváltozott. Vagy helyesebb lenne: kár, hogy megismertem?

//Egy újabb agyszülemény. :D Na? Na? kinek mi a véleménye róla? *-*//

A szüleim… Azaz édesanyám sose kényeztetett el, ennek ellenére kistoromtól kezdve abban a tudatban éltem, hogy az egész Világegyetem az enyém. Amit csak akartam mindig megkaptam, és azonnal. Fiatalon aranyos, angyali pofimnak köszönhetően csak szépen kellett néznem az eladóra, és ingyen elvihettem akár a legdrágább csokoládét is. Külsőmre már csak rásegített tejföl szőke hajam, és virító kék szemem.
Mindig körül rajongtak a gyerekek, mindenki velem akart játszani. Fiúk és lányok egyaránt. Már a bölcsődében elkezdődött, ahol olykor-olykor összevesztek rajtam. A gondozók és tanárok kis kedvence csak is én voltam. Mindig nekem volt igazam, és az volt, amit én akartam. Sosem volt kivétel. Ettől függetlenül nem nevezném magam elkényeztetve. Családon belül én mindig háttérbe voltam szorítva.
Édesanyám egyedül nevelt engem, és a nővéremet, Elisát. Édesapám három éves koromban hagyta el anyámat egy fiatalabb, szebb, gazdagabb nőért. Pedig milyen nagyon dúlt közöttük a szerelem! Gyerekkori barátok voltak, majd anya tizenhat évesen világra hozta Elisát. De ahogy teltek az évek, apa másfelé kacsingatott. Így ismerkedett meg Carollal, egy buta, főiskolás szőke lánnyal, akinek az apjáé volt az ország legnagyobb étteremlánca.

Apukád és barátnője Carol összeházasodtak. Rá pontosan három évvel egy nyáron meghalt édesapám Carol mellett a repülőn. A hírek azt beszélték, hogy akkori apósa végzett vele, akit végül elmegyógyintézetbe zártak.

Anya szerint az orvosokat lefizette, mert most újra szabadlábon van, és továbbra is éttermét vezeti.
A nővérem és köztem két év van. Elisa szeretett lány ruhákba öltöztetni, és kisminkelni.

-         Anya! Tex olyan gonosz! Nem akar velem játszani! – szipogta Elisa.
-         Tex, miért nem játszol a nővéreddel? Olyan magányos szegény.
-         Nem akarok!
-         De miért?
-         Mert bánt!
-         Anya itt Elisára nézett – Ne nézz rám! Hazudik! – ekkor könnyek szöktek szemeibe – Tex, hogy lehetsz ilyen gonosz velem? Én szeretlek!

Folyton az volt, amit ő akart, ellenvetést nem tűrt. Ha kellett megzsarolt, vagy megütött. Nem volt könnyű vele. Mikor középiskolába kollégista lett, azok voltak életem legszebb évei. Nem kellett a nővéremtől félnem, azt csinálhattam, amit csak akartam. Olykor besegítettem anyának a házimunkába is, legfőképpen a főzésbe és sütésbe. Mindig szerettem a konyhában legyeskedni. Nem csak a kóstolók miatt, hanem mert oda Elisa sose tette be a lábát. Mivel ő nem tudott főzni, valamiben feljebb valónak éreztem magamat.
Mikor megtudtam apa tragikus történetét, elhatároztam, hogy én is híres szakács leszek, majd nyitok egy éttermet, ami minden országban megtalálható lesz. Gazdagabb leszek, mint annak a Carolnak az apja, és mikor már nem lesz más választása, eladja nekem éttermét.

Ezzel talán megbékül háborgó lelkem – gondoltam.

Ifjúsági főzőversenyeken vettem részt, ahol csillogtathattam tudásomat. Mindig, az első versenyemtől kezdve első helyezést értem el, bármilyen ételt is kellett elkészítenem. Sütemények, torták, saláták, és különféle főtt ételek egyre mennek nálam. Egyszer azonban megtörtént az, amire nem számítottam.
Tizenhat éves voltam, és az egyik versenyen második helyezést értem csak el. Ellenfelem egyik legjobb barátom volt, aki az én egyik korábbi receptemet készítette el apróbb változtatással. Persze én voltam a hülye, hogy bíztam benne, és megadtam az anyjának a receptet. A történések teljesen felzaklattak, és úgy döntöttem, hogy nem főzök és sütök soha többé. Ezzel tehát felhagytam az álmommal is, amivel revánsot akartam venni apám halálával.
Igazából sosem érdekelt az apám. Nem emlékszem rá, nem ismertem, még csak nem is szerettem. Mégis… Állítólag azért ölte meg akkori apósa, mert át akarta venni a helyét. Így talán mégse az öregen, sokkal inkább apámnak akartam megmutatni, hogy jobb vagyok nála. Hogy ostoba volt, mikor magunkra hagyott. Talán azt vártam, hogy büszke legyen rám, de ennek ellenére mégis mérges legyen. A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Még mai napig is, mikor erre gondolok.
A vereségem utáni évben Londonba költöztem egyes egyedül. Hátrahagyva anyát, nővéremet, és barátaimat. Új ember akartam lenni. Megtanultam még ezt az igazán furcsa nyelvet is.
Nem voltam magányos. Ismét körbevettek új emberek, akik egyre többen voltak. Fiúk és lányok egyaránt.  Sok lány akart velem járni. Legtöbb kérésének eleget is tettem. Általam olyan élvezetekben részesültek, amikről álmodni se mertek. A hírek egyre jobban terjengtek, és én egyre népszerűbb lettem. Mivel annyi jelentkező volt, mint égen a csillag, úgy döntöttem megtartok belőlük párat, akik rosszabb, vagy épp jobb napokon megfelelőek lesznek számomra. Őket egy házba „zártam” be. Nem bántottam őket, nem az volt a célom. Hihetetlenül jó körülmények között éltek, és azt tehettek, amit csak akartak. Egyetlen egy kritérium volt: más fiúval nem csalhatnak meg.

Telefonom megcsörrent. A kijelzőre néztem, amin a „veszélyes övezet” felirat villogott. Egy régi bandatagom hívott, akit el akartam kerülni. Nem csak őt, hanem a többieket is. Velük együtt pedig az összes emléket. Hagytam, had hívjon, nem állt szándékomban felvenni. Egyszer úgyis megunja. Hiába váltottam számot, mindig kiderítették, és „zaklattak” amikor csak tudtak. Mikor már meguntam a csengőhangomat kivettem az aksiját, majd a kártyát, amit kettétörtem.

Csatlakoztam Londonban egy bandához is, akik nem épp a legjobb hírben álltak. Rockbandának álcázták magukat, de közben prostituáltakkal foglalkoztak, és drogot árultak. Nem kellett sok, hogy bandavezér legyek. Hűségemmel, és sok kuncsafttal kibővítve a vevőkört hamar elnyertem a magas tisztségű rangot. Három évig élveztem ezt a szerepet, de minden jónak vége szakadt mikor történt egy kis malőr. Elárultam a többieket. Kénytelen voltam, hiszen már én is beláttam, hogy túl messzire mentünk. Bosszút esküdtek, így én inkább felhúztam a nyúlcipőt.

-         Nem menekülsz Tex!
-         Bármerre is mész, mi megtalálunk! Esküszöm!
-         Várni fogok rátok. – öltöttem nyelvet, mikor visszafordultam feléjük.

Az eső eleredt, az utcán pedig hatalmas tömeg gyűlt össze. Kijöttek a rendőrök, akik beültették a banda tagjait az autójukba. Némelyik a tömegből észrevett, de nem szóltak semmit, csak gyilkolni kész tekintettel néztek rám.
Hirtelen ötlettől vezérelve Japánba költöztem. Ismét kezdhettem új életet, de nem bántam. Cserediákként kerültem be az egyik középiskolába.
Nem volt nehéz megtanulni a japán nyelvet, mivel rá voltam szorulva.
Az osztályomban harmincan jártak. Közülük kettő ember szúrt szemet. Kettő ember, akik különböztek a többiektől csak úgy, mint én. Bár ők nem rendelkeztek szőke hajjal, kék szemekkel, és angol akcentussal. Az egyikőjük egy japán lila szemekkel rendelkező lány, míg a másik egy alacsony vörös hajú orosz fiú volt.
Először a lánnyal próbálkoztam. Úgy hívták Motoko. Gyengéd voltam vele, és mindent megadtam neki, amire csak szüksége volt. Ennek ellenére antiszociális személyisége nem engedte őt közel kerülni hozzám. Pedig milyen szép pár lettünk volna! Nem mondom, hogy szerelmes voltam belé, de volt valami a kisugárzásában. Tervem nem sikerült, nem szereztem meg magamnak. Bár egyszer sikerült megcsókolnom. Pedig nagyon jól tudtam, hogy másba szerelmes, egy bizonyos Sekai nevű suhancba.

-         Motoko, mi lenne, ha járnánk?
-         T… Tessék? – pirult el, s fekete hajába tűrt zavartan.
-         Szeretnélek közelebbről megismerni. Mit szólsz hozzá?
-         Ne haragudj Tex… Tex ugye? – én csak bólintottam, majd folytatta – De én mást szeretek. – fordította el fejét.
-         Nem is szentel neked nagy figyelmet igaz? Folyton más lányokkal látod nem? Nem szeret téged. Miért is tenné? Hiszen esetlen vagy. És még a szemed sem természetes. – simítottam végig arcán.
Motoko csak hallgatott. Úgy tűnt eltaláltam gyengepontját. Ajka megremegett.
-         Sajnálom, nem akartalak megsirattatni.
-         Nincs…
-         Tessék?
-         Nincs igazad. – nézett határozottan szemeimbe – Nincs igazad. – ismételte meg, de koránt sem volt kijelentésében biztos.
Elmosolyodtam, majd gyengéden megcsókoltam – Ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz.

Következő próbálkozásommal már több sikert értem el. Az orosz fiú könnyű préda volt számomra, hiszen eleve könnyűvérű volt. De Jurij – így hívták – akkor elkezdett járni Motokoval. Hiába, én voltam az, aki végül megtörte Motokot, és ez által ő jobban nyitott az emberek felé. Kettejük randizgatása azonban nem tört le. Motokonál tanultam az esetből, és eltökélt szándékom volt, hogy bármi áron, de megszerzem magamnak. Nem voltam belé szerelmes, nem vonzott benne semmisem. Azonban láttam rajta, hogy magányos. Sajátos módon tudatta ezt a külvilággal, de én észre vettem. Ezért is tökéltem el, hogy segítek neki. Így visszagondolva talán nem a legjobb módját választottam ennek.

-         Fogadd el. Te – hangsúlyoztam – most már az enyém vagy. Nem menekülsz tőlem. Sose foglak elengedni! – búgtam fülébe.

Szó szerint magamhoz láncoltam először. Nyakörvet csatoltam rá, amivel kínoztam, ha nem úgy viselkedett, ahogyan én azt elvártam tőle. Először rengeteget dobálózott könyvekkel, és más súlyos tárgyakkal. Gyűlöltem érte. Hiába volt aranyos popsija, és kedves arca, nem bírtam elviselni, hogy egy hisztis ripacs. Épp ezért hamar le kellett erről szoktatnom. Keményebb módszerekhez nyúltam. Bele sem gondoltam, hogy ő mennyit szenvedhet az én kezeim közt. Csak arra gondoltam, hogy nekem jó legyen. Rá akartam erőltetni a saját akaratomat, és barátságomat. Végül a barátságnak induló kapcsolatból valami más lett. Valami egészen más, és különleges. Szerelem. Erre csak akkor döbbentem rá igazán, miután kinőtt a dobálózós korszakból, és már többé nem csalt meg engem. Igazából, ha akart volna se tudott volna megcsalni.
Egy nap, még nagyon ismerkedésünk elején… De lehet, hogy az már a közepe volt, amit csak később vettem észre… Csinált nekem reggelit.

-         Hát te meg mit csinálsz?
-         Reggelit csináltam neked. Kóstold meg! – mosolygott rám kedvesen.
Megragadtam a villát, és kotorni kezdtem a tojásrántottának nevezett katyvaszt. Egy falatot villámra szúrtam, majd hamm bekaptam.
-         Na? Milyen? – kíváncsiskodott.

Szegény fiú nem tudott főzni. Az étel íze pocsék, ehetetlen volt. A szaga mellett pedig nem lehetett megmaradni. De ő mégis büszkén vállalta étkét, és kóstolásra invitált. Persze mikor elmondtam neki mi is a véleményem róla, megsértődött. De mikor megkóstolta az én főztöm, ajka mosolyra görbült. Jól esett neki az én alkotásom, nekem pedig a dicséret. Hosszú évek után először főztem újra. Már-már elfelejtettem a főzés örömét, de neki köszönhetően újra átéreztem. Az, hogy megdicsért, csak még nagyobb lelket öntött belém. Újra főzni akartam, és nem csak neki. Meg akartam mutatni tehetségemet az egész Világnak.
Annyi minden történt velünk, amíg együtt voltunk. De most tényleg! Jurij… Vagy ahogy én hívom Julcsi lett az én kiscicám. Egy ribanc macska, de szeretem. Sok szép közös nappal és éjjel.

-         Szeretlek, ugye tudod? – súgtam fülébe, majd megharaptam fülcimpáját – Én kis cicám. – kuncogtam.

De ugyan akkor rossz napjaink is voltak. Ebből volt több, de én még azt is élveztem. Sokszor veszekedtünk apróbb-seprőbb ügyeken legtöbbször miattam.

-         Gyűlöllek Tex! Egy érzéketlen tuskó vagy! Nem is szeretsz! – tört ki belőle, majd sarkon fordult, és elment.

Voltak nagyobb összezördüléseink is. Mondjuk mikor el kellett utaznom vissza Angliába, mert hívott a haza katonaként. Bár szó mi szó inkább azt nem akartam, hogy a bandatagok, akiket cserben hagytak rám találjanak. Követtem minden mozdulatukat, hála Japánban szerzett újonnan bandám csapattagjainak. Ők voltak azok is, akik figyelmeztettek. Még szerencse, hogy mindent, amit csak kérek tőlük, szó nélkül megteszik. Pedig itt még nem is vagyok bandavezér. Ez az ő nagy szerencséjük.
Mikor Angliából hazaértem hosszú évek óta először Jurijhozhoz, a saját ágyamban találtam őt egy korombeli barna másolatommal. Mintha csak ikrek lettünk volna, még a nevünk is majdnem hogy megegyezett. Tex, és Mex. Csak egy betű, ami nem egyezik, azonban mint két személy, sokkal több minden különbséget véltem benne felfedezni holmi hajszínnél.
Bár megérdemeltem a megcsalást, nagyon felbosszantott a tudat, hogy Jurijt más csókolta. Indulatok kavarogtak bennem, és amit tettem, még enyhe büntetés volt kettőjüknek, amit valóban tenni akartam.

-         Ki vagy te? Mégis mit keresel itt? TAKARODJ!
-         Tex? – kerekedett ki Jurij szeme.
-         Még mindig itt vagy? Nem hallod?

Volt olyan eset is, hogy kiderült az én kis háremem titka. Akkor a fiú akadt ki, de nagyon. Főleg mikor megtudta, hogy az egyikőjük terhes volt tőlem. Noha a hír egyáltalán nem volt igaz, hiszen akkor még nem mentem el katonának, és a baba csak két hetes volt. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy megszegte az egyességet. Nem mintha ez annyira zavart volna, már úgyis el akartam őket engedni. Ezzel csak saját magának, és társainak ártott, ugyanis megszűnt a jó módú életük.
Már huszonkettedik életévemet élem, ami annyit tesz, hogy már három éve boldogítjuk egymást. Nem szenvedünk hiányt semmiben. Szeretet, béke, együttérzés, ház, amiben nyugodtan élhetünk. Mi kell ennél több? Én tudom, egy gyerek.

-         Julcsi, szülj nekem egy fiút!
-         Tessék?

Mivel mindketten fiúk vagyunk, így ez lehetetlen. De én úgy gondolom, hogy mindenre van gyógymód. Ha esetleg beültetnénk… De akár megkérhetnénk Motokot is, hogy vállalja el a béranya szerepet. Esetleg a harmadik megoldás az, hogy örökbe fogadunk egy árvát. Mindháromban nehézségekbe ütközünk. Első: Jurij túl kényes hozzá. Nem akarja, hogy tönkretegyék alakját, és ilyen „apróság” miatt felvágják. Szülés után nehéz leadni a felszedett kilókat. Szülés nélkül is, nem hogy azzal együtt. Hiába kérem, győzködöm, nem hajlandó belemenni. Második: Motokoban annyira nem bízom. Imádja a gyerekeket, és ez lenne akkor a mi vesztünk. Talán nem adná nekünk vissza. Ő is már sokadik alkalommal kéri Sekait rá, hogy vállaljanak gyereket, de mindhiába. Egy cipőben járunk. Ezért is hiszem, hogy nem adná vissza egy könnyen, ha már volt olyan kedves, és megszülte. Harmadik, és egyben utolsó, azaz az örökbefogadás. Talán ez a legegyértelműbb, hogy miért is nem akarok egy árvát. Nem tudjuk, hogy ki fia borja, lehet, hogy valami olyat örökölt, aminek következtében már tíz évesen egy mutánssá alakul át. Persze ezt nem kell komolyan venni, mindössze azért hoztam fel, hogy éreztessem ennek súlyát.
Meg aztán vannak olyan problémáink is, hogy nem tudjuk eldönteni milyen nemű kisgyermeket is szeretnénk.

-         Hallottad! Fiút akarok!
-         De én nem! Kislányt!
-         Akkor legyen az. Nekem mindegy, csak szülj nekem egy gyereket!
-         De miért én? Én nem akarok! Te nem lennél jó apa, én meg…

Jurij ragaszkodik a lányokhoz, mert őket jobban lehet szeretgetni, kicsinosítani, és fésülni a hajukat. De ha fel is nő az a szegény lány, akkor képzelem, hogy mekkora nagy sarkon álló válik belőle. Nem akarok egy ribizlit nevelni, hiszen az sok pénzbe kerülne. Ott a smink, a különféle száz meg száz márkás ruha, az azokhoz tartozó lábbeli, és persze a drágakövekből készült kiegészítők. Elvégre az én gyerekemnek csakis a legjobb jár!
Én épp ezért szeretnék kisfiút. Fele annyi pénzbe kerül, és ha véletlenül rosszul viselkedne, ahogyan az nem elvárt, akkor elküldöm katonai iskolába, mindegy hány éves. Bár akkor sok bajunk lennének a lányokkal – vagy fiúkkal - akiket felhordana hozzánk. Azt semmiféle képen nem szeretném. Az én házam ne legyen átjáró ház!
-         Tex ki hívott?
-         Senki. – sóhajtottam.
-         De hallottam, hogy csörgött a telefonod. – lassan elfordította fejét, majd észrevette a kukában a telefont. Csak gondolta, hogy ki is lehetett az.
-         Ne foglalkozz vele. – mosolyogtam rá – Gyere ide! – intett maga mellé.
-         Ma… furcsa vagy. – tördelte kezeit.
-         Nem különösebben, mint máskor. - Jurij közelebb lépett hozzám, majd leült mellém a kanapéra. Rézbarna szemei kíváncsiságtól csillogtak fel. - Tudod… Gondolkodtam.
-         Igazán? És min?
-         Az életemen.
Jurij értetlen pislogott – És? – a kanapé háttámlájára könyökölt, fejét tartotta vele.
-         Mit és? – néztem rá életunt fejjel.
-         Hát… Mire jutottál?
Elmosolyodtam. - Gonosz voltam veled.
-         Nem is kicsit. – helyeselt.
-         De a te érdekedben.
-         Igen, ezt már régebben is hallottam tőled.
-         Mert igaz! – erősködtem.
-         Igazán?
Bólintottam – Tudod, hogy szeretlek, igaz? – hajoltam hozzá közelebb.Jurij
megszeppenve meredt rám, majd aprót bólintott – I… Igen…
-         Nélküled az életem unalmas lenne. És ha te nem lennél, nem tudtam volna valóra váltani az álmomat. Azt, hogy… - megráztam fejemet – Nem fontos.
Tudta, hogy nem szeretnék róla beszélni többet, így nem faggatott. Ha elkezdené, megszakadna az idilli pillanat.
-         Szeretlek. – csókoltam meg - Nagyon. – újra… - Nagyon. – és újra – Te vagy a só a levesemben. – nevettem el magamat.
Tex… - szipogta – Olyan gonosz vagy! – kezdte el letörölni könnyeit – Annyira, hogy nagyon.

//"Unatkoztam" valamelyik nap, és összedobtam. Remélem tetszeni fog nektek. *-*//

„Miért szereted?” A kérdést melyet nemrég feltettek neki újra és újra előtört belőle.
- Tényleg… Miért? – tűnődött el hangosan. Hasra fordult, fehér, narancssárga szegélyes párnáját maga alá húzta, átkarolta, majd rátette állát.
Ágya melletti éjjeliszekrényen a hörcsög alakú óra nagy mutatója elérte a tizenkettes számot. Tíz óra volt, a nap lustán sütött be ablakán. Hétvége volt, és az utcán fiatalok jöttek-mentek. A ház azonban csendes volt, mintha rajta kívül más nem is lakná. Ez részben igaz volt.
Szülei elváltak, édesanyjával élt. Édesapját már a válás előtt se látta három hónapig. Nagyon megrázta őt az eset, hiszen jó viszonyt ápolt édesapjával. Édesanyjával már kevésbé.
Sose értett vele egyet, és még csak nem is beszéltek. Mikor anyja hazaért, nem kérdezte meg, hogy mi volt vele aznap, milyen jegyeket kapott az iskolában, és más természetesnek tűnő kérdést sem tett fel. Kapcsolatukon csak rontott a tény, hogy édesanyja nem kedveli az ő első és igaz szerelmét.
A fiút még szülővárosában ismerte meg. Nyár volt, és még csak tíz évesek voltak. Ő az utcán rajzolt krétával az aszfaltra, mikor Ő odament hozzá. Búza szőke hajával kitűnt a többi ember közül. A fiú vérében nem csak japán vér csörgedezett.
- Szia. – köszönt neki az idegen.
- Szia. – mosolygott vissza rá a lány.
- Szia. – ismételte önmagát, és pár percig nem is mondott újdonságot – Mit rajzolsz? – guggolt le, hogy jobban szemügyre vehesse a rajzot.
- Kutyust. – mutatta remekművét, majd egy krétát nyújtott neki – Kipróbálod?
Lehurrogta azt a kutyát, amit épp rajzolt, majd megmutatta, hogy ő milyet tud, és megtanította rá. Ekkor kezdődött barátságuk.
Egy évre rá a fiú elköltözött otthonról hátrahagyva édesanyját, és apját, unokatestvéréhez költözött, aki mint nevelője gondozta. Nem jelentette be, hogy elmegy, még csak nem is írt neki. Egy évre rá ők is elköltöztek egy másik városba édesapja állása miatt. A sors kifürkészhetetlen, szokták mondani.
- Minden rendben? – segítette fel Yuutát a földről. Leesett a gördeszkájáról, mikor kutyája nekirontott.
Egy darabig morogott, majd felnézett rá. Ekkor tudatosult benne, hogy ki is szól hozzá - Nem, semmi sincs rendben. Egyáltalán mit keresel itt?
Csak véletlenül találkoztak félévkor, majd következő héten a fiú iskolájában. Egy osztályba kerültek.
A sors akarhatta úgy, hogy ők ketten újra találkozzanak. Legalábbis a lány azt hitte. De talán tévedett. A fiú az évek során megváltozott. Már nem volt az a kedves, felvágott nyelvű akaratos, és magabiztos fiú. Kegyetlenebb lett, és elkanászodott. Bár még mindig fel volt vágva a nyelve, akaratos, és magabiztos volt, vele másként bánt. Érezte, hogy el akarja magától taszítani, hogy azt akarja, hogy érezze, ő már nem akar a barátja lenni. De ez nem vált be.
A lány még látta benne azt a kisfiút, akit még annak idején megismert, épp ezért nem mondott le róla. A fiú mindig is úgy viselkedett vele, mintha egy ellensége lenne. Legalábbis akkor, amikor társaságban voltak. De mikor csak ketten voltak, megvédte, és vigyázott rá. A lány ezt sosem felejtette el.
- Nana, kész az ebéd! – hallatszott lentről egy női hang.
Összeszedte magát, majd a sarokba ment, ahol egy kosárban egy apró fehér bishon havaese feküst. Megsimogatta fejét, mire a szőrös szobacirkáló kinyitotta nagy szemeit, és boldogan csaholni kezdett. Mikor gazdája elindult az ajtó felé már tudta, hogy nemsokára ennivalót kap, így megelőzte őt. Boldogan vakkantott, de egy pillanatra mégis megtorpant mikor észrevette Nana szomorú tekintetét.
- Gyere Yuuta, menjünk ebédelni. – erőltetett egy mosolyt arcára, kinyitotta az ajtót, előreengedte a kutyát, majd becsukta maga mögött szobája ajtaját, és lement a konyhába.
Yuuta… Így hívták szerelmét is, a kegyetlen fiút, aki miatt már oly sokszor hulltak könnyei. A kutyát akkor kapta, amikor Yuuta elköltözött. Nagyon rosszul érezte magát, hiszen épp hogy megismerte barátját, mikor az se szó, se beszéd elköltözött. Nem hibáztatta, elvégre Ő és édesanyja nem jöttek ki jól egymással. Mikor a fiút meglátta a háza tájékán, elkergette, nehogy rá rossz hatással legyen.
A házi kedvencet engesztelése jeléül kapta. Örült neki, hiszen nem érezte magát magányosnak. De az igazi Yuutát nem helyettesítette. A menhelyen elejtette a krétáját, de ő visszavitte neki. Szerelem volt első látásra, és a feltörekvő emlékek miatt adta neki szerelme nevét is.
Amint leért a konyhába helyet foglalt az őt megillető helyre. Nővére épp a frissen készült omlettet tette a lábas alátétre. Furcsa volt Nanának, hogy nővére otthon van. Mivel középiskolás egy másik városban, így ő kollégista, és mint ilyen, csak hétvégén tér haza. Vagy még olyankor sem. Sokszor marad ott barátainál, vagy épp az aktuális barátjánál. Édesanyjukra ütött ilyen téren. Mindenkit kihasznál, és ami kell, azt megszerzi bármi áron.
Végignézett nővérén. Magasabb volt nála két fejjel, és csak pár centivel volt vastagabb a dereka, mint neki. Rövid barna haját kivasalta, hogy gyengéd vonásait kiemelhesse. Parányi ruha volt rajta, ami számára minden napos viselet. Szerette mutogatni magát, szerette ha megnézik, és ha róla beszél mindenki.
- Hé, Nana! Mi bajod? – csettintett előtte nővére – Egyél, mert ki fog hűlni.
- Rendben, bocsánat. – kezdett neki az ebédnek.
Nanának rossz emlékei voltak nővérével kapcsolatban. Mint minden testvér kapcsolatban, ők is veszekedtek, talán többet is a kelleténél. Mindig is úgy bánt vele, mint Hamupipőkével a mostohatestvérei. Egyszer még betegen is ki kellett pucolnia az egészet házat, amíg ő a televíziót nézte. Nana mindezek ellenére még így is szerette, de sehogy sem tudta megbocsátani neki, hogy Yuutával is kavarni akart.
Egy jelentéktelennek induló nap volt, amikor testvére hazament. Váratlanul állított be, mint ahogy azt mindig is tette. Yuuta vendégségben volt, és kihasználva, hogy egy számára ismeretlen fiú van a házban, könnyedén az ujjai köré csavarta. Látta, ahogyan csókolóztak. Ekkor egy Világ dőlt benne össze, de mégse tudta elengedni Yuutát.
- Milyen volt a speciális ebédem?
- Elment egy reggelinek. – vont vállat Nana, majd a jóllakott Yuutához lépett, rászerelte a nyakörvet – Elmegyünk sétálni, majd jövünk.
Yuuta vidáman előzte meg gazdáját újra és újra. Tudta már a járást, így mikor valami újat vett észre, megállt, szaglásmintát vett, majd tovább indult.
Nana fejében azonban az idő kereke visszavitte őt gondolatban egy újabb fájdalmas emlékhez. Yuuta és Karen esete. Karennek mindig is tetszett Yuuta. Próbálta megzsarolni, vagy ügyes praktikákkal magához csalogatni a fiút, de nem sikerült neki. Yuuta sokáig ellenállt, kivéve egy alkalmat. Azt a pillanatot azonban még Yuuta is bánta. Mindenki azt hitte Karenről, hogy ő is az osztály egyik elkényeztetett hercegnője. Noss… Inkább elkényeztetett hercege, Karen ugyanis fiú, csak épp más, mint a többi korabeli. Nana hiába figyelmeztette Yuutát, hogy ebből még baj lesz, a fiú saját kárán tanult.
Ezek után Yuuta elhidegült tőle. Próbálta újra eltaszítani magától. Hiába próbált a közelébe férkőzni, kedveskedni neki, nem sikerült. Bár az iskolai „Ki mit tudon” megdicsérte a hangját. - Nana ugyanis egyik anyanyelvén, hollandul énekelt el egy dalt édesapjának. – de azutáni napon csak úgy, mint kis korukban, szó nélkül elutazott egy Tex nevű férfival Angliába.
Évekig távol volt, évekig! De Nanát ez sem zavarta. Bántotta ugyan, hogy nem szólt az utazásról, hogy elment, hogy nem írt vissza egyik üzenetére se, hogy nem köszöntötte fel, hogy nem beszélt vele telefonon. Legjobban azonban az bántotta, hogy nem láthatta őt személyesen, nem ölelhette meg, nem adhatott neki csókot.
Mikor még egy osztályba jártak, és Karen próbálta elcsábítani Őt, Nanának is volt egy udvarlója. A neve Dan volt. Magas, kedves, és helyes volt, focizott, a szülei nem kergették el a háztól, ahányszor csak meglátogatta őt. Fülig szerelmes volt belé, de Nanát mégsem érdekelte. Már akkor is folyton Yuuta járt az eszében. Mikor Dan megpróbált közeledni, ő nem reagált a jeleire. Egyszer ugyan elmentek randevúra, de mikor puszit akart neki adni, elhajolt. A fiú rendes volt, és nem erőltette, bár látszott rajta, hogy csalódott.
Azonban ez mellett a sok rossz emlék mellett akadtak szép emlékei is. Például az első találkozásuk, amikor átmentek a másikhoz játszani. Majd nagyobb korukba ott volt nekik a tengerpart, a gördeszkás park, egy kunyhó a park egyik magas fájának a tetején, és még megannyi szép emléknek menedéket nyújtó hely. Bár nem mindegyik volt olyan szép, és meseszerű, mint a mesékben. Csak egy példa: temető. Mikor kettős randijuk volt… Yuuta és Karen… Nana és Dan… A két fiatal akkor is egymásra talált. Voltak olyan pillanatok is, amikor Yuuta rendesen bánt Nanával, ahogyan az elvárható. Amikor bulikba voltak, vagy amikor Nanának kibicsaklott a lába, és nem tudott járni.
Visszagondolva több volt a szép emlék, mint amennyi a rossz. Mindig számíthattak a másikra, és Nana számára ez volt a legfontosabb. Talán ezért sem akarta elengedni Őt. Most azonban egyedül, magányosan sétál az utcájukon, és még ha el is ment volna, hogy meglátogassa őt, akkor sem találkozhattak volna.
Dan továbbra is kitartó volt ez időkben. Elhívta Nanát „randevúra”, de a lány esze folyton csak Yuután járt. Sokszor kibukott belőle a nosztalgia, ami nem tetszett társának, de nem volt más választása. El akarta érni, hogy elfelejtse Yuutát, és hogy vele boldog lehessen. Mindig is csodálta, és sajnálta Őt, amiért olyan sokáig képes volt eltűrni a másik gonoszságait.
Pont két hete történt, hogy Yuuta szóba került újra beszélgetésükben.
- Mondd csak Nana… Miért szereted?
Hosszú percekig ült helyén némán. Néha mocorgott, mintha nem találná hirtelen a helyét. Mikor azonban válaszra nyitotta ajkait, nem jött ki hang a torkán.
- Lehet, hogy nem is szereted. Csak ragaszkodsz hozzá.
Lehajtotta fejét, még szemeit is lesütötte. Régebben olvasott egy cikket, miszerint a párok egy idő után már nem szeretik egymást, sokkal inkább ragaszkodnak egymáshoz. A másik jelenlétéhez, a közös programokhoz. Nana kételyek közt vergődött, elbizonytalanodott. Talán Dannak igaza lehet.
Mivel választ nem kapott, hátradőlt a széken, és önelégülten húzta száját mosolyra – Minden esetre igazad van. Nincs mit szeretned benne.
Nana keze szinte magától mozdult. „Nem. Nincs igaza.” Ökölbe szorított jobb keze valami keménynek ütközött. Még sose csinált ilyet.
- Most tényleg behúzott Nana Dannak? – súgták az osztálytársak.
Kétségbeesetten Dan bocsánatáért esedezett, még zsebkendőt is adott a vér elmulasztása érdekében. – Sajnálom, nem akartam, nem tudom mi ütött belém. – hadarta. Ez azonban remek lehetőséget adott rá, hogy témát váltsanak.
Két hete történt, és Nana még mindig a témán törte fejét. Tudta nagyon is jól a választ, de Dan mondatai megingatták hitét. Mi van ha igaza van? Miért is szeretné Yuut… Egy plátói szerelem az övék. A fiú ugyanis mindig gonosz vele, folyton megcsalja, és még csak nem is fejti ki érzelmeit. Egyszerűen nem lehet kiigazodni rajta. Azonban a szemei mindent elárulnak. Bármit és bármikor is hazudik, Nana mindig tudja. A fiú törődik vele, és a szíve mélyén szereti őt. Bár kérdéses, hogy Ő is úgy érez, ahogyan Nana iránta.
Telefonja rezegni kezdett zsebében. Megtorpant, majd előkotorta a zsebkendők közül telefonját. Üzenete érkezett egy bizonyos Ryuutól. Ryuuval már az első naptól fogva jóba volt, de sose mélyült el annyira kapcsolatuk, mint abban a pár évben, míg Yuuta távol volt. A fiúval minden nap beszélgetett, és kisírta neki a lelkét, amikor gyengébb pillanatai voltak. Mindig meghallgatta, és ellátta tanácsokkal. Nana hálás volt az égnek, amiért ennyire jó baráttal áldották meg.
Az üzenetben csak annyi állt: „Nézz fel FB-ra.” Nana engedett a csábításnak, telefonján pár kattintás után már fenn is volt az oldalon. Megszokásból először Yuuta üzenő falát nézte meg. Ha nem is írt vissza neki, vagy nem vette fel a telefont, legalább itt nyomon tudta követni a fiút, hogy épp mit csinál. Szemei kikerekedtek. Ha a hírek nem csalnak, és minden igaz, Yuuta visszautazik Japánba.
Gyorsan számolni kezdett, hogy amikor Yuuta kitette az üzenetet, onnantól számítva mennyi idő, míg a gép eléri az országot. A kijelző jobb felső sarkára pillantott. – Már csak két óra, és itthon lesz. – mosolyodott el izgatottan. Irányt váltott, és visszaindult otthonába.
Yuuta, aki nem volt ehhez hozzászokva furcsállva nézte gazdáját, de izgatottsága rá is átragadt. Lihegve futott hol Nana mellett, hol előtte.
- Megjöttem! – Nana szinte kitépte az ajtót a helyéről. Miután becsukta az ajtót levette kutyájáról a pórázt, és hagyta had igyon és egyen. Ő addig felment szobájába. Az volt a terve, hogy meglepi Yuut, és kimegy elé a reptérre.
Szekrényében kutatott érdemleges ruha után. Kezébe akadt egy narancssárga, piros kockás szoknya, amit az ágyra terített. Már csak felső kellett, ami illik hozzá. Visszafordult a szekrényhez, de ekkor megcsörrent telefonja. A kijelzőn Ryuu neve villogott.
- Igen, tessék? – szorította vállával füléhez a telefont, miközben további ruhadarabokat válogatott.
- Szia Nana, megkaptad az üzenetemet?
- Igen, megkaptam. Bocsi, hogy nem írtam vissza, csak haza kellett jönnöm a kutyasétáltatásból.
- Ezek szerint kimész elé?
- Igen. – simított végig egy halovány narancssárga felsőn, amin ezüst virágminta díszelgett. A szoknya mellé fektette az ágyra.
- Miért csinálod ezt?
- Mit miért csinálok? – értetlenkedett. Elvette fülétől a telefont, kihangosította, majd ledobta az ágyra. Levette ami rajta volt, és lecserélte arra, amit imént választott ki.
- Az életed szenvedés, amióta Yuutával vagy. Nem is foglalkozik veled! És ha egyszer is hozzád szól, az sem a kedvességéről árulkodik.
- Ryuu, ne mondj ilyet. – simít végig a szoknyán, majd leül ágyára, alóla kivesz egy cipős dobozt, amiből kivesz egy fehér balerinacipőt – Yuuta nem olyan, amilyennek hiszik az emberek. Valójában nagyon kedves, és érzékeny.
- Ez nem változtat a tényen. Hányszor siratott meg?
Nana megtorpant, hosszú percekig csak a cipőjét nézte – Nem számít.
- De nekem számít. Nekem fáj helyetted is, amit veled művel! Nézd… Döntsd el mit szeretnél. Talán boldogabb lenne az életed nélküle.
Nana ezen elmosolyodott, de nem vágott Ryuu mondandójába, inkább felvette cipőjét.
– De ha úgy döntesz, hogy vele maradsz, és mégis megsirattat még egyszer, akkor odamegyek, és behúzok neki! – jelentette ki elszántan – Aztán… - itt már visszahúzódóbbá vált hanglejtése – Valószínűleg ő laposra verne.
- Ryuu aranyos vagy, de… - szeme megakadt a szekrényére kiakasztott vállfán lévő fehér vastag pulcsin. – Nem lesz rá szükség. Még ha sírok is miatta, szívesen teszem. Csak az a fontos, hogy ő is szeressen. – száját mosolyra húzta.
- De nem szeret! – fakadt ki – Én szeretlek! Ő nem!
Nana a telefonra meredt. Ryuu szerette volna? Sose vette észre. Persze tudta, hogy mint barátot szereti, de mint szerelmet, ez neki új volt. Nana a szekrényhez lépett, végigsimított finom anyagán, majd levette a vállfáról a pulcsit, ami egykor Yuutáé volt. Mindig is szerette a fiú ruháit hordani. - Izé… Nana…? – a csönd megrémisztette a fiút – Itt vagy? – kérdezgette.
- Igen, persze. Bocsánat. – Vette fel a pulcsit.
A pulcsit egy esős napon hagyta, hogy felvegye. Azóta mindig vissza akarta neki adni, de elfelejtette. Akkor még nagy volt rá, most azonban pár év elteltével pont jó rá. Még mindig érezni lehetett a fiú illatát a pulcsin.
- Ne haragudj, de most mennem kell.
- De… Nana… Hé!
Válasz azonban nem érkezett. Nana otthagyta ágyon telefonját, és már a reptérre sietett ki. Maradt egy órája, hogy odaérjen. Ez a hétvégi közlekedéssel szűkösen, de megoldható volt.
Út közben két copfba kötötte haját, amit előre simított. Barna göndör haját simogatta, és végét nézte zavarában a buszon, miközben türelmetlenül várta, hogy odaérjen Yuuta elé. Ahogy leszállt a buszról metróra szállt, négy megálló után leszállt, és hosszas gyaloglás után a reptérre ért. A kapu előtt megtorpant. Ötször elindult a bejárat felé, de annyiszor vissza is fordult.
- Mégis mit keresek én itt? – állt meg egy helyben, kezeit karba tette, és lábával idegesen dobolt – Lehet nem is fog örülni nekem. De… - nézett az ajtóra – Úgy hiányzik! Látni szeretném! - Az utcán pár ember megnézte, mire ő elpirult, és zavartan intett, majd döntött, és bement a kapun.
A váróterem dugig volt japánokkal, és külföldi emberekkel. A legtöbben üzleti úton vehettek részt, hiszen sokan öltönyt viseltek. De voltak köztük turisták is nagy hátizsákokkal, vagy csak átutazók. Pár ember kezében táblák voltak névvel ellátva, de taxisofőrök, és biztonsági őrök is köröztek bent.
Ahogy Nana bentebb ment, hogy megnézhesse mikor érkezik meg Yuuta repülője, a vállán meleg érintést érzett. Megfordult, hogy lássa ki az.
- Szia Nana. – köszöntötte komoran Dan.
- Mit keresel itt? – jött ki belőle – Akarom mondani… Szia. – pirult el zavarában.
- Érted jöttem. – jelentette ki, és ezzel megfogta a lány csuklóját.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Ismerlek. Láttam Yuuta bejegyzését én is. Gondoltam ha meglátod, kijössz elé. Annyira kiszámítható vagy. – sóhajtott.
- Dan, kérlek engedj el.
- Miért? Miért akarod ennyire tönkretenni az életedet? Bárkivel jobban járnál, mint vele!
- De nekem nem bárki kell. – hajtotta le fejét, hangját alig lehetett hallani – Csak ő.
- Amilyen szép, olyan ostoba is vagy.
- Dan nézd… - sóhajtotta fáradtan. Nem akarta ezt, ő csak Yuuta miatt jött ki.
- Csak annyit kérek, hogy hagyd őt békén, és adj nekem egy esélyt.
- Nem hallottad, hogy nem akar veled lenni, haver? – szólt egy hang nem is olyan messze tőlük.
Nana szemei felcsillantak. Bárhol és bármikor megismerte volna a hangot. Bár már nem az az aranyos vékony, sokkal mélyebb volt. A hang gazdája egy magas, szálkás, barna hajú, kék szemű fiúé volt. Nana meg is lepődött rajta.
- Mit akarsz? – morogta neki Dan, aki láthatóan nem volt tisztában azzal, kivel is beszél.
- Szállj le a csajomról. – lépett a fiú Nana mögé, hátulról átkarolta egyik kezével derekát, míg másikkal átfogta csuklóját, amit Dan is szorított.
A hosszú vékony ujjak érintése testén bizsergető érzést keltett a lányban. - Yuuta…? – a fiút csak arról a gyűrűről ismerte meg, amit ő mutatott neki még utazása alatt.
Egy webshopban talált rá, vastag ezüst gyűrű volt, amin egy kígyó futott végig. Nana csak a linkjét osztotta meg vele, hogy tetszik-e neki. Bár választ nem kapott, tudta, hogy az ékszer megegyezik a fiú ízlésével. Azonban nem számított rá, hogy meg is rendeli.
Dan értetlenül nézett Nanára, majd a mögötte álló fiúra, aki állát már Nana feje búbján pihentette. A hideg kék szemek, és morcos arc közelebbről megvizsgálása után már ő is észrevette a hasonlóságot a két fiú között. Elengedte Nana csuklóját, majd kezeit zsebre tette – Csak… Ne árts neki, rendben? – a szembe lévő fiú bólintott, mire Dan további szó kiejtése nélkül távozott.
Nana még mindig sokkos állapotba volt. Megfordult, hogy szemügyre vehesse a fiút – Mi történt a hajaddal? – túrt bele a világos barna frufruba.
- Egy kis változatosságra vágytam. – rázta meg fejét, hogy haja visszakerüljön eredeti állapotába.
Elmosolyodott - Hiányoztál. – ölelte meg.
- Tudom. – szorította magához a vékony, törékeny kis testet – Hé! Ez az én pulcsim? – tolta el magától vállánál fogva, hogy szemügyre vehesse.
Nana csak még nagyobb mosolyra húzta száját – Gyere, menjünk haza. – fogta meg kezét, és már el is indult vele a kijárat felé.
Yuuta csendben követte a lányt, út közben ujjait átfonta a lányén. Titkolta ugyan, de hiányzott neki, hogy hallja hangját, érezze édes illatát, és hogy érintse puha bőrét, selymes haját. Évek óta újra átjárta őt melegség, a boldogság felhőtlen érzése.

Utálom a november elsejét, immáron ötödik éve. Nem mintha régen szerettem volna… Na lássuk, mi is történt kicsi Csittel ekkor.
Úgy volt, hogy tizenegykor már a kocsiban fogunk ülni. Na ebből lett háromnegyed tizenkettő. Imádom, ha késünk, olyankor jön a száguldás. *-* Na nembaj, anya felhívta mamecot, hogy mikor menjünk ki a temetőbe, este, vagy reggel. Mindig reggel mentünk ki, így én, és keresztanyám azt ajánlottuk, menjünk ki most este. Ezt meg is beszéltük, ez után mi elzúztunk Jupiterre. Én, meg a szülők. Ott ugye élnek és éltek drága rokonaink.
Mondhatom szerintem nyugodtan, hogy nem volt hozzá nagy kedvem. Egyrészt azért, mert ott lett volna az a srác, aki nem vérszerinti rokonom, de el kell hogy viseljem, focizik, és mint ilyen, kőbunkó általában. De komolyan! Hiába voltam vele kedves, ezt érdekelte? Ááááh! :D Na de sebaj.
Szóval… Mielőtt elmentünk volna hozzájuk, betértünk egy cukrászdába, hogy ne üres kézzel menjünk vendégségbe. Vettünk kettő kiló teasüteményt, meg ezen kívül 30 db rétest, és 10 süteményt. Szóval rengeteget fizettünk, de mivel apa rokonsága, ezért ki kell tennünk magunkért. Bezzeg ha anyáé lenne… :D
Megérkeztünk, köszöntöttük őket, majd leültünk ebédelni. Már ekkor furcsa volt a srác viselkedése. Szedett nekem savanyúságot, és öntött innivalót. Szerintem beteg volt. oO Vagy csak nagyon unatkozott, mert erre az évre befejezte focista karrierjét a hidegre való tekintettel. (Hehe :P) Ekkor még anyja nem volt ott. Na de mikor megjött! Akkor sem változott. oO
Beszélgettünk vele is, majd mikor unalmasabb témákra eveztek anyáék, apa unalmában felkutatta a házat. (Mivel nem tudott hozzá szólni a témához, így gondolta feltalálja magát.) Persze nem szó szerint, de talált köveket, amin színes számok voltak. Megtudtuk, hogy ez biza székelyföldi póker. (Ja igen, az asszonka és fia erdélyi. ^^) Ki is terítettük gyorsan, és nekiláttunk megismerkedni a játékkal. Könnyűnek tűnt, de az asszon csak mindig újabb és újabb szabályokat tett bele. :D Még én is játszottam, és egész jó volt. ^^ Igaz vetettem, de legalább segített nekem az a srác. Furcsa volt… De komolyan, nem ehhez vagyok hozzá szokva! Megbeszéltük, hogy 24.-én megyünk vissza, és akkor ünnepelünk névnapokat. Ők pedig a szokásos dec. 25 helyett 24.-én jönnek el hozzánk szüli és névnapot ünnepelni.
Kimentünk a temetőbe… Esett az eső és fújt a szél, de ennek ellenére kellemes idő volt. Amíg a szülők a sírok körül forgolódtak, addig mi „gyerekek”, néma csenddel adóztunk az elhunytaknak, akiket igazából nem is ismerünk. (én kb 1 éves koromig ismertem ugyan, de arra már ki emlékszik?!) Srácunk pedig úgy állt az esernyővel, h engem is takarjon a szél és eső ellen. Tök rendes volt még mindig. Már-már vártam, hogy mikor hibázik.
Erre azonban nem volt lehetőségem, mert a temető meglátogatása után mentünk is haza. Az előtt mondjuk volt egy vitám az asszonkával. Valahogy szóba jöttek a gyerekdalok, és hogy manapság a szülők kevesebbet foglalkoznak a gyerekekkel. Én kifejtettem a véleményemet, hogy ez elég szomorú, mert nem le kéne ültetni a tv elé, hanem esti mesét mondani, meg játszani vele, stb. Ő erre mondta, hogy: „majd megtudod, ha neked is gyereked lesz az állás mellett. Nap végére olyan fáradt leszel, hogy örülsz, ha élsz.” Én ezt elfogadom, meg minden, de szerintem akkor jó egy anya, ha még a napi fáradalmak mellett is képes este legalább 5 percet a gyermekére fordítani. EZ LENNE AZ ALAP!!! Na mindegy, a vitát félbe hagytuk, nem lett végül senkinek igaza. Én ráhagytam, őt meg ez annyira nem érdekelte.
Szóval hazamentünk…Felvettük körösztöt és mamát, majd kimentünk a pokoli temetőbe. Először mamának a nővérének a férjét látogattuk meg, mert ő volt a legközelebb a bejárathoz. Ez után következett dédi sírja. Oda felé menet a nagy sötétségben, és mert apa vezetett jól el is tévedtünk. Fél óráig bolyongtunk, (ha nem több) mire megtaláltuk a sírt. Ott is lefutottuk a tisztelet köröket (szintén nem szó szerint), majd elhagytuk a területet. Én ragaszkodtam hozzá, hogy látogassunk el még egy sírhoz. Barátnőm sírjához, aki már öt éve ott fekszik édesanyjával együtt.
Az ő történetük tragikus. Én épp egy nyaralásra készültem, mikor összevesztem vele. Mármint a barátnőmmel. Borzasztóan éreztem magam egész kirándulás alatt, majd mikor külföldről visszatértünk, első dolgom volt, hogy felkeressem. Vettem neki ajándékot is, amivel ki akartam engesztelni. Azonban ajtót édesapja nyitott, aki közölte, hogy nincs többi, karamboloztak édesanyjával, és mindketten meghaltak. Persze aki okozta, a részeg kamionos megúszta élve, és csak pár évet kapott, amit a rácsok mögött kellett eltöltenie. Pfejj!
Ellátogattam halottak napján is a sírjához, mint minden évben. Szomorúan láttam, hogy a sírján alig pár virág volt. Összefutottam apukájával is, aki közölte, hogy barátai közül már csak én járok ki. Ez szerintem szomorú. Lehet évek múlva én sem fogok már kijárni… De… Nem is tudom… Én még itthon is gyújtottam neki egy gyertyát. Lehet mások is ezt tették. Nem tudom…
November tájt olyan szomorú szoktam lenni miatta. Megbocsátott? Szeretne még, ha élne? Jóban lennénk még mindig? Lehet. De lehet, hogy nem.
Hetekig depültem, és szegény bátyó és cat… Jajj szeretlek titeket! <3
Nem is akarom elveszteni többé egyik barátomat sem. Bár ez már megtörtént… (nem, nem halt meg több, csak egy életre összevesztünk, de még így is rossz) De többet már igazán nem… Fontosak nekem azok, akik megmaradtak, és nem akarom, hogy viták miatt tropára menjen az egész. Próbálok ez ellen tenni is, de sajnos nem mindig sikerül. *sóhaj*
Na mára ennyi lett volna. Köszönöm, hogy végig olvastátok a depülésemet.

Már kezd abból elegem lenni, hogy mindenki évszakhoz fűződő dizit csinál az oldalára. Én már csak azért sem így teszek! :D Miért? Utána ugyis le kell váltani, szenvedhetek a CSS-el, kitalálni valami újat, valami frappánsat. Szerintem ez, ami most van, egy évet ki fog itt bírni, ha nem többet. Fogjuk rá, hogy Japánban van (mért ne?!) és ott úgyse mindig és mindenhol esik a hav. :) Ugyan akkor a virágok miatt elmegy nyárinak, de a zöld miatt akár őszinek is. Egyszóval ez egy évszaktól független dizi. És igen, hülyeséget magyarázok, rájöttem... Nem baj, ez elnézhető nekem. :) Elszoktam a blogolástól. :( És amúgy is szerep... Valaki help! :D
Mellesleg érdemes benézni a CSITT menübe, és a Pokol menübe mint azt láthatjátok, kibővült egy új modullal. Oda is kukkantsatok be. ^^ Végre külön szedtem a műveimet... Fuh... :D

Hát egy hosszú „szünet” után, - ami igazából csak lustaság volt – végre újra itt vagyok, és ragyogok. Megpróbálok mesélni pár dolgot, hogy miért is, nem voltam, és ez idő alatt mik történtek velem.

Hát bátyussal volt egy hosszabb békeszünetünk. Nagyon durva volt, mert negyed évig tartott, és tényleg azt hittem már, hogy örökre elvesztem. Szóval… Ilyet soha többé… oO Mondjuk máskor is volt ilyen hosszas szünetünk. Akkor se bírtam elviselni.
Hogy is kezdődött ez az egész… Nyáron el akartunk menni Boszniába mi ketten vonattal, saját költségből. Hát ez így nem sikerült, mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy. És anya is bekavart mindenfélét. Na lényegtelen, ez már lerágott csont. :) Bátyó annyira, de annyira berágott rám, hogy nem szólt hozzám, nem írt vissza, és került. Vagy ha „VÉLETLEN” is találkoztunk, akkor meg bunkózott. Noss igen, engem ez a bunkózása készít ki a legjobban. Egyszerűen nem bírom elviselni… Mondjuk a hallgatását se… Wáááá szal nem szeretek veszekedni, az a lényeg. :(
Cat próbált hatni rá közben, hogy de, mi márpedig ki fogunk békülni. Kedvenc mondatom tőle: „Én tudom, hogy fontos vagy neki, te is tudod, hogy fontos vagy neki, és ő is tudja, hogy fontos vagy neki. Majd kibékültök!” Szóval igen… :) Szeressük Cattot is. <3
Aztán közben próbáltak összehozni egy ismerősükkel, több-kevesebb sikerrel. Ekkor személyesen találkoztunk, és azt a bunkózást te… oO Fuhúúú… 
Aznap elmentem Cathoz, találkoztunk bátyóval, és elmentünk a Horror házába. Hát ez egy érdekes, de tök jó helyiség, mindenki menjen el!! :D Oltogattuk a színészeket… Mondjuk már volt bennünk egy kis házi kevert pia. Szóval itt oldódott a hangulat, és ez után mentünk…
Cattal és bátyóval elmentem másodjára bulizni a veszekedés óta. Cat rosszul lett, és hazament, míg mi ketten ottmaradtunk a discoba. Előtte mondjuk éreztem rajta, hogy már megenyhült, de még nem volt az igazi. Szal a discoban… Miután Cat elment, bátyóval bementünk a karaoke terembe, hogy na majd mi énekelünk. Ez már sokadjára történt meg, de sose jött össze az éneklés. Hát ez most sem volt másként. Egy csőből szivárgott valami gáz, szóval felmentünk inni valamit. Néztük, ahogy keverik a koktélokat, és minden mást. Elbohóckodtunk. Pár koktél megvétele, és bezsebelése után visszamentünk a karaoke terembe, hogy megnézzük tudunk-e már énekelni. A terem le volt zárva. Okéééé, menjünk táncolni. Annyi piával nem tudtunk volna, így leültünk, és lassanként iszogattunk. Aztán rámjött valamiért a bőgőroham, és elkezdtem tőle bocsánatot kérni. Aztán már nem sokra emlékszem. Azt tudom, hogy elestem, mert egy lila folt keletkezett másnap a tenyeremen. Állítólag kétszer egymás után is… Meg hogy a színháznál ülök, bátyó behajol elém, és én meg bőgök… Aztán… Kajáldánál is rémlik valami, hogy ott ültünk, mesélek neki, és próbálok enni. A discoból kettőkor indultunk haza, és bátyóhoz értünk 5-kor. Szóval három órás bőgőmaratont tartottam, ha nem többet. Bár úgy volt megbeszélve, hogy catnál alszunk, mégis bátyónál aludtunk. Szóval ez miatt másnap kaptunk is a fejünkre.
Így kibékültünk, de nem sokáig… Egy hétre rá talán kavartam egy kicsit, nem szándékosan bár, de… Lényeg, hogy tanultam a hibáimból. Akkor is mosolyszünet, meg minden, de meg tudtuk beszélni a dolgokat, aminek nagyon örülök. (ráad találkoztam lámafannal, és zsenibabával is, ami külön öröm <3) *-* Szegény bátyót megsirattam. Hát igen, most én voltam vele a bunkó. A pillanat hevében ugyan jól esett, hogy végre ő is sír miattam egy életben egyszer, de aztán rájöttem, hogy egy fasz vagyok, amiért ez örömet tud nekem okozni.
Nagyon sajnálom amit/amiket tettem, én általában béke párti vagyok, és nem szeretem, ha a szeretteim sírnak miattam, vagy bárki más miatt. Szégyellem magam, de tudom, hogy ennek okkal kellett bekövetkeznie, és ebből is tanultam a hibáimból. Bár más is így látná a helyzetet, mint ahogyan én. De erről majd később, egy másik bejegyzésben…. :)

/jeeee, végre egy új szerzemény x'D/

Lassan nyitotta ki hatalmas, kerek kék szemeit. Az első, amit meglátott, saját maga volt. Egy üzlet kirakata előtt állt. Dús szőke göndör haja két copfba volt felkötve. Fehér hálóinget viselt, ami nagy volt rá. Az alja a térdéig ért, a ruha ujja pedig ellepte ujjbegyeit.
Szél söpört végig az utcán, felkapott pár földön heverő, vagy a faágon pihenő hópelyhet, és a hátán vitte tova. A napsugarak vakítóan csillogtatták meg a fehér havat. A házak árnyékai hosszan elnyúltak az utca kövén.
Az emberek nagy kabátban, sállal, sapkával, és kesztyűvel merészkedtek ki az utcára, ő mégsem fázott. Felnézett az égre, majd vissza az üzlet kirakatának üvegére.
- Hol vagyok? – kérdezte alig hallhatóan, de csak magától.
Ahogy szétnézett, felismerte a területet. A házuk utcájában állt. Ha megfordult és felnézett volna, szobájának ablakát láthatta volna. De most arra nem volt kíváncsi. Jobban lekötötte őt az előtte lévő üzlet.
Körülötte az emberek nem foglalkoztak vele. Mindenki ment a maga dolgára. Egy magas, fekete hajú férfi neki ment, mire a lány kibillent egyensúlyából, és a bolt üvegéhez tapadt.
- Hé! – nézett hátra a férfira.
Mintha mi sem történt volna, csak a jobb karját dörzsölte meg, amivel nekiment. A lány csak nézte az egyre távolodót, majd a kirakat felé nézett. Bent hangszerek voltak. Dobok, hegedűk, gitárok, és még olyan hangszerek, amiknek nem tudta a nevét.
Mindig is érdekelte őt a zeneipar. Arról álmodott, hogy megtanul zongorázni, és belép egy orkesztrába, vagy rosszabb esetben gitározni tanul, és alapít egy zenekart.
Sokszor látott a televízióban koncerteket, de ő élőben is szeretett volna ott lenni egyen. Csakhogy erre igen kevés volt az esélye. Beteges volt, sokszor lábra se tudott állni. Ezért is volt furcsa neki, hogy most kinn az utcán állt. Ámbár nem emlékezett rá, hogy miért hagyta el a családi fészket aznap.
Ez azonban jelen esetben cseppet sem zavarta. Ki akarta élvezni a napot, amikor kinn lehet az utcán a friss levegőn, emberekkel körülvéve, akik számára idegenek voltak. Izgatott volt. Nem is tudta, hogy mivel kezdje. Menjen el egy nagyot sétálni a parkba, játsszon a korabeli gyerekekkel? Olyan sok mindent tehetne meg, és olyan kevés az ideje.
Azonban agyán átsiklott egy gondolat: Anyáék tudnak róla? Még az is megeshet, hogy szó nélkül hagyta ott a szobáját.
- Vissza kell mennem. – szomorodott el. Már megszokta, hogy magában beszél, így nem zavarta, hogy megjegyzését mások is hallhatták. Tekintetét felemelte szobájának ablakára.
Lassan elindult a járda széléhez, hogy átkelhessen az úton. Óvatosan haladt előre, hiszen mezítláb állt a betonon, és az apró kavicsok, szúrták a talpát. Kellemetlen volt cipő nélkül járnia. Még sose csinált ilyesfélét, mindig intették a helyes viselkedésre. Azt hitte, hogy fájdalmas lesz így sétálnia, de tévedett. A járda széléhez érve lenézett az aszfaltra, mintha csak a távolságot méregetné. Ismét felnézett szobájának ablakára. Elszomorodott, hogy talán szülei olyan mérgesek lesznek rá, hogy kiszökött, és ismét kényszerítik, hogy ágyába feküdjön vissza, méghozzá minél hamarabb. Elnézett jobbra, majd ballra. Az úton több autó is a megadottnál gyorsabban haladt el előtte. A rendőrök fülük botját sem emelték rá, hiszen reggel volt, és az emberek a munkahelyükre siettek.
A kislány figyelt arra, hogy ne legyen a közelében egy autó sem mikor átkelt az úttesten. Egy balról haladó autó azonban amint gyorsított, amint ő átlépte a felező vonalat. Még épp időben ért át, hogy ne essék semmi bántódása.
-Talán elbambult, ezért nem vett észre. – nyugtatta ezzel magát. Hinni akart benne, hogy nincsenek rossz emberek, csak is kizárólag jók. Megkönnyebbülten fújta ki magát, amikor átért a másik oldalra.
A lámpaoszlopra egy fekete varjú szállt. Megrázta testét, majd szárnya alatti tollait rendezte el. Szemei a kislányon maradtak, minden lépését figyelte.
A gyermek érezte, hogy figyelik, így körbenézett. Időbe telt, mire észrevette a varjút. Hitetlenkedve nézett fel a mellette álló lámpaoszlopra, ahol a varjú pihent meg.
Miért pont engem? – kérdezte magától választ nem kapva. Lassan házuk bejárati ajtójukhoz lépett.
Ahol a lány lakott, egy három emeletes panelház volt. Halovány sárgára volt festve, az erkélyek falai pedig világoszöldre. A korlátok pirosra festett vasból absztrakt képet ábrázoltak, amik egy-egy aranybarna üveget védtek. A ház sokkal inkább egy papagájra emlékeztette a kislányt. Szeretett ott élni, hiszen a reggeli forgalom zajait leszámítva csendes hely volt, ahol az ember bármikor elmerülhetett saját gondolataiban.
Odament az ajtóhoz, és a bal oldali fal felé fordult, ahol a kapucsengő kapott helyet. Lábujjhegyre állt, hogy elérhesse a számokat. A szerkezet kijelzőjét nyomogatta. 1…3…2. De mindhiába nyomogatta, a kapucsengő nem adta ki a szokásos „bííp” hangot amikor ujjai az érintőképernyőhöz értek, az ajtó így nem nyílt ki.
- Mi történt? Elromlott volna? – értetlenkedett – Most hogy jussak be? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nem fog menni. – szólt egy hang mögüle.
A lány megfordult, szétnézett, de nem látott senkit sem.
- Ide! Ide le! Itt vagyok lenn! – ugrándozott.
Leemelte tekintetét, de nem akart hinni a szemének. A földön egy holló ugrándozott, hogy felkeltse a figyelmét.
A madár fejét illegette jobbra, majd ballra – Mi az? Mi a baj? – hirtelen eszébe jutott miért néz rá hitetlenkedve - Ne ijedj meg Mona, nem bántalak. – repült fel a lány vállára.
- Mégis ki… Vagy inkább mi vagy te? És honnan tudod a nevemet? – ahogy a madár vállán pihent megnyugodott, de még mindig értetlenül nézte. Úgy vélte, hogy az emberek kinevethetik, vagy éppen furcsállnák, ha egy hollóval beszélget, ezért gyorsan körbenézett, hogy látja-e őket valaki.
- Ne izgulj, nem lát minket senki sem.
Mona szemei tágra nyílnak – Nem… lát…? – ismételte meg magában.
- A nevem Claus, és a feladatom az, hogy átkísérjem a bolyongó lelkeket a túlvilágra.
- Bolyongó… lelkeket? – döntötte fejét oldalra a lány.
- Igen. Más néven a szellemeket.
- Akkor rossz helyen jársz. Én itt egy szellemet sem látok.
Claus sajnálkozóan, de ugyan akkor komoran nézett Mona-ra le nem véve tekintetét róla. A lány azonban nem törődött vele, és tovább próbálkozott a házba jutással.
- Mindhiába igaz? – szakította meg a csendet.
- Miért nem reagál? – kérdezte elfúló, kétségbeesett hangon Mona.
- Nem érhetsz hozzájuk. Nem tudsz. – a lány mögé repült – Nézd! Pihe könnyű vagy. – karmait hálóingjébe mélyesztette, széttárta szárnyait, csapkodott velük, mire mindketten a levegőbe emelkedtek.
- Repülök. – csodálkozott a lány, majd önfeledten felnevetett, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy miért is lehetséges ez. – És a szüleim?
- Ők jól vannak. – repült Mona ablakához. A nyitott ablakon könnyedén berepült, és csak bent a szobában tette le csomagját.
A szoba babarózsaszín színre lett kifestve. A fehér bútorok, és a fal közt leheletnyi árnyalat volt csak. A polcokon babák, és különböző plüss állatok sorakoztak. Az ágy melletti sarokban egy éjjeliszekrényen virágos lámpa állt, ami még mindig égett. Az ágytól messzebb lévő térfélen egy fehér-kék színű babaház kapott helyett, ami előtt pöttöm piros asztal állt hozzá illő székekkel.
- Mit szóltak hozzá? – nézett körbe szobájába a lány. Ágyában még ott feküdt merev fehér teste – Még nem…?
Claus épp szólt volna, de ekkor az ajtó nyitódott.
- Drágám, ne haragudj, de a főnököm behívatott, és így nem tudok… - a szobába egy fiatal nő lépett be. Sápadt volt, szemei alatt sötét karikák jelezték kialvatlanságát. Csapzott szőkésbarna göndör haja vállára omlott. Amikor azonban meglátta ágyban heverő lányát, elállt lélegzete.
Mona teste mereven feküdt a puha párnák közt. Bőre akár a márvány, résnyire nyitott ajkai halovány lilára színeződtek, szemei hunyva, mintha csak aludna. Azonban akár csak a lélek, édesanyja is tudta, hogy már sose fog felébredni. Nem nőhet fel, nem láthat élő koncertet, és nem fog többé beszélgetni édesanyjával.
A nő zokogva rogyott térdre Mona ágya mellé. Apró kezeit sajátjai közé vette, és úgy hullatta rá forró könnycseppjeit. Szidta magát, amiért nem lehetett vele utolsó perceiben, átkozta az eget, amiért elvették tőle egyetlen gyermekét, és nem bírt megbocsátani Mona-nak, amiért ott hagyta.
- Vigyél el innen. – nézett a hollóra a lány – Kérlek. – hajtotta le szemeit. Érezte, hogy szemeit könnyek lepik el, átjárta a fájdalom, de sírni nem tudott.
Claus engedelmesen felröpítette az apró lelket, kirepült vele az ablakon, majd oda tette le, ahol a lány felébredt, a butik előtt.
- Miért haltam meg? – rángatózott válla, síráshoz készülődött.
- Gyenge volt már a szervezeted. Nem bírta tovább.
- De az orvos azt mondta, hogy meggyógyulok.
Claus hallgatott, és a földet nézte, hátha talál morzsát, amit felcsipegethet.
- Hazudott? – kérdezte alig hallhatóan.
A holló nem válaszolt, csak tovább kémlelte a járdát – Sajnálom. – bökte ki végül – Most az a legfontosabb, hogy…
- Nézd! – mutatott Mona egy régi poszterre – Elmegyünk a vidámparkba? – csillantak fel szemei.
Hiába is próbált, nem bírt neki nemet mondani. A lány még szinte alig élt, és azt a kevés időt is a szobájának négy fala közt kellett eltöltenie.
- Ha megtudsz majd fogni evilági tárgyakat.
- Valahogy így? – eltökéltségtől csillogó szemmel kezdte el lefejteni a plakátot a falról.
- Igen… Valahogy… - sóhajtotta.
- Akkor mehetünk? – kérdezte fellelkesülve.
Claus bólintott, majd szárnyával csapkodni kezdett, s úgy mutatta az utat. Mona búskomoran követte őt, miközben gondosan kikerülte az embereket. Nem akart átmenni rajtuk, így inkább a nehezebb utat választotta, a kikerülést.
- Többen is vagytok?
- Hogy érted ezt? – kérdezte Claus.
- Több holló segít a szellemeknek?
A madár leszállt a kislány fejére, úgy illegette fejét – Nem. Én vagyok az egyedüli.
- Gondolom nem én vagyok az egyedüli ebben a városban.
- Igazad van, nem te vagy.
- És ők hol vannak most?
- Körülöttünk. Csak épp én látom őket egyedül.
- Én miért nem?
- Nem tudnak senki mással kapcsolatot teremteni, ha nem akarnak.
- Még veled sem?
- Velem más a helyzet, hiszen kénytelenek.
Mona sokáig csöndbe maradt – Miért maradtam itt?
- Általában azért maradnak e világban a lelkek, mert nem tudták beteljesíteni a legnagyobb vágyukat. Ilyenkor esélyt kapnak rá.
- Akkor… - hangja elcsuklott, mondatát nem fejezte be végül.
Claus nem erőltette a beszélgetést. Belegondolt, hogy Mona milyen higgadtan kezeli a helyzetet. Volt már dolga sok szellemmel, tudja milyen zaklatottak is lehetnek, amikor megtudják a kegyetlen igazságot.
- Hiányozni fognak. – morogta orra alá Mona alig hallhatóan.
Mindketten tudták, hogy kikre gondol Mona, így nem is kellett a témát feszegetni. Csendben haladtak tovább a vidámparkhoz. Ahogy Mona sétált tovább fején Claussal, megtorpant. Egy hatalmas fából készült kapu előtt találta magát. A kerítés mögött hóval borított különböző fák ágaskodtak az ég felé. A kapura a „Stern Nemzeti Park” szavak voltak vésve nagyobb betűvel.
- Bemehetünk? – próbált felnézni Clausra Mona – Még nem voltam itt sose. Biztosan nagyon szép télen a táj.
A lány szerette a természetet, de betegségének köszönhetően csak képekről, és videókról láthatta viszont.
- Menjünk. – repült fel a magasba Claus, és ezzel átrepült a kapu fölött, ami mögött eltűnt szem elől.
Mona követte tekintetével a holló útját, majd a kapura nézett. Nyitva volt az oda tévedőknek. Bármikor bemehetett az, akinek kedve támadt piknikezni, levegőzni, állatokat lesni, vagy egy szép képet fotózni. Bár tél volt, az emberek még így is szívesen látogatták a védett területet.
Milyen békés. – gondolta magában Mona. Ahogy belépett a nyitott kapu küszöbén egy hóval terített ösvényt pillantott meg, ami az utat mutatta. A fák lombjai közül nesz hallatszott. Mókusok kerestek maguknak eleséget, épp úgy, ahogyan a többi ott élő állat. A földön a fák lehullott levelei kandikáltak ki ezzel színezve a fehér havat. A lány elindult az ösvényen, amit legelőször pillantott meg. Nagy léptekkel, de lassan haladt előre. Mindent szemügyre vett, és sokszor meg is állt, hogy megfigyelje a vadállatokat, vagy hallgassa a park zenéjét. A madarak dala, a szél süvítése, a levelek zizegése. Az apró neszek mintha egy dallammá alakultak volna.
- Ez olyan, mintha koncerten lennék. – hunyta le szemeit.
- Voltál már koncerten? – kérdezte egy közeli faágról Claus.
- Nem még. – hajtotta le fejét csalódottan Mona – Pedig nagyon szerettem volna elmenni, de nem tudtam a betegségem miatt.
- Kövess. – rugaszkodott el az ágról. Az ösvényről letért, ahogy mutatta a lánynak az utat.
Mona kíváncsian követte a hollót – Hova megyünk? – hogy ne tévessze szem elől kalauzát futnia kellett. Nem érzett fájdalmat, és fáradtságot. Mintha az eddig legyalogolt kilométerek meg se kottyantak volna neki.
- Csak gyere. – nézett vissza egy pillanatra Claus.
Mikor megállt, már egy másik ösvényre tértek. Mona körbenézett. A fák magas törzsei olyan vékonyak voltak, mint Mona apró teste, lombkoronái pedig elhullatták leveleiket. Az ösvény közepén egy hegedű állt, aminek csigáján Claus pihent meg. A hangszer tetejét, hangolófejét, és fogólapját hó lepte el.
Mona közelebb lépett a húrtartójáig hóba süppedt hegedűhöz. Csillogó szemekkel végigsimított a tetőn, úgy méregette – Csoda szép. De hogy került ide?
- Egy tolvaj ejtette le tegnap éjjel menekülés közben. Ma hajnalban találtam én is csak rá.
Mona Clausra nézett – Játszanál rajta? – kérdezte elfúló hangon.

A holló sokáig nem szólt egy szót sem. Mona tekintetét fürkészte – Ha játszok rajta, neked teljesül a vágyad. Nem tudunk elmenni a vidámparkba, és ahova szeretnél még, mert te a túlvilágra kerülsz.
- Nem bánom. Szeretnék egy élő koncertet hallani. – pirult el.
Claus belekezdett a húrok pengetésébe csőrével. Ő is zene rajongó volt, de csak távolról figyelte a művészeket, akik a minél szebb hangok kicsikarásával foglalkoztak. Most először játszott hangszeren, és úgy érezte egész jól is megy neki. A hegedűt gitárként pengette, sorba egyik húrról a másikra járt csőre. Ahogy teltek a percek jobban kiismerte melyik húr milyen hangot adott ki, és lassan már a dallam is összeolvadt a természettel.
 A park Claus játékától zengett, sok állat hagyta abba teendőjét csakhogy meghallgassák a melankolikus dallamot.
Mona is csendben hallgatta. Szemeit lehunyta, hogy átjárja őt a kellemes érzés, amit a zene hallgatása idézett elő benne. Melegség járta át testét, és mikor szemeit kinyitotta, fehér fényt pillantott meg maga előtt. Hívogatta őt, és tudta, hogy elérkezett az idő, hogy átkeljen rajta. Félt, hiszen nem tudta mi vár rá - Claust pedig nem akarta megszakítani játékában – de ugyan akkor érezte, hogy neki ott van a helye. Felállt, még utoljára a hegedűre, és kalauzára pillantott – Viszlát, köszönök mindent. – mosolyodott el.
Mikor a holló felnézett, Mona lelke halványodni kezdett. Tudta, hogy elérkezett az ideje, és boldog volt, hogy segíteni tudott egy újabb léleknek. – Sosem foglak elfelejteni. – gondolta magában. A dallam hirtelen abbamaradt. Az egyik húr, amit Claus épp meg akart pengetni elszakadt pont akkor, mikor Mona lelke már átlépett a túlvilágba.

Sziasztok! Új billentyűzet próba-próba… Fú de szar… -.- Na de nem ezért írok. :) A képek, amiket be akartam tenni, annak csak a fele van meg, szóval mi lenne, ha anélkül kapnátok egy kis ízelítőt a kirándulásból? :) Gondolom mennyire vártátok. ^^”

Szeptember 6. – Csütörtök
Hajnalban indultunk el itthonról. Kettő óra helyett fél három volt, mire összeszedtük a családot, és bepakoltunk a kicsi kocsiba. Hosszú út állt előttünk. Keresztanyám kitalálta, hogy neki meg kell ennie az összes barackot indulás előtt, így szegényke rosszul érezte magát egészen délig. Apa még meg is dicsérte, hogy milyen ügyesen tud csendben maradni. :D Tiszta kedves nem? :D Amúgy jól megjártuk az indulást, mert majdnem egész úton át zuhogott az eső, és villámlott. Jó nagy zuháréval kezdődött…
Olyan hat felé értünk meg Horvátországba. De lehet, hogy már nyolckor ott voltunk. Én nem tudom a pontos időt… :D
Mielőtt elmentünk volna a szálláshoz, elmentünk megnézni a Krika folyót és vízesést (fél egykor). Nem volt rossz. *-* Amíg apa ledőlt aludni, addig mi bejártuk az egész környéket. Busszal mentünk le a vízeséshez. A busz egy keskeny úton járt, és nem egyszer kellett megállni, hogy a szembe jövő másik busz elférhessen mellettünk. Kész életveszély volt!!!! Anya pedig eleve nagyon félős, szóval ott sipítozott mellettem, hogy le fogunk zúgni. Aaaaaaz nagyon kellett… ^^” De nem baj, épségben megúsztuk. :)
Mikor leértünk, elindultunk bejárni a tavat. Pallókon mentünk. Noss… Mamám az egyik fadeszkán felbotlott figyelmetlenségében. Szegény… Nagyon szép helyekről fényképezhettük le a vízesést, és már alig vártuk, hogy közelebbről is láthassuk. Nagyon szép volt. *-* Még fürödtek is a tóban. Aztán jött a hosszú meredek lépcsőzés, ami a víz miatt csúszós volt. De mit nekünk meredekség, mit nekünk víz, mi a vízesés tövét akartuk lefényképezni! Szóval csúszás mentesen odakerültünk a korláthoz, és lefényképeztük.
Kis pihenő után pedig fel a buszra, vissza a parkolóba. Apa nem volt a kocsinál, ahol hagytuk, így nekikezdtünk a keresésének. Kiderült, hogy csak mosdóban volt. xD Szegény... Bosszúból elmentünk megnézni, hogy milyen szuvenírt lehet bezsebelni egyes árusoknál. Odatévedtünk egy italoshoz. Megkínált minket mindennel, amije csak volt. Füge, ananász, dinnye, cseresznye, barack bor (fehér és vörös) és pálinka, gyomorkeserű. Meg még volt más milyen is, amiket nem értettünk. Szóval mire mindezt végig kóstoltuk, addigra alaposan becsiccsentettünk, de legalább vettünk vörös füge bort. Nyami! *-*
Szóval elindultunk a szálláshoz. Omison keresztül érkeztünk. Omisba fél négykor értünk… És onnan olyan fél óra a szállás, ami Lokva Rozogmica-ban található. Szép kis szállás, csak kár, hogy hegyoldalon van. :D Mindig attól féltem, hogy ránk zúg a szikla. De ilyen nem történt. Elfoglaltuk a szállást, este pedig lementünk enni. Enni… A kaja… svédasztal… Noss… Keresztanyámon kívül senkinek sem ízlett. Íztelen volt. Aminek sósnak kellett volna lennie, nem volt az. Az édes meg nagyon édes volt. Hát… Ennyit a kajáról. A szoba ablaka a tengerre nézett, de takarták a fák.
  

Szeptember 7. – Péntek
Reggeli után kilenckor elmentünk a Makarszka Biokovo nemzeti parkba. Azonban oda nem mentünk fel. Helyette elmentünk kocsikázni. Ééééés a nemzeti parkból kiszökő kecskéket majdnem elütöttük. Nagyon édesek voltak. Ha lett volna kajánk, és kinyúlunk a kocsiból, szerintem simán ettek volna a kezünkből. Mondjuk én nem bántam a kocsikázást. Nagyon szép helyeket láttunk.
Az után visszamentünk a szálláshoz, és megebédeltünk.
Ez után fürödtünk, majd amint meguntuk, felmentünk a szállásba, és megcsináltam keresztanyám karmait. Most nincs műkörme, és a drága engem kért meg rá, hogy okoskodjak ki neki valami szépet. Nem könnyű a kedvébe járni, de megoldottam. És felmerült bennem, hogy akár mehetnék műkörmösnek is. De nem vagyok benne biztos, hogy akarom én azt. oO Túl sok meló van vele…
Este pedig lementünk naplementét fotózni.
  

Szeptember 8. – Szombat
Reggeli után átmentünk Omisba.
Ott van egy kicsi, meg egy nagy vár. :D A nagy persze egy hegy csúcsán, de a kicsi az a sikátorok tövében kezdődött. Oda felmentünk. A kilátás nagyon szép volt. Rá lehetett látni a folyóra, és a városra is, ha jó szemszögből néztük.
A vár után nézelődtünk, és vásároltunk. Volt miből választani, úgyhogy nem unatkoztunk. Venni kellett anyának napszemüveget, mert a várban eltörte a sajátját. Vettünk keresztanyámnak papucsot, amibe bele tud menni a kavicsos aljú tengerbe. És persze én se maradtam ki. Új gyűjteményemet kellett bővítenem. Maci horvát felirattal és zászlóval. Na jó, a zászló lemaradt, mert olyat nem lehetett kapni, de viszont van neki matróz egyenruhája. Tudtátok, hogy Horvátországba sok volt annak idején a kalóz? A vár, amibe mi fenn voltunk, annak idején egy kalózé volt. Hm… Wanted (manga, aki nem ismeri olvassa el :P)! *-* <3
Délután ismét fürdés a tengerben vacsi előtt.
 

Szeptember 9. – Vasárnap
Ismét egy jó kis napra virradtunk. Apa kiharcolta magának, hogy anyával menjenek fel a nagy várba, amiről korábban is írtam. Az Omisban található szintén. Én, keresztanyám, és mamám nem tartottunk velük. És vissza nézve a képeket, jól is tettük. Meredeken mentek végig, és csúszós is volt az út. Helyette mi a városban maradtunk, és nézelődtünk. Sikátor, folyó part… *-* Itt nem tudok képet betenni, mert anyáéknál volt a gép. :D

Szeptember 10. – Hétfő
Omison keresztül elmentünk Splitbe. Ez egy óváros, amit szeressünk. ;) Tele sikátorral… És volt ott egy gránát szfinksz. A rómaiaktól maradt hátra. Rómaiak… Volt két úriember, aki beöltözött rómainak, és őgy csalogatták a látogatókat a kávézóba. Nagyon hangulatos volt. A kikötőbe is elmentünk. Vitorlás hajók mindenfelé… Luxus hajó, buli hajó… Minden volt, ami szem-szájnak ingere. Mondjuk én nem rajongok értük. De szépek voltak. A sétányon amin végig mentünk pedig pálmafák hada. :)
Délután Makarszkára utaztunk, ahol fürödtünk. Állítólag ez is egy óváros, de nem úgy tűnt, mintha az lenne. ^^” Nem volt meg neki az a hangulata. Csak egy szimpla város… :) De azért szép volt az is. :)
  

Szeptember 11. – Kedd
Egész délelőtt a hotel területén döglődtünk. Kártyáztunk, rejtvényt fejtettünk, olvastunk, fürödtünk, ettünk…
Délután öt körül ősökkel elmentünk kocsikázni. Nem is tudom már, hogy hova akartunk elmenni, de abból nem lett semmi, így csak jártuk a köröket. Aztán felmentünk a hegybe, naplementét fotóztunk, és nagy kitérővel visszamentünk a szálláshoz.

Szeptember 12. – Szerda
Trogir. Szintén egy óváros. Nem tudom, hogy melyik is a szebb. Split, vagy Trogir. Mind a kettő csodás. Talán Splitbe több volt a látnivaló, és… Na jó, nekem Split jobban tetszett. :D De Trogir városa konkrétan egy nagy vár, amiben megtalálható minden, ami csak kell. Étterem, játszótér, árusok, boltok, meg ami még kell. Letévedtünk a piacra is, ahol láttunk sirályokat, és egy nagy ráját. Fúj de gusztustalan volt!!!!! De nem is biztos, hogy az az volt… De azt láttuk… :D
  

Szeptember 13. – Csütörtök
Miközben reggeliztünk, a rádióban az Ének az esőben című szám szólt, ami azért volt vicces, mert épp esett az eső. Hehe… :D Reggeli után elindultunk a Plitvicei tavak irányában hazafelé. Konkrétan fél tízkor indultunk el.
Tizenegykor odaértünk a felduzzasztott Cetina folyóhoz. A kavicsos úton tettünk egy nagy kitérőt. Kocsival, kavicsos úton, ami csúszott. Ráadásul meredek helyen. Ehh… :D De attól még nagyon szép volt. Na jó, persze, mindenre ezt mondom. -.-’ De tényleg az volt. *-*
Az eső miatt nem tudtunk bemenni a nemzeti parkba, de így legalább egyből kereshettünk szállást. Mire találtunk… Hát de sikeres volt. A házigazda németül tudott, az ura pedig egyik nyelven sem. Szóval nekem kellett intézkednem. :) kicsit furcsa volt, teljesen elszoktam a társalgó némettől, az a két évnyi orvosi német betett. ^^”
A következő napon zuhogott az eső, ismét nem mentünk sehova, de…

Szeptember 15. – Szombat

Összepakoltunk, és elmentünk a nemzeti parkba. Hideg volt, és néha csöpögött az eső. De láttunk szépeket, és még egy mókusba is botlottunk, ami anyáék szerint inkább hasonlított egy motkányra. Háááát… :D Én azért nem hiszem. Sajnos a kép róla nincs meg. :( Valahova eltűntettem. Pedig tényleg nagyon aranyos volt. Nagy gülü szemekkel nézett a kamerába. *-*
Bejártuk az egész nemzeti parkot, és már alig vártam, hogy vége legyen, és végre mehessek haza. Apa előttem netezett, én meg főhettem a levembe, amiért ő nem volt képes kölcsönadni a laptopját. Nem baj, én legalább kibírtam tíz napig net nélkül, ő pedig nem. :P Már a végére tiszta idegroncs volt. :D Na…
Minden esetre késő este, hajnalban értem haza.
Utána pedig ismét minden napra volt valami programom barátnőkkel.
 

Hát ennyi lett volna az én „híres” nyaralásom. Ehh... Nem nagy durranás, és sajnos nincs elegendő képem, de azért remélem élvezetes kis beszámoló volt nektek is. :)
Na mára ennyi. Azt hiszem… Megyek, megpróbálok valami értelmes dizit összehozni.

Hali mindenkinek! Rég írtam, azaz amit írtam is, egy versenyre elkészült novella volt.
Mivel még nincsenek képeim a kirándulásról, ezért kénytelenek vagytok beérni azzal, hogy az előtti napokról számolok be. Jézus, mennyi programom van mostanában is… @__@ :D

Hétfő: Be kellett vásárolnom a kirándulásra. Tudjátok, a szokásos. Kaja, pia, meg nasi. Mivel nyári nadrágom annyira nincsen… (szoknyás vagyok, de az a hosszú túrákra nem olyan jó…) így néztünk lovaglónadrágot. Anyának van egy nagyon jó kis farmer lovagló nadrágja, és szerencsére jó nekem is… (noss, hogy ez áldás, vagy átok…) De nem akartam előle elkobozni, mert neki is kell. Szóval néztünk olyat, meg cipőt. Olyat, ami egy használat után nem megy tropára. Az pedig elég ritka, szóval ráment a fél napunk. :D És nadrágból is végül hosszút vettünk, mert már nem lehetett kapni rövidet. Ez az én szerencsém. De legalább van most már egy olyan nadrágom, amit nem kell öt percenként felhúzogatni. Mást nagyon nem vettünk.
Kedd: Itt következett el az a pillanat, hogy készülni kellett a kirándulásra, hiszen csütörtökön már indultunk. Mindent át kellett gondolni, hogy mit is vigyek. Többségéről nem nekem kellett gondoskodni, de unaloműző, és mindent, amit úgy gondoltam, hogy jó lenne, azt leírtam egy kis cetlire, és aztán mehetett a pakolás. Konkrétan a fél szekrényemet elpakoltam. oO Ami nálam azért szokatlan… De kellett készülni esőre, hidegre, melegre, tengerre, túrázásra… Szóval kellett a ruha. :D Tettem el kártyát, könyvet (A legnagyobb lovag *-*), mangákat (A titokzatos menyasszony 1-2, Wanted <- anya-féle kinyomtatott változat, Borsmenta mind a négy része <- már hiányzott Io :() telefon, fülhallgató, meg más nagyon nem is kellett. :) Miután végeztem a pakolással, mehettem is aludni. Csillivel találkoztam az után. :)
Hja, de előtte még megpróbáltam laposgömbbel kibékülni. Egy képen megjelöltem, és a régi szép időkre ösztökéltem, hogy felidézzem azokat a napokat. Irt is hozzá, de ennyi. Én még ezután ráírtam levélben, hogy mi van vele. Nem válaszolt azóta se. Azt hiszem elszúrta az utolsó esélyt is, hogy kibéküljek vele. De ez még nem minden, másnap folytatódott…
Szerda: Csillivel találkoztam, hogy aztán elmehessünk a volt sulinkba. Leadtunk egy könyvet, amivel Csilli tartozott. Mivel addig nem kapta meg a bizonyítványát, ezért el kellett mennünk érte. Noss az volt egy óra, mire megtudtuk, hogy ki adja át, mikor, miért, és hol. Szóval borzalmas még mindig az iskolának a szervezése. De legalább találkoztunk a volt osztályfőnökömmel. Aranyos volt. Érdeklődött, hogy mi van velünk. Mással is találkoztam. Kitaláljátok kivel? Igen-igen. Laposgömbbel. Mikor meglátott minket bár köszönt, de már tovább is ment. Aztán elment előttünk még egyszer mákospálca és zsírgombóc kíséretében. Amikor közel értek hozzánk, úgy tettek mintha ott se volnánk. Ráadásul kibeszéltek, és nem valami szépet mondtak rólunk. Sajnos hallottam fél füllel. Kár volt… Azt hiszem téééényleg meggyűlőltem. Pedig biztam benne, hogy kibékülünk, őjra kezdhetünk mindent. De nem. Jelenleg nagyra van magával azzal, hogy összejött egyik exével ismét. Én nem hiszem, hogy ez sokáig tartana. A két „barátnője” beszélte rá erre a kapcsolatra. Mert az egyikőjük bele van zúgva. -.- Kicsit irritáló a felfogásuk… Na mindegy… Miután végeztünk egy kis séta után elmentünk keresztanyámhoz. Nem lakik messze a sulitól, igy csak az utca másik végébe kellett elgyalogolnunk. Ott bementünk egy Egy eurós boltba. Vettünk nasit az útra, mert apa megette annak a felét, amit vettünk hétfőn. Keresztanyám pedig körömlakkot vett, mert most „szegénykének” nincs műkörme, és azt akarta, hogy én csináljam majd meg neki a kiránduláson. Ez után mentünk el a munkaügyi központba. Megnéztük mi van, mi nincs, hogy kell, mint kell, beregisztráltam. Szóval most majd mennem kell havonta, hogy tudakozódjak. :) Addig is itthon vagyok.

Na valamikor megpróbálom megszerezni a képeket, de mindig elfelejtem. :s Szóval ma hátha nem… Anyának úgysincs jobb dolga, mint kipihenni a betegségét. Ja igen, hazaért, és máris elkapott valami vírust.
Amint lesznek képeim, megírom a kirándulást, utána pedig majd megírom a kirándulás utáni napjaimat. Csak nem biztos, hogy egy azon napon. :)